Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. november 2. „Jobban meg kell értenünk az emberi természetet, mert az egyetlen valóban létező veszély az ember maga ” (Jung Carl Gustav svájci pszichiáter.) Hatalmas, kopott íróasztal. Az szb-elnök (különben osztályvezető) munkatársai olykor ülőalkalmatosságnak is használták. Kényelmes volt rajta megpihenni. Amikor az szb-elnök szabadságra ment, ott árválkodott a kiszolgált bútordarab a szobájában, a sarokban. Egyik délután — az irodaházban tartott ellenőrzése alkalmával — véletlenül benyitott az szb-elnök irodájába az igazgató. Amikor megpillantotta a hatalmas íróasztalt, olyan lett a feje, mint a cékla. Ahogy mondták: felment az agyvize. Másnap reggel azonnal intézkedett. Cseréljék ki A. íróasztalát. A gondnok meglepődött. Megkérdezte, miért. Az igazgató így válaszolt: — Azért, mert ez az asztal A.-t nem illeti meg. A vállalatnál senkinek nem lehet nagyobb íróasztala, mint az enyém. Érti?! Értette. A. csodálkozott, amikor szabadságáról megérkezve benyitott az irodájába, s egy új íróasztalt talált a régi helyén. (Nem telt el egy év, szívinfarktussal leszázalékolták.) Z., a fiatal alkotó gondolkodású, de naiv üzemmérnök-tanár feldúlt. — Rajtam röhög az egész főiskola. Azt mondják, meddig tűröm még, hogy sárba ■tiporjanak? — panaszkodik, amikor négyük szabadalma szóba kerül. Egy szakdolgozatot és egy tankönyvet tesz elém az asztalra. — Tessék, hasonlítsa össze. Állapítsa meg, milyen hasonlóság van a kettő között. Lapozgatom a tankönyvet és Z. szakdolgozatát. A tankönyvben használt géptani ábrák, rajzok teljesen megegyeznek Z. szakdolgozatában közöltekkel, olyanok, mint két tojás. — Hiszen ez plagizálás! — buggyan ki belőlem. Keserűen mosolyog. — Téved! Bár teljesen azonosak a szakrajzok, ahhoz sem fér kétség, hogy az 1981- ben kiadott tankönyvbe az 1977-ben megjelent szakdolgozatból „emelték” át az ábrákat, mégsem azonosak. Nem, mert a rajzok bizonyos részeit kiszínezték. Z., az üzemmérnök- szaktanár egy esztendeje témavezetője helyett tartja az órákat. övé a „dicsőség” a doktor-tanároké meg a pénz. ök a hatalom birtokosai, Z. kiszolgáltatott. Azóta gondolkozom ismét ezen, amióta újra olvastam Marxot. Zsenialitását csodálom, hiszen ahol más filozófusok és gondolkodók dolgok közötti viszonyt láttak csupán, ő az emberek közötti bonyolult viszonyt fedezte fel. A hatalom viszony. Lehet tárgy és bármi más is, akár helyzet, szituáció, amelyet csak az egyik ember birtokol, csak ő rendelkezik vele, s ha már annak a valaminek a birtokában van és ha olyan a természete (!) visszaélhet vele mindazokkal szemben, akik annak nincsenek a birtokában. S a birtoklónak a kiszolgáltatottja vagy azzá válhat. Valaminek a birtoklása, vagy annak a hiánya, viszony eleve magában hordja a hatalommal való visszaélés lehetőségét. A hatalomról nekem legjobban Marx fogalmazása tetszik. Meghatározása — öt várjuk most. Neki nem derogál egy tsz-elnök- kel tárgyalóasztalhoz ülni, ha pénzről van szó! — Ne haragudjon, ha megkérdezem: ismeri a szomszédvár gyárának az igazgatóját? — Hát hogyne. Egy pad- ban ültek valamikor a középiskolában a tsz-elnök'kel. — Mi történhetett vele, hogy ígv fenn hordja az orrát? — Ja kérem, -aki egyszer beleesik az úri betegségbe, azt abból kigyógyítani aligha lehet. — Hogy érti ezt? — Úgy, hogy elfelejt a visszapillantó tükörbe nézni. Nem is tudja, van-e ilyen. a tőkéről, mely szerint a tőke nem más, • mint emberek közötti viszony. Egyik a birtokában van, a másik meg a birtoklásának hiánya miatt szenved a másiktól. Birtoklás, viszony a tőke is, meg a hatalom is. Tehát a hatalom, a birtoklás nemcsak pénz, hanem szituáció, termetű, kék szemű főépítés-vezető fogja össze az együttest, ö tudja, mikor van szükség ácsra, kőművesre, kőfaragóra, burkolóra, lakatosra, ponthegesztőre, bádogosra. Ilyenkor egy- egy órát eltöltenek T-ben, az üzemiben, a többit pedig Luxi úr épülő villájában. ri át”, a védteleneket, a hiszékenyeket. Verőfényes délidő. Nagy a ribillió a városi bérház lépcsőházában. összeverődve, felháborodva mesélik az idős, nyugdíjas emberek, mi is történt röpke fél óra alatt. I. néni remeg, T. néni, a szívverés gyorsulásától liFarkas Kálmán: Hatalmaink cintanak is rá, de már eleve tudják, hogy a már emlékeztetőbe leírtak nem valósulnak meg. Mondd, hogyan lehetünk ilyen képmutatóak? Hogyan élhetünk vissza hatalmunkkal a közösségek kárára? Nem csak az értékek, a kézfogások, a fogadalmak is devalválódnak. A becsületet, az adott szó rangját is visz- sza kellene állítani már, vagy megálljt kiáltani .az értékek elértéktelenedési folyamatának. Ki vállalja? Ki kiállt megálljt a cezaromán iásoknak, a hatalmukkal a szocializmus kárára visszaélőknek, a bizalmat devalvál óknak? nak délutánján 2 órakor. Felkészültünk a fogadására. Tudtuk; szeret vadászni, azt is megszerveztük. Az új, kijelölt találkozó napján egy órával a megjelölt időpont előtt a gyárból újabb üzenet érkezett: a vezér más, fontos elfoglaltsága miatt nem tud a kijelölt időpontban a megbeszélésen részt venni. Néhány nap múlva a gyár újabb telexüzenetben közölte: X (beosztása megjelölve) érkezik a tsz-be, hogy tárgyaljon az üzletről. — Tudja hogyan van az, első számú vezető elküldi a „harmincadik” helyettesét ? .Csak azért teszi, hogy mégse érje szó érte, hogy ő nem akart tárgyalni. Mondanom sem kell, az üzletből nem lett semmi. El is úszott volna néhány millió deviza, ha a dörzsölt, az üzletekre érzékenyen reagáló tsz-elnök egy nemzetközi vásáron össze nem „akad” egy, a tsz terméke iránt érdeklődést tanúsító jelenség, a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely. Bizonyos magatartásforma, viselkedés, aktus, gesztus, olyan jelenség, amely olykor szinte megfoghatatlan, nem érhető tetten. Érzékelhetetlen, nem tapintható, mégis zsigerekig hatol, pusztít, idegeket roncsol, elemészt, meg- görnyeszt, lelki rokkanttá degradál, emberséget aláz. Luxi úr pompás, télikerttel, tetőmedencével, borharapó pincével és több állásos garázzsal tervezett nyaralót épít a magyar tenger partján. Kibulizta a telket, az építési tilalmat „olajozással” feloldotta. A „vityillót” nem kapkodja el, áthúzódó beruházásnak tervezte. A hatodik ötéves terviben kezdte, a hetedikben avatja. A menő, jól prosperáló vállalatnak T-ben működik egy állandóan ráfizetéses kóce- rája, amelyet csak azért „nyel” el az anyaüzem, mert így tervezte Luxi úr. T-től csupán egy kis kitérő, , potom húsz kilométerre van Luxi úr készülő családi rezidenciája. Nyaranta így feltűnés nélkül, s mindig a szükséges összeállítású csapat, vagyis komplex brigád utazik a mikröbusszal T.-tae, de valójában* kissé odébb. Ki nézi a menetlevelet? Ki ellenőrzi? Ki számolja el? Valami bütykölnivalónak meg mindig akkor kell akadnia T-ben, amikor Luxi úr villájában éppen a hidegburkolást, vagy a villanyszerelést, a lambériákat, vagy éppen a télikertet kell fabrikálni. Olykor magam is találkozom nyaranta, úgy augusztus közepe táján egy-egy komplett brigáddal, ha Luxi urat B-ben kezeltek. Az aranykezűik főnöke, a norvégszakállas, hatalmas Tassy Klára: Kakas Olykor, természetesen váratlanul meglepi őket Luxi úr is. Ellenőrzi pontosan, rendben mennek-e a dolgok, s az általa meghatározott ütemet tartják-e? Mert Luxi úr nagyon pontos ember. — Igazán nem panaszkodhattunk eddig az ellátásra. Amit a közeli vendéglőben kérünk, állja a cehet. Persze számlát kér róla. Olykor röhögünk, amikor megkérdezi: elmenne egy üveg sö- röcske? Nos gondolják meg — idézte Sz. a főépítésvezető Luxit. Sem őt, sem a srácokat nem érdekli különösebben, hogyan is épül Luxi úr luxuspalotája. A gépkocsivezető kapja a kilométerpénzt, a kiszállási díjat. Hétvégeken duplán. A brigád tagjai hasonlóan. A kaját és a piát Luxi úr a hivatalos repijé- ből fedezi. Erről a vállalatnak benyújtja a számlát. — Csak a precizitása bosszant — mesélte Sz. a főépítésvezető. — Én minden alkalommal megmérem, hány köbméter sódert, mennyi cementet, téglát, klinkert, lemezt, műmárványt, stb. használunk, de Luxi úr mindannyiszor utánam mér. Ha csak szemernyi eltérés van, azonnal figyelmeztet. — No, no Sz. úr. Nem mért pontosan — s colostokkal a kezében újra mérte a medencét, a csatornát — meséli a a főép. vez. Mert ezt saját zsebből fizeti Luxi a pontos, precíz vállalati főkönyvelő. Nem tudom felméréssel bizonyítani, de talán lehetne : legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegünk az idős nyugdíjas emberek csoportja. Őket éri a legtöbb sérelem. Délelőttönként a bérházakban a szolgáltató vállalatok embere elsősorban velük találkozik. Őket játsza ki, „veheg. Alig kap levegőt, megalázták. Most érkezett visz- sza a szolgáltató vállalattól. Sír, panaszkodik. Csaknem kidobták. Pista bácsi az agyvérzéses, egykori óvodai mindenes — csendes munkásember — a fejét csóválja. I-néni szólal meg. — Itt járt délelőtt egy fiatalember. Ellenőrzött, babrált..: Elmeséli, miből is állt ez az ellenőrzés. Gyufát gyújtott, csavargatott, kopogtatott... Ezért a „munkáért” 51 forintot kért, a kiszállásért még további 15 forintot. Ezt a bérház minden lakójának felszámolta volna, ha... T.-né rokkant szívével sietett a hivatalba reklamálni. — Tetszik tudni mit mondtak? Miért fáj az nekem, hogy mások is fizetnek? Meg, hogy nekik is kell élni valamiből... A bérház lakóinak másik fele „megúszta” a dolgot. De mindenki készenlétben áll, hátha a hivatal embere 51 forintért babrálásra jelentkezik. Egyik igazgatóhelyettesi rangban dolgozó műszaki főmérnök mesélte: — Ha valamikor a vásárban két kupec elkezdte csapkodni egymás tenyerét, s végül megegyeztek az üzletben, akkor az olyan volt, mint a szentírás. Betértek a kiskocsmába, megitták az áldomást. Ha a vevő még sáros maradt néhány ezerrel, s azt .mondta, ekkor és ekkor fizeti, az biztos volt. Rangja, becsülete volt a kézfogásnak. Most meg írjuk az emlékeztetőket anyagokról, alkatrészekről, határidőkről, szállítási ütemezésekről, megpecsételik a vezérigazgatók, igazgatók, vezető munkatársaik, mosolyognak egymásra, esetleg kocEz csak valamennyiünk ügye lehet, a szocialista demokrácia kiteljesedésével érhető el. Victor Hugó a világhírű francia író így figyelmeztetett: „Semmi sem fejleszti ki gyengeségeinket inkább, mint ha hatalomhoz jutunk.” Ezzel élni áldás, visszaélni bűn. A demokráciának az a nagyszerűsége, hogy semmit sem tagad és semmit sem tagadhat meg az emberségből. _ Valljuk mi is, s építsük az emberek közötti viszonyok új kockáit. Bizniszt látott benne a tsz, hasonlót a gyár. Az új termék gesztorságának termesztéséről és forgalmazásáról már az ötödik telexet kopogták a gépek. A szövetkezet és a szomszédvár gyára között a távolság alig 50 kilométer. Arról kopogott a telexgép, ki látogassa meg a másikat. A híres, országosan jónevű közös gazdaság elnöke utazzon-e a városba, vagy a gyár vezéri rangot viselő igazgatója a nyírségi gazdaságba. Végül ezt is pontosították. Először a vezér jön Szabolcsba, utána az elnök utazik hozzá. Így a hatalmak maradnak, egyiikőjükén sem esik csorba. Egyiknek sem kell „leereszkedni” a másikhoz. — Jó üzlet kecsegtetett. Milliókat nyert volna általa a tsz is, a gyár is, s nem utolsó sorban devizát a népgazdaság. Egyik nap azonban megérkezett az újabb telexüzenet, melyben az állt, hogy a vezér nagyon sajnálja, de a korábban közösen megállapodott időpontban nem tud Szabolcsba jönni. Erre a tsz egy újabb telexeit küldött. Ebben röviden azt kérdezték, mikor lenne jó a vezérnek egy újabb időpont. Válasz: X hónap Y napjáElharapózott a szeszelés a vállalatnál. Titkon az egyik sufniban még amolyan bögrecsárda is működött, persze néhány bennfentes tudtával, akiket egy-egy féldecivel „kenyereztek” le a hallgatásukért. Az igazgató arra kérte a titkárt, próbáljanak besegíteni a gazdaságvezetésnek, s elejét venni az ugyancsak elharapózott ivászatnak. — Hogyan gondolja? — érdeklődött. — Szondázással. A torkán akadt a válasz, s mielőtt nemet mondott volna, eszébe jutott a hamarosan és rendszeresen kijáró féléves prémium, amelytől ésetleg eleshet, ha.. . összehívta a bizalmiakat s előadta, miről van szó. — Erre kért a diri. Gondoltam, valóban besegíthetnénk a gazdaságvezetésnek. Egy-egy szonda mindegyiko- töknél lehetne, s a hozzátok tartozó üzem-, illetve mű- és csoportvezetőket alkalmasint ellenőrizhetnétek. Morgás támadt. — Ez a módszer idegen a mozgalomtól. Megalázó. Ilyet nem vállalhatunk — kelt ki az egyik. — Nálad van-e már szonda? Mert ha igen, s ha te a hatáskörödben dolgozó vezetőket olykor-olykor megszondáztatod, akkor nem bánom. — Hová gondolsz? — Ha most megnéznénk a te szekrényedet vagy íróasztalodat, találnánk-e benne egy kis piát? — nyomta bele a tüskét egy másik. A titkár olyan vörös lett, mint a rák. S bár nem válaszolt rá, pillanatok alatt érdektelenségbe fulladt a szondázás ügyében összehívott tanácskozás, de a válasz ott lebegett a levegőben: — Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. Valóban: az egyetlen létező veszély a hatalmával visz- szaélő ember lenne embertársára?. ..