Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

Sértésnek is beillik, 1985- ben (!!), ha valakire azt mondják, hogy szakbarbár. Kis népek bolond hiúsága? Közép-európai betegség? Nem több, mint egy valamikorból való rossz beidegzett- ség? Őszintén szólva nem tudom, de az, hogy ebben a témakörben számos befejezetlen gondolatunk volt és van, az nyilvánvaló.

Ismerek egy Állami-díjas (nem kicsi dolog az ilyen) növénynemesítőt. Fiatal, az intézet Benjáminja, a mindig dicsért, tudást továbbvinni tudó tanítvány. ígéret. Ismerek egy traktorost. Róla a műhelyben azt mondják, hogy nincs olyan beteg gép. aminek az orvosságát meg ne találná, ha ugyan van még orvosság a betegségre. Ismerek egy öreg házaspárt, akik egy jéggel jövő vihar után, szó szerint — négykézláb végigaraszolták a dohányparcellájukat, apró botokkal feltámogatván mindazt, ami a kár után életre képes. És nem tévedtek ebben a tudásban.

Nyilvánvaló, hogy szakbarbárok valamennyien, hiszen — így tűnhet — egyhez értenek, egyetlen egyhez, de ahhoz nagyon.

Sorolhatnám a példákat tovább, hiszen ilyen példa rengeteg van körülöttünk. Az egyik asszony tyúkjai tojnak, olyankor, amikor a másikét csak etetni lehet, az egyik szerződött bika másként hízik, mint egy másik jászolnál a másik. A gazdák különbözősége, bármily furcsa is ez így, a bikák különbözősége, a dohányföld termése, a nemesített mag sokféle képessége. Minden esetben a jobb.

Egy külön bekezdésben, csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy az a dohányföld, az a szarvasmarha, az a nemesített vetőmag minden esetben a társadalomnak ad értékeket. Fontos ez, mert ezeknek az értékeknek egy bizonyos hányadából építünk iskolát, nevelünk tanárt, támogatunk irodalmat és művészeteket, vagyis ezeket az értékeket folyamatosan használjuk, amíg élünk;

Sok emberre mondják manapság azt, hogy szakbarbár. Okkal, de ok nélkül is. Ha valaki, mondjuk egy növény- termesztő, vagy állattenyésztő agronómus, falura költözik és ebben a faluban él, akkor a falu „értelmisége" valahogy nem egészen fogadja be őt. Mondhatnám gyanakszik, de nemcsak gyanakszik, hanem előre elítél. Teheti, hiszen nyilvánvaló, hogy az ifjú agrármérnök hajnalban kel majd, hogy csak az este veti haza, és az is biztos, hogy így, ilyenkor egyáltalán nem fogja érdekelni a helyi hagyományt gyűjtő pedagógus (bárha mindenütt lenne ilyen!) legújabb felfedezése. És elképzelhető az is, hogy két ember közül, akik mindketten egyforma ideig jártak egyetemre, vagy főiskolára, az egyik tudni fogja, hogy mikor született Shakespeare, a másik viszont le se tudná írni Shakespeare nevét hibátlanul. Az egyik, az első nyilvánvalóan értelmiségi, a másik viszont, a társadalomban szokásos ítéletek szerint szakbarbár.

Azt mondja egy orvos ismerősöm a minap, amíg valóban tekintélyes és szép könyvtárát mutogatta, hogy ő havonta 6—800 forintot költ ugyan könyvre, de ezek a könyvek csak állnak a polcon, mert annyi ideje nincs, hogy el is olvassa őket. Majd egyszer, ha nyugdíjas lesz, akkor, így tervezi, előveszi a most megvásárolt könyveket.

Szakbarbár tehát ez a bizonyos orvos is, jóllehet bármilyen, a könyvek fogyasztásáról szóló statisztikában ő lehetne az átlagot javító értelmiségi.

Van termelőszövetkezeti elnök barátom, aki a lassan tiszteletet parancsoló háromezer kötetes könyvtára mellett csak szabályzókat, szakcikkeket és amikor néha ráér,- pihenésképpen legfeljebb krimiket olvas. Szakbarbár hát, no de amióta átvette azt a termelőszövetkezetet, azóta

támogató idős házaspárt. Nincs hely ebben a cikkben arra, hogy Németh Lászlóra utaljunk, de annyi helynek kell hogy legyen, ahol elmondhatjuk: a kultúra sosem volt egy, sohasem lehetett egységes, humán vagy természettudományi oldalról meghatározott. A kultúráról

maguk tudását fogadják el kultúrának. Miindazomálital. nem szokásos, sőt mi több nevetséges lenne, ha egy baráti társaságban (még akkor is, ha sznob ez a társaság) azt mondanánk egy magyarszakos tanárról, hogy ugyan már, hiszen az csak egy szakbarbár. Foglalkozásomból

Bartha

Gábor:

BALITELET

nyereségesek minden évben, amióta ő ott van, azóta egy falunyi közösség életmódja változott meg.

Ki hát a szakbarbár? Ezek az emberek, akikről írtam, valamennyien tudják a kultúra egy-egy tartományát. Azt jól, de nem tudják a másikat, azt a bizonyosat, amit a közhit — írtam már, hogy történelmi örökség ez — kultúrának hisz, elfogad, elismer. Most, 1985-ben számtalan gondunk közepette kiderül, mert az értelmes embereknek ez egyértelmű, hogy vélt „szakbarbáraink” jó vagy rossz munkájától, sikerétől, vagy balsikerétől, a növénynemesítő eredményétől, a bikát hizlalótól, a jégverte dohányt botokkal fel- támogató parasztcsalád bölcsességétől, írhatnám úgy is, szakbarbári tudásától függ az, hogy 1986-ban mennyit költhetünk, ha költhetünk kultúrára, művelődésre.

minidig a humán műveltségű ember írt, és hiába egyforma nagyság Bartók Béla és Szentgyörgyi Albert, a kettő közé a közgondolkozás sohasem (tett egyenlőségjelet.

Rágtuk a rap it. Az óramutató már a tizenkettes számhoz közeledett. Körülöttünk régen lefeküdt a kisváros, de mindenkiben volt még két- három elmondatlan mondat, valamilyen kimondani való állítás, arról, ahogyan élünk. Különös iterritórium Közép- Európa. Itt az irodalom (a jó, az igazi) mindig is a közélettel volt rokon, mindig is az életérzésünket határozta meg. Itt az irodalom és a művészet, egyféle nagyon tisztességes kényszertől hajtva mindenkor politizál. Sajátos dolog, hogy csak példaként a népiesek által teremtett irodalom, vagy ha úgy tetszik irányzat, hőssé avatta volna a ma szakbarbárnak mondott növénynemesítőt, állattenyésztőt, dőlt dohányt

Ügy tűnhet az olvasónak, hogy ezek elméleti kérdések. Nem azok. A közelmúltban egy művészeti tanácskozáson egy fiatal költő azt mondta volt, hogy őt az űrkutatásból mindössze néhány fogalom érdekli, az, ami versében felhasználható. A csillagköd ugyanis szép szó, de egy természettudományokban jártas embernek egészen mást jelent, mint a párásodó szemű, önmaga művére ráfeledkező költőnek. Utána néztem: a mai, holnapot aligha megélő „napilapi líránkban”, de még holtbuta gyermekversekben is olvastam már párzó csillagokról, és sokféle természet- tudományi abszurdumról. A hagyományosan erős humán kultúra mintegy kisajátítani szeretné, ami a másik kultúrában megteremtődött. Ellopja a nyelvét, de nem tesz ennél többet. Nem befogad, csak használ.

Holt bizonyos, hogy irodalomtörténész barátom mélységesen megsértődne, ha az ő XIX. századi kutatásainak tó-tükrébe beledobnék egy olyasfajta kavicsot, mint a modern természettudomány. És halálosan megsértődne, ha azt mondanám neki, hogy ő egyféle szakbarbár. Ugyan olyan, mint az agrármérnök, a parasztasszony, a receptet író orvos vagy egy nagy vállalat közgazdásza.

