Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-16 / 269. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. november 16. Kedves Olvasók! Kénytelen vagyok levelemet ilyen ál­talános megszólítással kezdeni, mert G.-né Tündén 'kívül csak ilyen aláírá­sok szerepeltek a hozzám érkezett vá­laszokon, mint: N. F.-né Tiszadada, T. M., . Két olvasó. Kár hogy így van, ment én alá mertem írni vélemé­nyemet, de a monogramok sem gátol­nak abban, hogy válaszoljak kedves so­raikra. Igaz, kíméletlenül leteremtenek tévékritikám miatt, amit Texas és Gyöngyöző cián ürügyén írtam, mégis örülök. Azért, mert elolvasták, s azért is, mert reagáltak. De én vallom, ellen­tétben a levélírókkal, a. kritikához min­denkinek joga van, és az sem baj, ha vita kerekedik a dologból. Engedjék meg, hogy levelükből idéz­zek. Az egyik episztolából: „Én 34 éves vagyok, két kamasz gyermekem van, és nem az erőszakot, az ivászatot vagy az ehhez hasonlót nézik, hanem magát a filmet, amiről szól.” Másik: „ A Gyön­gyöző cián filmen volt egy kis izgalom, ez igaz, továbbá szeszfogyasztás is, ez­zel kapcsolatban nálunk is elég szépen fogyasztják a szeszt, cigarettát, ebben a tekintetben talán még a külföld sem fog megelőzni.” A harmadik levélből: „Én nem tudom, milyen ízlése van annak az embernek, aki még Surdát is megkriti­zálja. Hát kérem, lehet, hogy neki nem tetszik, de azért a tv-nézök millióival nem kell megutáltatni.” A negyedik le­vél egy sor személyeskedés utón java­solja, hogy kapcsoljak át más ország ál­lomására, ha ott jobbat találok. Mind­ehhez annyit: általában az enyhébb, kedvesebb, részeket választottam ki az olvasók leveleiből. Alaposan végigböngészve az észrevé­teleket, arra a megállapításra jutottam, hogy a levélírók kivétel nélkül azt hangsúlyozzák: ez szórakozás, s szóra­kozni kell, az izgalom jó, mitöbb, szük­séges. A 'kritikus ne akarja elvenni a szórakozást, hiszen az operán alszanak, a dokumentumműsort unják, az érzel­mes filmet nem élvezik s nem értik. S ekkor lettem némileg szomorú. Mert alaposan félreértették szándékomat. A szórakozással, szórakoztatással nincsen nékem semmi bajom. Bevallom a jó krimit 'magam is élvezem, a profi mó­don megcsinált: kai andf filmsorozatot megnézem, a rockpalotából közvetített műsort is hallgatom. Jómagam sem vá­rom azt, hogy a televízió állandóan csak nevéljen, mélyen gondolkodtasson, örökösen katarzisra kényszerítsen. Ne­kem nem a szórakozással, a szórakozta­tással van bajom, csupán annak minő­ségével pörölök. vitázom. Sok szórakozni vágyó fogalmazza meg: mégiscsak borzasztó, hogy a tévé­híradóban min halnak Libanoni ják le Brüsszelt kát; hogy ária*’ nak fel, rabolni és korbáccsal v. Afrikában, diáki este látjuk, hogyan ►an; miként kaszabol- »n iaz áruházi vásárló- n embereket robb an tó- í el, hogy gumibottal írnek embereket Dél­.........................j ____ okát űznek ütve-verve latin-amerikai országokban. Borzadnak, pedig ez az élei ősze sajnos a mi vilá­gunkban. Ha úgy tetszik: izgalom a ja­vából, mégpedig valódi főszereplőkkel. Iszonyatos dolgok, magam is borzadok. Ugyanakkor elfogadják „kikapcsolódás­nak” a részeg szerető sörivóversenyét, a gyilkosságot, az erőszakot, a durva­ságot, a szextúltengést. Ha úgy tetszik, leveleik alapján kiterjesztem vélemé­nyemet azokra a magyar filmekre is, amelyek ezt a modellt követik. A tévét, vagy a mozit nem lehet szelektív szem­mel nézni, úgy, hogy csak a jót látom, a többit nem. S higgyék el, a sok felnö­vekvő fiatal — ez szól a 34 éves anyuká­nak is — lassan, de biztosan egyet és mást elfogad, mint modellt, lehetőséget. A világon számos olyan alkotás ké­szül, ami szórakoztat, kikapcsol. Bizo­nyára Önök sem kapcsolják ki a készü­léket, ha nemes emberi gondolat is rej­lik a műben. Ezek a filmek, melyeket oly szenvedéllyel védenék, olcsó dolgok Nyugaton is. A periféria, a