Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
KM HÉTVÉGI melléklet 1985. november 16. VÁLTOZÓ ÉLETŰNK Szóbéli durvaságok Az első, néprajzzal foglalkozó nő Száz éve született Luby Margit Ülök és hallgatok. Az október fényei most bennem szépek. Ennyi az ősz. Akik utaznak velem azok a tavaszhoz illenek. Tizenhat-tizenhétéves diáklányok. Van egy szép mondás: bolond, aki a szépet meg nem nézi. Van egy — bár tökéletlen — meghatározás is, ami szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. Szó ami szó. Nekem már érdek nélkül szépek ezek a kicsi lányok. Különben ugyanígy tetszik a velük lévő két tizenéves kamasz is. A holnap utazik velem, egészségesen, jókedvűen, harsogón. Az a bizonyos tavasz, ami tél után biztosan elkövetkezik. Hallgatom, amit beszélnek. ÉS nincs ebben semmi rossz. Diákcsíny. Otthoni gond. A szombat-vasárnap csupa izgalom történetei. Kamaszos ügyetlen tréfák, kamaszos gyönyörű diákszerelmek. És persze mindaz ami velejár. A felnőttek általuk látott világa, az anyák, az apák, a tanárok. Egy-egy mondat telibetalált jellemzés, még akkor is, ha az ami nekünk bonyolult volt, nekik gubancos, ha az ami nekünk kínos, feszes, kellemetlen vagy éppen érdekes lehetett, az neki egyetlen közös szóval cikis. Amióta világ a világ a gyerekeink mesélte történések alapjaiban nem változnak. Lehet, hogy más a diákszerelem ma, mint volt akár húsz évvel ezelőtt is, a szerelem és az egymás keresés ugyanaz. Másra kíváncsi aki ma él, és másra aki fél évszázaddal ezelőtt élt, de ez a világot felfedezni akaró kíváncsiság az emberré alakulás óta minden nemzedékben igaz volt. Ugyanúgy, ahogyan ezer évekre visszamenően is mindig igaz történelmi tény a gyerekek lázadása a szülők maradisága ellen és szülők borzongása a fiatal nemzedékek szabadossága miatt. Itt az írás elején kellett szólni erről, mert el akarom kerülni azt a látszatot, hogy a mi fiataljaink egészségére, szépségére, jókedvére az idősebb kor törvényszerűi!?) irigységével figyeltem volna. Hallgatom hát azt, amit beszélnek, tágra nyitom a kezemben lévő újságot, hogy ne lássék rajtam a vissza-vissza- térő mosolygást csiklandozó jóérzés, de ne lássék rajtam az ellenérzés se. Ugyanis nemcsak azt figyelem amit beszélnek, hanem hallanom kell azt is, ahogyan beszélnek. ★ Nem tudom? mikor kez- kezdődött, azt se hogyan, de bizonyos, hogy ezt az egyre veszedelmesebben terjedő, egyre inkább eluralkodó beszédstílust nem a gyerekeink, nem a most élő fiatalok találták ki. Örökségként kapták, és legfeljebb annyit változtatnak rajta, amennyit minden örökségen változtatnak a fiatalok. És jóllehet ezt az írást a fiatalok példájával kezdtem, korántsem hiszem azt, hogy ez a fiatalok gondja lenne. Valahol valami nagyon rossz kezdődött el, és nem most, hanem régebben, amikor nyelvünkben, a társadalmi érintkezésben polgárjogot nyertek olyan szavak, főként azok a „négybetűsek”, mint a „b...”. „F...” és a társaik. Hallgatván ezeket a széparcú és nyilvánvalóan nagyszerű gyerekeket, akaratlanul is bele- borzongtam, hogy milyen gusztustalan természetei seggel. már-már számukra szinte észrevétlenül csúsznak ki a hamvasan rózsaszín ajkak közül a legotrombább kifejezések. Ez valóban nem gyerekügy. és nem ifjúságpolitikai gond. Ugyanígy beszél körülöttük, az idősebb parasztnéniket leszámítva mindenki. Azokkal a b. betűs szavakkal köszön egymásnak a munkába induló, kezdi élménybeszámolóját a negyvenéves. Hovatovább úgy tűnik, mintha ezek nélkül trágárságok nélkül egymással beszélni sem tudnánk. A szavaknak egész egyszerűen nincs már tartalmuk, az volna iszonyatos ha lenne, de használjuk, használják őket gátlástalanul. Féltem a nyelvünket? Persze, hogy féltem, de nem valamiféle nyelvészeti jegyzet ez. Ha igaza van annak az állításnak, ami szerint csak azt tudjuk, amit kimondani, jobbik esetben leírni is képesek vagyunk, akkor iszonyatos elképzelni azt. hogy milyen sekélyes ez a világról való tudás, ha a nyelvtani pontosságokat egy-egy trágár szó áthidalni, ha a szavakat pótolni képes. Megkockáztatom, hogy nemcsak arról van szó, hogy az egymás között használt társalgási nyelvünk eldurvult, hanem arról, hogy a nyelv durvaságával az intellektuális hiány (írhattam volna emberi butaságot) az érintkezési formák eldurvulása érzik. ★ Eljutván idáig), minden olvasót kérek, hogy szánjon rá- néhány percet egy rövid játékra. Nem kell hozzá semmi, még társ se nagyon. Üljön, vagy egy baráttal üljenek le a tükör elé. Nézzék magukat. Még jobb, ha akad a ház körül, akad már majd minden családban, egy magnetofon. És ha leültek, ha bekapcsolták a magnetofont, akkor mondjanak el valamit önmaguknak, de úgy, hogy nézik közben a szájukat. És ne úgy beszéljenek, mintha felszólalnának valahol, hanem úgy ahogyan otthon, ahogyan egymás között beszélgetni szoktak. Azokkal a bizonyos segédigékkel, és mindennel ami ehhez hozzátartozik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy az a vonaton megcsodált, néhány szép kicsi lány, és srác belepirul a saját szövegébe. A magnósok, még mindig a tükör előtt lehallgathatják azt, amit mondtak. Ugyanezt megcsinálhatják a gyereket nevelő felnőttek, vagy akár az idősebbek is. Nem szórakoztató játék ez, de talán rádöbbent valami olyanra, ami azért is lehet mert lusták vagyunk, hogy erre odafigyeljünk. Mindezek után van egy gonoszabb játékom is. Mondják el a tükörnek ugyanazt a szöveget még egyszer, de akkor már szabatosan, tisztán, érthetően, magyarul. Kiderül majd, hogy mindaz ami sallangnak látszik, a mai beszédünkben nem más, mint a kultúra, a kultúráltság aggasztó hiánya. A trágárság nem mindig rossz szokás, hanem többször gondolatszegénység. ★ Ülök, immár egy értekezleten. Zajlik a falugyűlés, egymás után jelentkeznek a felszólalók. Már régen hazamehettünk volna, ha a beszélők valóban tudnának beszélni, ha a fórumon, tehát a nagy nyilvánosság előtt a megszokott módon beszélni lehetne. Ilyenkor derül ki, hogy amit kimondani képtelenek vagyunk, mert nincs szavunk hozzá, azt nem is tudjuk igazán még akkor sem, ha éppen a közös érdek, ha közélet az. Nem tudom, mert nem is tudhatom, hogy hány okosságunk, jószándékunk veszett már így el a szólni nem tudás kínlódásával. Tény az, hogy Magyarországion ma, így tűnik, több nyelven beszélünk. Egymás közt egyre primitívebben néhány száz szóval. Fórumokon kínlódva, gyakorlatlanul valamiféle nyelvellenes körmönfontság- gal, jelzőkkel, de igék nélkül. És beszélünk ezen kívül különböző hivatali és szakmai zsargonokat, beletörődve abba, hogy ezek tudása se jelent többet, néhány száz szó ismereténél. Egészen kis gyerekék beszámolóját hallottam a minap*' egy vidámra sikerült őrsi gyűlésről. Csudajó játék lehetett az olyan, amiről még beszélgetni is jólesik. Örülnöm kellett volna, hiszen ritka, egyre ritkább manapság az ilyen, de beleszomorodtam, mert már ezek tízéves gyerekek is a felnőtt toldalékszavakkal tűzdelték a mondataikat, mert a nyelvet most 'beszélni tudó gyerekek úgy emlegették aztt a bizonyos játékos délutánit, hogy „foglalkozás" volt, ment az ő egymás közötti beszélgetésükben már kimutathatóan összekeveredett a köznyelvi szegényedés, a hivatalos nyelv beszédellenes burjánzása, mert, és ez természetes, a közös élmény így egyszeriben felidézhetetlen marad. Nem az élmény, volt az ízetlen, az emlékeket idéző szavaik voltak só és íztelenek. Gyerek, diák, felnőtt. Egyformán vesz el magától valamit, amit aztán pótolni már nagyon nehezen lehet. Mondhatja bárki, hogy káromkodott már régen is az ember, de azt dühében, indulatában tette. Puszta megszokásból most lett ijesztőbb divattá. Mondhatja bárki, hogy szót emelt a káromlások ellen már a biblia is, mi haszna hát akkor most a féltő szónak? Nem tudom, de ha bárki is elfogadta az írás közepén ajánlott tükrös játékomat, akkor talán igazat ad nekem. És aki nem ad igazat az majd káromkodik egyet. Úgyse vesszük észre. Azt hisszük majd, hogy éppen egy szép szerelmes versre gondol. Bartha Gábor Lllhv Maróit néprajzkutatóról egyeuuuj íuoigii temi hallgató koromban, Gunda Béla professzor úrtól hallottam először. A néprajzi intézetben a szokásos vacsora utáni szabad beszélgetések során került szóba személye. Mivel mátészalkai „illetőségű” hallgató voltam, s akkor már javában folyt az intézetben a Szatmár-kutatás. egymás után kaptam elolvasásra, elmélkedésre műveit: a Fogyó legelőkön, a Bábalelte babona, A parasztélet rendje című könyveit. Az intézetben az volt a szokás, hogy a művek mondanivalójának, lényeglátásának boncolgatása közben, vagy a kialakult viták után, a kutató magánéletéről, sorshelyzetéről is volt szerencsénk olyan, számunkra fontos eseményeket megtudnunk, melyek lexikonokban, vagy másutt nem szerepeltek. Még inkább többet tudtam meg életéről, amikor Balogh István, mint a- Déri Múzeum igazgatója másodéves koromban átküldött Debrecenből Nyíregyházára Nyárády Mihályhoz, aki akkor a Jósa András Múzeum igazgatója volt, hogy tanulmányozzam a ra- mocsaházi szőlőművelést. Miska bácsi hetekig ellátott minden földi jóval, miközben kioktatott az életre vonatkozóan, s felsorjázta, hogy kik alkottak addig a megyében maradandót a néprajzban. Ki gondolta volna, hogy néhány év múlva Nyíregyházára kerülök, igaz,- nem a „szakmába”, hanem könyvtárosnak ... Ebben az időben Nyíregyházán a Kiss Ernő vezette levéltár jelentette a szellemi központot, s ott dolgozott Kollega — Tarsoly Sándor is és bizony egy-egy sakkparti alkalmával sok szó esett a hagyományokról, a szatmári levéltár sorsáról, miegyebekről. .. Egy ilyen „beszélgető napon”, pontosan emlékszem, 1956. július 12-én, amikor beléptem a sötét levéltári előtérbe, onnan az üvegajtó mögötti irodába, egy már nem fiatal, túracipős, sapkás, középtermetű hölgyet pillantottam meg, akit azonnal felismertem — bár addig személyesen nem találkoztunk. Ö volt Luby Margit. Margit néni ekkor 71 éves múlt, az éjszakai személyvonattal érkezett Pestről Nyíregyházára és még aznap utazott szintén vonattal Mátészalkára, onnan autóbusszal fehérgyarmati átszállással Botpaládra .. . Beszélgetés közben elmondta, hogy a Népművelési Intézet megbízásából — szinte csak napidíjért — gyűjt a Paládokon, főleg az esztendő napjaihoz fűződő szokásokat. Alig időzött, mivel sietnie kellett a szálkái vonathoz. Ez a félbeszakadt beszélgetés 18 év után 89 éves korában folytatódott Budán, a Bajvívó utcai lakásában hosszú-hosszú órákon át, amikor „alkudoztunk", ahogy a szatmári vásárokon szokás, kézirataira és gyűjtéseire. A második találkozás életreszóló volt. A budai árendás saroképület emeleti bejárati ajtaján fénycsengő, a megromlott hallású Margit néni az előszobában fogadott — nagy, még akkor is okosan gyönyörű dióbarna szemei szinte átöleltek, megcsókoltak. Szat- márból — a hajdani leánygyermekkor tündérszigetéről jöttem — ahogy mondta. Az ő kedvesei, adatközlői honából. Név szerint sorolta valamennyit, pedig volt, aki már majd ötven éve porladt a matolcsi temetőben. Sorolja a falvakat Sárközújlakig, megelevenednek a komenciós és bilétás bálok, együtt hajtjuk a kondát a bércre, makkra, öltöztetjük a farsangos pulyákat izgatottan. Amikor meggyőződik, hogy valamit én is konyítok a szatmári népélethez, kezét meggyengült szemei elé emeli, hogy jobban lásson, s távolba nézőén felsóhajt, mindez odavan! Azért nem veszett el, itt van az udvari szobában a szekrényemben szerbe-számba szedve, leírva. Amit nagyon muszáj volt, eladtam az Akadémiának, az Adattárnak, a debreceni egyetem könyvtárának, de a teljes anyagom itt van együtt, évek óta árulom — mert kell a pénz gyógyszerre, temetésre, kettőre is —, de nem kell senkinek, mindenütt csak bolondítanak — legyint keserűen. Másnap megyei múzeumigazgatómmal együtt — akinek segítsége nélkül az „üzletet” nem tudtuk volna nyélbe ütni — elszállítjuk az anyagot. Vissza Szatmárba, ahonnan vétetett — s ki gondolta volna, hogy alig pillantásnyi idő után követi gyűjtője is a nagyari családi sírboltba, amit az anyagért kapott pénzen hozatott rendbe Sári néni, hogy hazahozassa méltóképpen a nagy halottat, örök pihenőre ... Luby Margit édesapja Luby Géza, édesanyja Okolicsányi Margit, 1880-ban kötöttek házasságot, melyből három gyermek született. Piroska 1882-ben, Géza 1884-ben és Margit 1885. november 13-án Nagyarban, á szülőházban, melyet apja építtet. Luby Margit iskolai tanulmányait a szatmári zárdában végezte, ahol a rokon Kaffka Mafgit is tanult. Itt szerzett 1904-ben népiskolai tanítói oklevelet, majd Budapesten 1907-b^n polgári iskolai tanári oklevelet nyert irodalom, történelem és földrajz szakra. Szatmáron tanít a felsőbb leányiskolában, ahol igazgatóként is tevékenykedett 1917-ig. Mint tanárnő lelkes híve a Nyugat köré csoportosuló írónemzedéknek. Ady Endrével is szellemi kapcsolatba kerül Szatmá- rori 1914-ben. 1917-ben beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol tanítóképző intézeti tahári oklevelet Luby Mandl budai otthonában. nyert, de mivel a Tanácsköztársaság alatt diplomázott, vizsgáit meg kellett ismételnie. Ettől az évtől kezdve a vallás és közoktatás- ügyi minisztériumban a XIII. ügyosztályon dolgozik 1921-ig, amikor kinevezik felsőkereskedelmi iskolai tanárnak, így együtt tanít Solymossy Sándorral, akitől biztatást és bátorítást kap népünk életének tanulmányozására. Tanít az Erzsébet Nőiskola tanárképző gyakorlóiskolájában, majd hivatalnok a Felsőkereskedelmi Főigazgatóságon, később a budapesti Vidéki Tankerületi Főigazgatóságon is, ahol 1943. március 4-én vonult nyugalomba, négy évtizedes tanári munka után. A felszabadulást elhagyatottan, kibombá- zottan, betegen, hatvanévesen élte meg. Fél- gyógyultan, nagy lendülettel kezdi el ismét a néprajzi gyűjtést Szatmárban, majd a jászok és a kunok között, később a Dunántúlon. A Népművelési Intézethez benyújtott, gyűjtéseihez mellékelt kiszállási jelentései kis mikrotanulmányok. szellemi, néplélektani „mélyfúrások”. Majdnem annyi évet dolgozott (33 évet) nyugdíjasként mint „aktívan”, s ezen hosz- szú idő alatt kedvét először a gyűjtésekben, majd amikor a törődöttséggel járó utazásokat már nem bírja, gyűjtéseinek rendezgetésében leli. Több mint ötven évig kutatta a szatmári ember életét és kitűnő érzékkel, szépírói stílusban tárta az olvasók elé. Mindig az embert, a társadalmat, a közösséget vizsgálta, a paraszti, pásztori magatartást figyelte. Minden bizonnyal a magyar társadalomnéprajz hírnöke volt. Tanulmányaiban és cikkeiben is a szatmári — alföldi parasztság, pásztorok, kézművesek világát villantja fel. Csak címszerűen utalnánk az alábbiakra: Népdalok Szatmár megyéből, Régi sírfeliratok Szatmárcsekéről, A guba készítésének módja és a gubás mesterség (Matolcs), A kender feldolgozása a Szatmár megyei Tunyogon és Csekében, Nagygéci lakodalom, Parasztillemtan Szatmár megyében, Az „aprómarha" a Szamos mentén és a Tiszaháton, A szilva hazája, A kézi gyapjúkalap készítése stb., stb. Munkáinak, gyűjtéseinek nagyrésze kéziratban maradt. A sok ezer lapoldalnyi gyűjtés, feljegyzés, adat, mind-mind értékes és különös öröm, hogy a mátészalkai Szatmár Múzeum adattárában együtt van. Kéziratos anyagából kiemelkedik a negyvennyolcas gyűjtés, a házasságszerzés, a halott és eltakarítása, Szabolcs-Szatmár megye történelmi hagyományai és mondái, a láp világából, A sacra corona útja Pozsonytól — Pozsonyig. hogy csak néhány gyűjtéseimet említsünk. Eddig múzeumi sorozatunkban a láp világából, Olyan világ volt címmel kiadtunk néhány fejezetet, e sorok megjelenésével egyidejűleg pedig Szabolcs-Szatmár mondavilága c. gyűjtését adtuk közre közösen a debreceni tudományegyetem néprajzi tanszékével. Születésének 100. évfordulóján, e befejező sorok táncolnak előttem a papírlapon, gondolataim iramlása lelassul, s hogy befejezhessem az emlékezést, Molnár Józsefhez fordulok atyai segítségért, akit innen is köszöntök 80. születésnapján! Tíz évvel ezelőtt hozzám írt levelét emígyen zárta: „Luby Margit az első nő, aki néprajzzal foglalkozott. Ö a mi századunk Apor Pétere, aki megtartott és összegyűjtött valamit, amire senki sem figyelt. Nem rendszerezett s nem csinált elméleteket, hanem forrásanyagod gyűjtött össze, amiből majd hosszú időn keresztül élhetnek azok, akik ezekkel már sohasem találkozhatnak, mert eltűntek az időben mint a régi körültornácos szatmári házaink és sok-sok kincsük." Talán nem leszek illetlen, ha Luby Margit hozzám irt utolsó levelének (1975. nov. 25.) utolsó sorát ide jegyzem. „Egyébként még mindig élek, s ez .a legnagyobb teljesítményem. Szívből köszönt Margit nénéd." Aki így tudott a halál „árnyékában" viccelni, íalán még most is mosolyog. Farkas József