Érdemes végiggondolni: egyikük ezt, a másikuk azt akarja tudni erről a világról. Mindkettejüknek a magáé a fontos, és mind a ketten a

adódóan elég sokat járok falvakban. Még évekkel ezelőtt riporttémám is volt az, hogy egy-egy három-négy- ötezres falusi közösségen belül ki kivel, ki miért barátkozik. Nos, akkor kiderült, hogy az, amit mi egységesen értelmiségnek mondunk, hihetetlenül rétegezett. Az orvos-gyógyszerész kapcsolat természetes, a gyakran pedagógus feleségek miatt még az orvos-pedagógus kapcsolat is él, de már nem annyira intenzíven. Kiesik az értelmiség életéből például az ugyanúgy egyetemet végzett agrármérnök, de gyakorta ez történik a hajnalban induló és későn este hazatérő állatorvosokkal is. Nem állítom, sőt mi több nem is hiszem, hogy ennek a polarizációnak a másféle műveltségtartalom lehetne az oka. A barátko- zásnak és az egy társaságba tartozásnak igen keményen anyagi okai is vannak. Örököltük ezt is, de nincs mit tenni vele. Egy-egy névnap rendezésekor a ma is kisfizetésű pedagógus nyilvánvalóan hátrányban van, ha ugyanolyan névnapot szeretne rendezni, mint az ellenőrizhetetlen keresetű orvos.

Mi köze ennek a műveltséghez? Rengeteg. Egyfajta társadalmi balítélet, ami szétválaszt humán és természettudományi műveltségeit, olyan erős, hogy ez hat a fizetések nagyságára is. Éket ver ember és ember közé, elválaszt és nem összeköt, szűkítvén így a kétfajta kultúra érintkezési lehetőségét.

Nem tudom, hogy pontos-e az adat, de a mi korunkban a világban legalább ötezer különböző mesterség van.

Ezek a mesterségek egytől- egyig egy sajátos tudást, ismeretanyagot követelnek meg a művelőiktől. Ebiből a tengernyi mesterségből áll össze a világ úgy, ahogyan összeáll. Nos, ez az ötezer mesterség a maga sokféleségével mindenképpen az egyetemes emberi kultúra része. Egyik feltételezi a másikat, és egyik sem él meg a másik nélkül. Gondoljuk végig, hogy az időben akárcsak negyven évet is visszalépve ebben a hazában volt művelt ember (aktatáskás), volt iparos ember ha jól keresetit afféle félig „úr", és volt a legnagyobb szántban volt, a paraszt. Ez utóbbihoz különféle jelzők is tartoztak, a jóérzés tiltja, hogy idézzem őket. Nos, négy évtized 'távlatából valami olyasféle ítéletet lehet mondani az akkori értelmiségre, és ezt az irodalom ki is mondja róluk, hogy az minden volt, csak művelt nem. A falusi jegyző aligha juthatott túl a félműveltség küszöbén, az 'érettségizett és ezért úrnak számító kistisztviselő is csak ritkán léphette át önmaga árnyékát. Igaz, volt latinos műveltség, de az érettségi után ez úgy elzsíro- sodott, az emberek többségében, hogy már csak néhány közmondás idézgetéséhez volt elég. Még a nagypolgár állítólagos műveltsége is tipikusan kispolgári félműveltség volt. Nézzük meg miféle műveltsége volt, vagy lehetett a parasztembernek?

Megszületett a gyerek. Hol örömnek, hol bajnak. Sok gyerek született, sok halt meg. Amikor akkorára cseperedett, hogy rá lehetett bízni már valamit, akkor végigjárta azt az iskolát, amit az apja és az anyja is végigjárt valamikor. Libapásztor- sá-gtól a tehén őrzésén át, a földművelés tudományáig. A gyerek úgy élt a felnőttek között, mint hasznos kisember. És -a felnőtt társadalom úgy hagyta nőni őket, hogy amíg látszólag nem is törődött velük, megtanította mindenre, amire az akkori fogalmak szerint a gyereknek szüksége Jéhat. Ha az apa küllőt faragott a szekérkerékbe, vagy nekiült, hogy elromlott bakancsát maga vanrja meg, akkor a gyerek ott állhatott mellette. Megtanulta a szerszámokat, megtanulta az anyagot, amivel a felnőtt ember dolgozik, hallgathatta, ha két, vagy több felnőtt beszélgetett. A lánygyerek ott seitepertélhietatt, amikor az anyja kenyeret sütött, hallgathatta a felnőttek meséit, ha tengerit bántottak, ha fontak, ha szőttek. Magyarán megtanultak egy mesterséget, de közben megtanultak valami mást, talán ennél is fontosabbat. Az együttélésihez szükséges viselkedési formákat, az együttélést szabályozó erkölcsi normákat, megtanulhatták azt, amit évszázadok bölcsessége összegyűjtött. A népdalt és a mesét, a küllő- faragást és a szövőszéket, az egyik legősibb mesterség a földművelés számtalan fortélyát. Megtanulták az őket körülvevő természetet, és azt, ahogyan ezzel a természettel gazdálkodni, együtt élni lehet. Ez a sokféle tudás, gondoljuk végig, hány könyvbe férne bélé. Hány pedagógus kellene a megtanításához. Pedig nyilvánvaló, hogy az egyetemes kultúrához legalább annyira fontos egy jószág, vagy növény szokásainak, természetének ismerete, mint az, hogy az ag- ricóla (latinul földműves) szót helyesen ragozni tudjam. És tudhatok én háromszáz gyönyörű verset a tavaszról, a tavaszról az fog többet tudni, aki benne él, benne van, akinek ahhoz alkalmazkodnia kell.

Egy felmérésből tudom, hogy manapság a gyerekek egészen kis hányada választja csak a szülei mesterségét. Az olyasféle együttélésre, az olyan családszerkezetre, amilyen egykor volt visszatérni természetesen lehetetlen, de azért meggondolandó, hogy a magunk kultúrájából, ismeretanyagából mennyit adunk tovább. Mennyit engedünk ellesni, megtanulni a velünk együtt élőknek. És nemcsak gyerekekről van szó, hanem a társadalmi érintkezések szokásairól.

A mezőgazdaság példáját írtam fenntebb, mert hiszen az egyik legősibb mesterség ez. Másik írás témája lehetne, hogy milyen rendkívüli sebességgel fornadalmasodott a földművelés tudománya is. Gondolom igaz ez minden mesterségre és minden tudományra. Éppen e miatt korunkban egyre kevesebb a polihisztor, a mindenhez értő ember. Egyre rfcöbb viszont az olyan, aki egyhez- ért igazán, de ahhoz az egyhez nagyon. És teljesen mindegy, hogy ez adott esetben a művészet, a humán tartomány, avagy az élet egy szakterülete. Akár ezt tudom jól, akár a"zt, a tudásom az egyetemes emberi kultúra szükséges része. Ahogyan az a penderyes kisgyerek világolt tanult a szülei, a szülei szomszédai mellett, ahogyan a természetes kíváncsisága bekalandozhatta az egész felnőtt világot, úgy a világ felfedezése korunkban egy-egy résztudomány pontos és pontosan hasznos ismerete.

Ismétlem, mert hiszen ismételni kell: a létező négy— ötezer mesterség, ennek minden szükséges, a másik embernek szinte érthetetlen tudása is az emberi, az egyetemes kultúra része. Más ízű és más formájú, de egyformán fontos.

Ki kell mondani egyszer: komink, akarjuk, vagy nem akarjuk, a szakbarbárok kora. A pontos tudások kora. És ez a sokféle tudás az, ami alkalmassá (tesz miniket az emberi sorsra.

Óvári László: Ünnep (gobelin)

Az ember azért ember, azért teremthette meg mindazt, amit megteremtett, mert valamire, valamiképpen kíváncsi volt. A művészetekre éppen úgy, mint a természet csodáira, önmagára éppen úgy, mint a világra, és ez a sokféle tudás maga az ember. Egyszemélyben a tegnap, a ma és a gyerekeinknek odaadható holnap.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

1985. november 23( Q