külvárosi mozik programja, az a kapcsolt áru, amit a jó filmek mellé ránk sóznak. Le­velemet zárva felajánlom: kész vagyok további vitára is, ha úgy tetszik szemé­lyes eszmecserére, akár a szerkesztő­ségben, akár más, nyilvános fórumon. i HÉTVÉGI INTERJÚ Hamvas Lászlóval, a moziüzemi vállalat igazgatójával a filmről, az üzletről A A mozik műsorát figyelve két dolog öt- ^ lik az ember szemébe. Az egyik: Sza­bolcsban csak hetekkel később láthat­juk azokat a filmeket, amelyeket nem­hogy a fővárosban, de már a szomszéd megyében is javában vetítenek... — Higgye el, nem rajtunk múlik. Hogy megértse az okokat, beavatom a „kópiaelosz­tási elv” rejtelmeibe. Egy-egy filmről mini­mum 3, maximum 22 kópiát készítenek. Ál­talában nincs annyi kópia, ahány megye. Ezért aztán 3—4 megye kap egyetlen kópiát. Mi Hajdú-Biharral és Szolnokkal vagyunk egy csoportban. A következő a rend: az első és a második héten (azaz a budapesti bemu­tatóval egy időben) Hajdúban vetítik a fil­met — nemcsak Debrecenben, a városaikban is, sőt, ha ügyesek, ez idő alatt még a nagy­községekben is lefuthat a film... A harma­dik hétre Szolnok, a negyedikre pedig Sza­bolcs kapja meg a kópiát. Aztán kezdődik a forgás elölről, vagyis hozzánk a 11. héten ke­rül ismét a kópia. A Hogy lehetséges, hogy ezen a számunk- w ra hátrányos helyzeten nem próbál vál­toztatni a moziüzemi vállalat? — Téved, próbálkozunk. Én például java­soltam, hogy a mostani helyett ún. területi elosztás legyen, ami azt jelentené, hogy min­den megyében lenne premiermozi. Tartok tőle, elképzelésem írott malaszt marad. Ez egy húsz éve kialakult, megcsontosodott rendszer. Gondolhatja, hogy akiknek elő­nyös, foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá A Műsorpolitikáját viszont annál inkább alakíthatja a vállalat. S épp itt vélek- felfedezni egy másik jellemző vonást, nevezetesen a kommersz, tehát a nagy tömegek ízléséhez igazodó, olykor el- szomoritóan silány minőségű filmek előretörését. Vagyis mind nagyobb te­ret hódít az üzletpolitika, a kultúrpoli­tika rovására. — Mert rá vagyunk kényszerítve. Mint most maga is, számon kérik ugyan rajtunk a kultúrpolitikát, valójában azonban mindenki üzleti partnerként kezel bennünket. Először is elvárják, hogy minél nagyobb árbevételt produkáljunk, s a vállalat, mint üzleti vál­lalkozás nyereséges legyen. Erre ösztökél a Filmfőigazgatóság, amely megállapítja a jegyárakat; minél nagyobb közönségsikerre számíthat a film, annál drágább lesz a jegy. A bevétel kb. egytizedét kulturális járulék címén visszafizetjük a Filmfőigazgatóságnak. A MOKÉP elvisz a jegyárból 45 százalékot, hiszen ők gyártatják a kópiákat, legtöbbet persze a közönségfilmekből. Olykor még tartalék kópiákat is készítenek, s ezeket sza­bályos versenytárgyaláson annak a vállalat­nak adják, amely a forgalmazás fejében a legnagyobb bevételt ígéri. Hasonló a helyzet akkor is, ha előjátszásra kérjük a filmet, azaz még az országos bemutató előtt vetíte­ni szeretnénk... Mi ez, ha nem tiszta üz­let? ^ Tehát ez lehet a magyarázata annak, hogy a legnagyobb befogadóképességű, kiemelt kategóriájú moziban, a Krúdy- ban jóformán csak a pénzt hozó, szó­rakoztató filmeket vetítik? — Valóban. Én személy szerint nagyon sajnálom, és tisztában vagyok vele, hogy éppen legértékesebb közönségünket, a nívó- sabb filmek nézőit szorítjuk ki ezzel, de nincs más választásunk. S hogy folytassam az imént elkezdett, anyagi ügyeinkkel fog­lalkozó gondolatsort: a megye 240 mozjjából, illetve vetítőhelyéből (ugyanis művelődési háztól kezdve iskolán, gyáron, kórházon át csárdáig igen sok helyen vetítünk) csak 16 a vállalat tulajdona. Másutt tehát mindenütt bérleti díjat kell fizetnünk. Jóllehet mi vi­seljük a fűtés költségeit, és a mi tulajdo­nunk vagy 36 ezer szék is ... A A fentiek alapján úgy látszik, üzletnek sem a legjobb ma mozit fenntartani. — Különösen, ha a sok helyen igen-igen alacsony látogatottságot tekintjük. Summa summárum: a 240 moziból (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél az elnevezésnél) 200 veszteséges. Van legalább 50, olyan mél­tatlan körülmények között működő mozi, hogy nem is csoda, ha messzire elkerülik az emberek. ^ Nem lenne ésszerűbb szembenézni a tényekkel, és megszüntetni ezeket a mozikat? számo«kérik ugyaa rajtunk a kultúrpolitikát, valójában azon­ban mmdsnki üzleti partnerként kezel bennünket...“ — Véleményem szerint ezt kellene ten­nünk. Mert igaz ugyan, hogy sok faluban valóban nem maradt már más, csak a mozi (miután elköltözött a tanács, az iskola stb), de hát ezek a vetítőhelyek épp a fentiek miatt egyáltalán nem funkcionálnak olyan „közösségi hely”-ként, ami indokolhatná fennmaradásukat. A Feltételezem, nem pusztán a vállalat el- w határozásának kérdése, hogy felújítják, rendbe hozzák, vagyis az együttlétre al­kalmassá teszik-e ezeket a mozikat. Voltaképpen mennyi pénzük van erre? — Elképesztően kevés. Évente 3 millió forintunk marad fejlesztésre, felújításra, a technika korszerűsítésére. De ha ebből csak egyetlen mozinak is új vetítőgépet veszünk, az már elvitt másfél milliót! A maradékból egy-két mozit tudunk felújítani. Új mozi építéséről pedig szó sem lehet. A városi mozik egyébként jó színvonalúak, kivéve a nyírbátorit, ahol jövőre tervezzük a felújít tást. Ugyancsak jövőre szeretnénk néhány munkát elvégezni Csengerben és Tiszáto­kon. A Persze nemcsak a körülményeken, a w vállalat dolgozóin is múlik, hogy érzik magukat az emberek a moziban. Ez nem csupán lelkiismeretes gépészt je­lent. Olykor hálátlan, de elkerülhetet­len feladatot, nevezetesen a másokat zavaró nézők rendreutasítását is ma­gukra kell vállalniuk. — Pontosan. De ezt csak azokon kérhet­jük számon, akik főállásban dolgoznak. Már­pedig a vállalat dolgozóinak több mint fele másodállásban „mozizik”, s ha valaki közü­lük nem csinálja tovább, nehéz helyette mást találni. És hogy kérjem számon a ren­det például azon a mozigépészen, akit az egyik néző felpofozott a gépházban? Per­sze kirívó példa, de azért említem, mert épp mostanában történt. Egyébként való­ban úgy van, hogy ahol a mozivezető törő­dik a filmekkel, az emberekkel, ott jól megy a mozi. ^ Az imént elsősorban az üzletpolitikáról, ^ a lehetőségekről és a korlátokról be­széltünk. Térjünk vissza mármost film­kultúránk állapotához. A jelenlegi hely­zet elég lehangoló. — Valóban, egyre mélyebb a szakadék a hirdetett értékek és a közönség igénye kö­zött. Bárhogy szépítenénk a dolgot, az em­berek többsége kizárólag szórakozást, ki- kapcsolódást vár a mozitól. Nekünk pedig, épp az anyagi kényszer okán, ki kell szol­gálnunk ezt az igényt. • Noha ez a „kiszolgálás” végső soron rossz szolgálatot tesz a filmkultúra ügyének. — Én ezt el is ismerem, de újra csak azt mondhatom, hogy nem a vállalaton kell számon kérni hazai filmkultúránk állapotát. A mi nézőink zöme olyan iskolába járt, ahol a tantárgyak között nem szerepelt a filmesztétika. Márpedig alapok híján nem lehet házat építeni. Szóval többet kellene vállalni az oktatásnak. Egyelőre csak né­hány lelkes tanárnak köszönhető, hogy itt- ott azért megérinti a gyerekeket a filmkul­túra is. Sokkal több olyan pedagógus kelle­ne, mint pl. Hamar Péter Fehérgyarmaton, Varga Károly Mátészalkán vagy Karádi Zsolt Nyíregyházán. Hogy mit jelent az ő tevékenységük, mutatják a tények: míg egy nyírbátori évente csak 3—4 mozijegyre ad pénzt, addig egy fehérgyarmati kilencszer - tízszer is elmegy moziba, ami a nyíregyházi átlagot is meghaladja. £ Önök mit tesznek a filmkultúráért? — Városainkban évek óta működnek az archívfilm klubok, amelyek a maradandó értékekkel ismertetik meg a közönséget. A friss termésből válogát a kortárs filmklub. Több településen is van tematikus, illetve rendezői sorozatokat műsorra tűző filmklub (Nagykáliéban, Vaján, Kisvárdán). Érde­kes, hogy ez a forma vidéken sokkal élet­képesebbnek bizonyult, sokkal inkább kö­zösséget formált, mint Nyíregyházán. Igyek­szünk gondoskodni a közönség utánpótlásá­ról is, ezt a célt szolgálja a filmsuli vetél­kedő. Keressük továbbá az üzemeltetés új for­máit. A Szezon gmk működteti nyaranként a nyíregyházi kertmozit, de máshová is szí­vesen mennek filmet vetítem. A Vándor gmk feladata, hogy a megye fehér foltjaira is elvigye a mozit, és ők tesznek eleget az iskolák, óvodák meghívásainak is. Meg kell mondanom, ez a gmk anhyi nézőt hoz ne­künk, mint egy-egy város. Kísérletezünk azzal is, hogy kiadjuk a mozit vállalkozóknak, akik a működtetés fejében megkapják a bevétel 80 százalékát. Tehát anyagilag is érdekeltek abban, hogy minél többen váltsanak jegyet az előadások­ra. Egyelőre csak öt helyen jártunk siker­rel. de jövőre már vagy 20 ilyen formában működő mozit szeretnénk. Abban bízunk, hogy így csökken majd a veszteséges mozik száma. £ A videotéka megnyitása a Krúdy mo­ziban ugyancsak (ki)útkeresésük egyik ösvényének tekintendő? — Igen. Bár a mostaninál nagyobb ér­deklődésre gondoltunk. Számításaink sze­rint több videomagnó van a megyében, mint ahányan velünk végül is felvették a kap­csolatot. Eddig kb. 80 készüléktulajdonos és 20—25 intézmény jelentkezett, hogy köl­csönöznének tőlünk filmeket. Igaz, egyelő­re a választékunk sem elég bőséges, mint­egy 100 műsoros kazettánk van. Ezek egy­negyede diszkóprogram, aztán mese. a töb­bi pedig játékfilm, magyar és külföldi, mű­vészi alkotás és szórakoztató film vegyesén. Ügy tervezzük, hogy január 1-től teljes videoszoleáltatással állunk a művelődési házak rendelkezésére, azaz készüléket, mű­soros kazettát is mi adnánk. Járható útnak látszik a videomozi, amit Tarpán nyitot­tunk. Szerintem ez pótolhatná a kisebb fal­vakban amúov js vesztoséeas és leromlott mozikat. A múlt héten kezdte meg műkö­dését Fehérsvarmaton a videooresszó. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a video nem nekünk, hanem a magánosoknak óriási üzlet. Tudok olyan étteremről, amely egy ezrest kap a videóstól „bérleti díj” fe­jében ... Mondanom sem kell, hogy az ilyen és ehhez hasonló helyeken nem a Szindbá- dot vagy Ingmar Bergman filmjeit vetítik. Nyílt titok, hogy a nagy pénzt a becsempé­szett pornók és horrorok hozzák. Q Mintegy összegezve a hallottakat: a helyzet megérett a gyökeres változásra. Kérdés, hogy ez a szakma jámbor óha­ja csupán, vagy valóban mutatkozik hajlandóság a cselekvésre? — Ügy érzem, egyelőre inkább elfödjük a bajt, palástoljuk a gazdasági helyzetünk­ből fakadó rossz közérzetet. Pedig ezzel a mozi jövőjét veszélyeztetjük. 4E Miben látja a megoldást? — Az érdekek egyeztetésében. Ugyanis, mint sokak számára bizonyára ismeretes, a filmszakma három, egymással csak felszíni kapcsolatot tartó részből áll. Az egyik érdek­szféra az alkotódé, a másik a gyártásé, azaz a MOKÉP-é, a harmadik pedig a forgalma­zóké, vagyis a moziüzemi vállalatoké. És mindenki a másikra mutogat. Az alkotók (rendszerint joggal) felróják a forgalmazók­nak, hogy nem segítenek megtalálni film­jük értő közönségét. A forgalmazók kifogá­solják, hogy semmi beleszólásuk a filmek készítésébe, ezért aztán az alkotók olykor igen messzire szakadnak a realitásoktól. Végül panaszkodnak a gyártók, mert az ár­emelések miatt mind kevesebbre futja — az elveszített forintokat a forgalmazók se­gítségével szeretnék visszanyerni. A kör bezárul. S amíg ennek a három területnek az érdekeit nem sikerül közös nevezőre hoz­nunk, vagyis a részekből nem tudunk egé­szet formálni, addig nem is számíthatunk a helyzet javulására. Megpróbáljuk a fejün­ket a víz fölött tartani. Köszönöm az interjút. Gönczi Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents