Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

„HAZA, SZÜLJ HÚSZ SZÉCHÉNYIT...“ LÁTOGATÓBAN Széchényi Ferencnek az európai élvonal­hoz történő fölzárkózási kísérletünk folya­matában szerzett érdemeit elismerve, Kazin­czy Ferenc már 1789. augusztus 21-én azt ír­ta Horváth Ádámnak, hogy „Haza, szülj húsz Széchényit, s megmutatjuk, mit te­szünk”. Nos, hogy pontosan hányat is szült, azt nem tudom, de hogy nem egyet, azt egészen bizonyosan. Köztük a Széchényi Ferenc és Festetics Julianna házasságaiból származó Széchenyi Istvánt, kit általaiban is, az emlé­kező kegyelet révén és időszerűsége okán mostanában pedig különösen gyakran idé­zünk. A reformer Tagadhatatlan ugyan, hogy úgy emléke­zünk nemzeti nagyjaink között reá is — s hadd tegyem hozzá: joggal —, mint akinek „Értünk hevült szive”, mégsem született re­former volt ő sem. Az 1791. szeptember 21. és I860, április 8., Becs és Döbling közé ékelődött hatvannyolc és fél évnyi élete eléggé tipikusan indult. Noha atyja maga is haladó gondolkodású, a köz javára áldozni kész főúr volt, arisztokrata származása Széchenyi számára is osztályos társaihoz ha­sonló életvitelt sejtetett. 1809-ig a szülői házban nevelkedett. A napóleoni háborúk idején az élet iskoláját járta, ö sem maradt ki a főnemesi ifjak nagyvilági életvitelé­ből, szórakozásaiból. De — főként 1821-től —, foglalkozott mindazon tudománnyal is, „ ... mely érdeklődését felkeltette". Fárad­hatatlanul .művelődött, sokat töprengett és sokat utazott. 1822-ben bejárta Nyugat-Euró- pát. Megfordult a múltjára szorult Kelet el­maradott vidékein is. 23-tban Voltaire, majd Rousseau, Schiller és Byron műveit tanul­mányozta. Megismerkedett Wesselényi Mik­lós nézeteivel, s magával Wesselényi Mik­lóssal is. Eközben ébredt rá az ország Nyugattól va­ló lemaradásának okaira, és e hátrány le­dolgozásának járható útjai egyikére. Ennek konzekvens végiggondolásából pedig már egyenesen következett a földhözragadt ne­mesi szemlélet és a szűk körű nemesi osz­tályérdekek társadalmi fejlődésünket aka­dályozó legfontosabb korlátainak átlépése is. „Mindenütt előhaladást érzek, csak Ma­gyarország nem mozdul a helyéről!” — ír­ta. Egyre inkább meggyőződésévé vált az a nézet, hogy a hullámvölgyből1 történő kilába­lásunkhoz úgyszólván mindent másként kell csinálni, ... és a múltat elfelejteni!” E nemes cél érdekében azt a föladatot tűzte maga elé, hogy élete második felével „ ... feledtesse az elsőt”. Fogadalmat tett arra, hogy harcot indít nemzete fölemelésé­ért, a következő nemzedék „ ... fényhez kö­zelebb viteléért”: a közjó előmozdításáért, a hitelélet korszerűsítéséért, a hazafias érzés elmélyítéséért, a műveltség gyarapításáért, a „nagyobb rész” neveléséért, a demokrácia tökéletesítéséért. Egyszóval arra, hogy re­formmozgalmat bontakoztat ki, és élére áll a haladásnak. A részben talán nagyúri gesztusból is tett 1825. november 3-i cselekedetét, az Akadé­mia alapítására tett hatvanezer forintos föl­ajánlását mind tudatosabb, s hamarosan rendszerbe álló elméleti és gyakorlati lépe­sek sora követte. 1828-ban megjelent a Lo- vakrul, 30. január végén a Hitel, 31. július 9-én a Világ című munkája. 33. november 5-én pedig már a Stádiumot is kezébe ve­hette az olvasóközönség. A mágnások itthon maradása érdekében lóversenyek, kaszinó, a gazdasági élet föllendítése érdekében pe­dig gazdasági egyesület szervezésébe fogott. Szorgalmazta a gőzhajózást. Reálisabb értékelés Közhelyszámba menő zsurnalisztikái for­dulat immár Széchenyi reformprogramjá­nak Kossuth óval történő szembeállítása. „ ... annak latolgatása, hogy melyik út volt a kívánatosabb: a Monarchia keretei között gazdaságilag és szellemileg felemelni a nem­zetet, elutasítani, mint irrealitást a teljes nemzeti függetlenség eszméjét, avagy — számot vetve azzal, hogy a nemzet számára mégiscsak elodázhatatlan a nemzeti függet­lenség ügye — a történelem diktálta körül­mények között megragadni a forradalom zászlaját, és erővel szerezni meg azt, amit békés úton nem lehet.” A dualizmus, a Hor- thy-éra és a Rákosi-rendszer egyoldalú meg­közelítéseiből okulva, marxista történetírá­sunk szenvedélyektől és egyoldalúságoktól mentesen igyekszik megválaszolni a kérdést. Megadja „Kossuthnak azt az elismerést, amelyet hatalmas munkájával kiérdemelt, de Széchenyi életművével szemben se tanú­sít érdektelenséget”. Ostorozó hazaszeretetével, jobbító szándé­kának mértékével nem is maradt el semmi­ben sem Kossuth mögött. Nem a társadalom állapotáról készített diagnózisával, hanem csak a kórkép, az Ausztriához fűződő kap­csolatunk kezelésének választott módjával tért el tőle. Az ő idejének lepergése, az ő közvetítő politikájának eredménytelensége, a bekö­vetkezett tempóvéltás nyilvánvalóvá válá­sa után azonban egy ideig Széchenyi is raj­ta maradt „a bárkán”. A pest-budai forra­dalom napján tett naplóbejegyzésében kö­vetendő politikája alapelvét a gyűlölség, az ellenségeskedés és a becsvágy félretételében, Batthyány és Kossuth támogatásában jelöl­te meg. A közlekedésügyi tárcát neki fölkí­náló Batthyány Lajos dezignált miniszterel­nöknek ennék szellemében azt válaszolta, hogy „Ha szükségetek van rám, igen!” S csak az árralhaladásának nemzetféltésből táplálkozó képtelensége bebizonyosodása után foglalkozott azzál a gondolattal, hogy hátat fordít a kormánynak. Döblingi évei az aktív közéleti szereplés­sel való fölhagyása ellenére is önvádasko­dással teltek, önnön magát hibáztatta az abortált 48/49-ért. „önmagát gyötri: ő az Antikrisztus, az apokalipszis nagy bestiája, aki »milliók lelki és testi üdvét« tette tönk­re, és ezért már e földön a pokol minden kínjával kell bűnhődnie. Ö az ármány fia, a nyomorult nemzetgyilkos — összegezte a megrokkant idegállapotú Széchenyi vízióit Kosáry Domokos —, aki izgatásaival egy fé­nyes jövő küszöbén álló Magyarországot vitt végleges romlásba.” Egészsége részleges helyreálítódása után pedig már minden idegszálát a Hábsiburg-önkény elleni táma­dásra koncentrálta. Hatása „A szerep, melyet játszom, napról-napra nehezebb lesz” — írta Széchenyi, mintegy vállalt föladata nagyságára figyelmeztetve vele saját magát is már 1826-ban. Az is volt. ö maga s működése ellentétes hatásokat váltott ki. Föllépésének elszánt ellenzői, ér­teden bámuló! és lelkes követői egyaránt akadtak. Talán csak éppen közömbös nem volt vele szemben senki. „Taglalat...” cí­men Dessewffy József könyvet szentelt „Hi- tel”-ében körvonalazott nézetei támadására. Az meg egészen nyilvánvaló, hogy nem ép­pen ő volt az udvar első számú kegyeltje. Götz „ ... ostoba, egzal'tál't ember”-nek, más „ ... udvari bolondnak”, Szentkirályi Mór „ ... minden rossz okozójának” tartot­ta. Festetics János viszont úgy nyilatkozott, hogy „ Amit gróf Széchenyi mond, mind szép eszme lehet”. Ferdinand Colloredo, ud­vari építészeti igazgató „ ... feddhetetlen férfiú”-nak, Batthyány az egyetlen általa irigyelt magyarnak tekintette. Egy angol már 1829-ben benne látta azt a férfiút, akit ha meg lehetne tízszerezni, „Magyarország feltámadna és Európa egyik nemzetévé vál­na”. Pest megye 1840. évi egyik közgyűlésén Kossuth „ ... a legnagyobb magyar" jelző­vel tisztelte meg. Halálakor „.. .a tespedő égi múzsát” lángra gyújtó Prométeuszt gyá­szolta benne. Széchenyi tisztában volt a föllépésével és működésével kiváltott végletes reflexiókkal. Naplójában és levelezéseiben számos eset­ben és formában kifejezésre is juttatta ezt. De mennél több volt az ellenzője, igazába vetett hitében annál inkább kitartott a ma­ga választotta út mellett. Időszerűsége A Széchenyi-életmű iránti érdeklődés a politikus közszereplésétől történő időbeli tá­volodás ellenére sem lankad. Neves történészek és közgazdászok hivat­koznak rá. A Szábolcs-Szatmári Szemle közelmúltbeli számai egyikében Takács Pé­ter szabolcsi kapcsolatai dokumentumait tette közzé. Műveinek újranyomása, írá­sainak «tervezett további kiadása, s az azok iránt megnyilvánuló széles körű érdeklődés is föltétlenül több a hajdani fölemelkedé­sünkért kivételesen sokat tett ős előtti pusz­ta tisztelgésnél, Széchenyi könyveiből1 a má­nak, pontosabban szólva minden korok em­berének szóló üzenetet olvashatunk ki. Időszerűségét mindenekelőtt éppen az ad­ja, hogy általánosítható gondolataiból, tisz­teletreméltó elképzeléseiből a késő utókor embere is sokat meríthet. A modern társa­dalomtudományok e klasszikusának elévülhe­tetlen érdeme, örök érvényű igazsága végső fokon világtörténeti nézőpontjában rejlik. Abban a fölismerésben, hogy ha egy nemze­ti gazdaság adott színvonalán már nem fe­lel meg a kor kihívásának, múlhatatlan szükség van az erők továbblépéshez kívána­tos koncentrálására, a korszerűsítésre, a ra­cionalizálásra, az új oktatási és nevelési mód megtalálására, ha a helyzet úgy kíván­ja: a haladásunkért hozott hazafiúi áldozat- vállalásra. Mindezt nem kisebb célért, mint azért, hogy — ha már a múlt úgyis kikerült hatalmunkból — legalább a jelenünk, és amilyen mértékben csak lehetséges, a jö­vőnk urai lehessünk. Dr. Tidrenczel Sándor a szimfonikus zenekarnál Koncert a művelődési házban — vezényel Török Géza A nyíregyházi Váci Mi­LA|V művelődési ház hangversenytermé- ■ lUiy nek nézőterén, ahol rajtam kívül éppenséggel csak Kacári István, a zenekari titkár hallgatja a muzsikát, a színpadon pe­dig — ki csizmában, ki pulóverben — ki tudja hányadszor, újra és újra előveszik ugyanazt a néhány taktust, mert még nem olyan a hangzás, amilyen lehetne. Alkalma­sint éppen Gebri József áll a karmesteri pulpituson, félretéve kedves fagottját, most éppen ő helyettesíti a távollévő dirigenst. Nehéz részt próbálnak éppen Bach: III. D-dúr szvitjéből, azt, amikor a trombita­szóló fölrepül a végtelenbe és hosszasan le­beg a zenekar fölött. Nagy Gyula fújja a szólamot és felel rá, vagy aláfestik a vonó­sak. Barokk a zene, mégis impresszioniszti- kus a kép, amit fölidéz: szikrázó napsütés­ben sziporkázik a havas ég — ha behunyom a szemem, olyan, mintha igazi koncerten lennék... De vissza kell „jönni” a próbára, mert Nagy Gyula megszólal: „Mit gondoltok, nem volt nagyon rossz?” — és megható az a segítőkész igyekezet, ahogy áz idősebb „rókák”, a gyakorlott 'koncertezők nyugtat­ják, nem lesz semmi probléma, nagyon szé­pen fog ez menni a hangversenyen is. (Va­lóban, ez a jóslat be is vált a keddi koncer­ten.) Alfán előjátszanak Trombitaversenyéből, amit a koncerten majd a Nyíregyházáról indult Kovács Zol­tán trombitaművésszel adnak elő. Látható­an nagy örömmel készülnek erre a feladat­ra, nem tűnik munkának amit csinálnak, inkább amolyan könnyed, szívből fakadó muzsikálásnak — mint aki éppen ráér és jó­kedvében zenélget. Hallom egyébként a zenekari titkártól, hogy Kovács Zoltán nem igényelt előzetes próbákat, elég lesz, ha a fellépés előtt egyszer összejátszanak. És hogy «milyen lesz maga a találkozás? A ze­nekar mindenesetre örömmel és szeretettel várja a fiatat művészt — italán azért is, mert van egy másik Kovács is, Kovács László, a trombitás Zoltán bátyja, aki a kö­zelmúltig az operában dolgozott, és akinek a keze alatt szólalt meg talán a legkönnye­debben az együttes. Hallom, nagyon szereti őt a zenekar, s amit felsorolnak a szimpa­tikus tulajdonságok közül, azzal már jel­lemzik is, milyen is az az ideális karmester, akinek úgy szólalnak meg a hangszerek, ahogy kell. Tehát: higgadt, nyugodt, s aki­ben a fölényes szakmai tudás és biztonság a megfelelő emberi magatartással is páro­sul... És ahogy szóba kerülnek a vendégművé­szek, úgy röpködnek a nevek a próba utáni beszélgetésen, kik azok, akikre csak úgy „kapásból” szívesen emlékeznek vissza: Ko­vács Dénes, Perényi Miklós, Szenthelyi Miklós, Kóródy ... Egy-egy ilyen név az együttmuzsikálás élménye mellett azt is je- jenti, hogy alkalma nyílt az együttesnek saját színvonala megmérettetésére, amire egyéb­ként kevés a megyén kívüli fórum. így a funk­ciója, vagy inkább az önként vállalt mun­kája az, és az lehet a zenekarnak, hogy csak a megyére szorítkozva ellátja azt a felada­tot, amit a néhány központi nagyzenekar nem tudna vállalni. Igaz, jó lenne, ha ké­szülne mondjuk egy lemez, de er­ről egyelőre álmodni sem mernek, ta­lán ez a vágyak netovábbja, jó volna talán többször fellépni olyan koncerteken, amire az ország odafi­gyel, viszont az a feladat, amit ők itt a me­gyében felvállaltak, az sem bevés, és nem járunk messze az igazságtól, ha így titulál­juk : küldetés ... Egyre többször /‘““"SSS a pódiumról régóta ismert arcokat újra „fel­fedezem”: például Várbíró Gyuri bácsit, aki valószínűleg több ezer zenebarátnak „is­merőse” a megye koncerttermeiből, és a ma­ga 76. évével ma is egyike a legszorgalma­sabb zenészeknek — jó előre, hetekkel elké- redzkedik, ha más dolga akad. És a vidékiek? Akik hajnalban kelnek, hogy vonattal ide­érjenek Nyíregyházára a reggel nyolckor kezdődő próbára, az ő érdemeiket vajon milyen dicsérő szó lenne alkalmas méltatni? — jut eszembe, ahogy szedelőzködik apa és leánya, Mocsár Sándor és Ácsné Mocsár Irén, mert — sajnos — indul a vonat, és délutánra Kisvárdán kell lenniük. Vagy mi­lyen szó fejezné ki legjobban azoknak az áldozatát, akik jönnek Űjfehértóról, Vásá- rosnaményból, — saját kocsival, saját ben­zinnel, mert úgy mégis csak szabadabban rendelkeznek az idővel, mintha várni kell a vonatra. És az önállóan is koncertező mű­vészek, akik beülnek muzsikálni? És a deb­receniek, meg a miskolciak, akiket időnként egy-egy szólam megerősítésére „kölcsönkér­nek”? Jönnek, hogyne, természetesen, mert ez értetődik magától. Meggyőződésem, hogy egyikük sem, sem a vendégek, sem az állan­dó zenekari tagok nem azért a 150 forintért teszik, ami egy-egy szolgálatért általában jár. Többször is visszatér egy fogalom: a ze­ne szeretete — csak ez motiválhatja az em­bert, hogy a napi munkáját elvégezve csak úgy „mellékesen” még a zenekarban is tel­jesítse amit vállalt. Éppen ezért örvendetes, hogy ebben a közösségben olyan szellem uralkodik, mely ebből a szeretetből fakad. Ezt ugyanis megérzi a közönség — és így szerezhetnek újabb és újabb híveket az iga­zi muzsikának. Az utóbbi időben annak is örülhetünk, hogy a nagyzenekari formáció mellett ka- marácsoportok is 'alakultak' a zenekari ta­gakból, azzal a céllal, hogy népszerű isme­retterjesztő műsorok keretében neveljék az ifjúságot a zene szeretetére. Török Géza, a zenekar karmestere jelenleg két ilyen mű­sort vezényel az Országos Filharmónia if­júsági bérleti hangversenysorozatában, az egyiken Vivalditól A négy évszak szerepel, a másikon Mozart A varázsfuvola című operájának keresztmetszetét adják. Ebből a zenekarból „fejlődött ki” egy ma már köz­ismert együttes, melynek a neve jól cseng a zene világában, a Nyíregyházi Fúvósötös, melynek repertoárja a preklasszikustól a modern groteszkig felöleli a teljes zeneiro­dalmat. Jó érzés az ő nevüket is ott olvas­ni a filharmóniai koncerteken bérletező együttesek között. FtaIt vnltnl/ eSY Próba benyomá- VWITOK sai, felületes tapasz­talatai, illetve az azt követő beszélgetésen az elmondottakat sikerült összefoglalni. Megkértem viszont Bory Beáta népművelőt, aki rendszerint „dajkálja” a társaságot, mu­tassuk be röviden a történetüket is. Zenetanárokból és gyakorlott amatőr mu­zsikusokból alakult meg a zenekar 1951-ben. (Ma csupán hárman vannak, akik nem hi­vatásszerűen foglalkoznak a zenével.) Az alapító Vikár Sándor 1968-ig vezette az együttest, utána Mossóczy Vilmos vette át, akinek a nevéhez az első vidéki hangver­senysorozat megszervezése fűződik. Emléke­zetes a közönségnek is a Molnár László- féle korszak 1972-től; a „legnagyobb” ekkor volt a zenekar. Külföldi utak, kitüntetések sora is ekkor indult el, szereplés versenyeken, oratórikus koncerteken. Előbb a nívódíj, majd a Kiváló együttes cím is megérkezett. Távozása után Kovács Zoltán következett 1978-tól, majd a jelenlegi karmester, Török Géza, két éve dolgozik a nyíregyházi szim­fonikusokkal. Több, mint húsz éve koncer­teznek a filharmóniai hangversenybérletben — ez bizonyos fokig a repertoárt is meg­szabja, mert az egyéni óhajok mellett az Országos Filharmónia kívánságait is figye­lembe kell venni. lolonlAn többnyire barokk- műve- két játszanak, már készülnek viszont a következő idők nagyobb feladatot jelentő műsoraira, például Dvor- zsák: VIII. szimfóniája, illetve Liszt: Les Preludes című szimfonikus költeményének előadására. Addig Is, amíg ezek rendszeres próbái elkezdődnek, a küszöbön áll egy ko­moly külföldi út, vendégszereplés az NSZK- ban a közelmúltban nálunk járt boden- werderi zenekar meghívására. Az évi 30— 40 koncert mellett az ilyenféle fellépések azok közé számítanak, melyekből a továb­biakhoz erőt lehet gyűjteni... Baraksó Erzsébet 1985. november 23. KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents