Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-12 / 240. szám

^FIATALOKRÓL - FIATALOKNAK^ Anna—örök? (Ha nem is minden szavad igaz, én tudom, hogy nem hazudtál...) összevissza nőttem fel. Most tudnék mondani egy pár falut, de minek? össze­vissza. Mari nem testvérem, csak a suliban ismerkedtünk meg. A Szarvas utcán voltam ne­velőszülőknél, és egy osz­tályba jártam vele. Félévkor kerültem oda. Nem is fogad­tak be sokáig, nehogy azt hidd... Majd csak később lettek másabbak velem, ami­kor megnyertem egy szavaló­versenyt. A Kései siratóval nyertem. Persze ezt anyám miatt is csináltam, tudod, mert négy gyerek mellé vett oda ötödiknek. Ügy kerültem hozzájuk, vagyis Máriákhoz, hogy az előző nevelőszülőm, akinél csak egy hónapot voltam, olyan ügybe sodort, hogy ja­vítóba kellett volna vinni. Ezt úgy védtem ki, hogy be­mentem a gyivibe, és el­mondtam mindent. Na, ezzel csak azt értem el, hogy ő soha többé nem kap gyere­ket, engem pedig — ha nem vállal el valaki — elvisznek. Mert bizonyítani nem tud­tam róla semmit. Na és ak­kor jött Mari. Neki mond­tam el mindent, hogy mi van, hiszen senkiben nem bízhattam. Hát kinek mond­tam volna? Mari felvitt hoz­zájuk, elmondtuk, hogy mi a probléma. Gondolkoztak raj­ta egy napig. Másnap már dönteni kellett. Végül bejöt­tek a gyivibe és kivettek. Ügy vettek oda, hogy én már cigiztem akkor, mond­juk ittam is... Nem nagyon, de tudták ezt bent is. Meg­mondták nekik, vigyázzanak, nehogy elrontsam Marit. Amúgy mindenképp ki akar­tak adni, mert jó tanuló vol­tam. Az alapvető rosszasá gom nem volt meg, mint a többieknek, akik bandáztak, meg egyebek. Szóval én nem csináltam ilyen dolgokat, és mindenképpen meg akartak védeni. Na, bekerültem én ebbe a családba. Először úgy érez­tem, hogy Mari szeret, két hónap után, hogy gyűlöl, az­urn megint két hónap múlva, ■ ;y féltékeny rám. Nekem tulajdonítják manapság is . hogy Mari elzüllött. Tu­ck'd,-szipózott meg minden, és én voltam a hibás miatta. Mert nem én romlottam el, hanem ő. Én megtartottam magam, nem szipóztam, nem bandáztam, és anyám jobban megszeretett, mint őt. De bizonyítottam is! Javítottam mindenből nyolcadikban. Utána szakmunkásképzőbe mentem, ami már elég nagy baj volt, mert gimnáziumba szerettem volna, de hát... Egy évig voltam ott, ami­kor anyám meghalt. Mari két héttel később lelépett ott­honról. Ja, azt hozzá kell tennem, hogy anyám egyszer elvált, s Marit úgy hozta eb­be a házasságba. Hát engem eleve nem akartak ott hagy­ni, mert apám harmincnyolc éves volt, én meg tizenhat. Nem akartak otthagyni, hogy ebből valami lesz. A gyere­kekkel akartam maradni. Hároméves volt a legkisebb, a legnagyobb meg kilenc, mikor anyám meghalt. Ott akartam maradni minden­képpen. foggal-körömmel küzdöttem érte. Mondanom sem kell, hogy a temetés után nem voltunk a legjobb anyagi helyzetben. Mari dolgozott már, mert otthagyta a gimnáziumot, és apám kérte, hogy hozza haza a fizetést. Máskor nem vette el tőle, de most az egyszer kérte, mert rengeteg tarto­zása volt. Mari meg is ígérte, de már a következő nap nem jött haza... ...én kaptam minden oldalról Ami engem érintett, az az, hogy mindenütt azt kaptam, én azért maradtam otthon, mert apámmal viszonyom van. Olyanok voltak — hü­lyeség, de így volt —, hogy beteg voltam, bementem a szobába tévézni, és ott ma­radtam. Az öcsém helyén fe­küdtem. Eljött az osztályfő­nököm és néhány osztálytár­sam meglátogatni. Az osz­tályfőnök előttük mondta, hogy azért fekszem itt, mert apámat várom haza. Kép­zeld el, mit álltam végig két évig! Ügy jártam suliba, hogy a gyiviben megmond­ták, ha leromlik az átlagom (elsőben 4,4 voltam), akkor elvisznek innen. Hiába, hogy anyám meghalt, és hiába ott volt a három gyerek, mosás, főzés, takarítás, amit csak el tudsz képzelni, minden. Apám három műszakba járt dolgozni, emellett még ivott is, és — később rájöt­tem — hogy egy hónap múl­va már anyám barátnője, Juli kopogtatott az ajtón... Szóval rengeteg dolgom volt, és emellett még én kaptam minden oldalról. A gyiviben feljelentett a saját anyám, az igazi, aki eljött látogatni: hogy apámmal viszonyom van. Szóval ebből még bíró­sági ügy is lett, akkor a gyámhatóságot végigjárni megint... Szerencsére nem hitték el a gyiviben. Nekem hittek végül, de többször mondták, hogy menjek el, hagyjam az egészet a franc­ba! A gyermekfelügyelőm na­gyon rendes, de egy időben ő is furcsa volt. Be kellett mennem az igazgatóhoz. Előtte azt mondta, hogy csak határozottan csináljám, mondjam meg a véleménye­met. Mondtam bent, hogy anyám, amikor odavett négy gyerek mellé, vette a fárad­ságot— mert tényleg az volt —, tíögy... Szóval (hát hogy fejezem ki magam?), meg kellett azért akadályoz­nia néhány hülyeségben. Es én felelősséget éreztem a gyerekek iránt, úgy érezném, az anyámat hagyom cserben, ha elmegyek. Odabent már nem állt mellém, nem vé­dett, csak kívül. „Lehet, le­het. ..” — csak ezt hajtogat­ta. Mikor apám ott volt, ne­ki is hallgatnia kellett, mert csak én beszélhettem, szóval nem volt lényeges, hogy ő mit mond... ...dac, az tényleg yan bennem! Elvégeztem a sulit, de köz­ben sok mindenről lemond­tam. Nem jártam sehová. Apám három műszakban dol­gozott, csak akkor mehettem el, ha délutános volt. Ugye neki is kellett randizni Juli­val, ezt nekem meg kellett értenem. Es ki maradt ott­hon a gyerekekkel? Csak én... Szilveszterkor elmentem a barátommal. Hazajöttem, és Juli ujján ott az anyám gyű­rűje! Bementem, és csak annyit mondtam, hogy gra­tulálok!... Nekem már ele­ve rosszul esett, hogy anyám­nak a barátnője tesz ilyet. Erre apám azt mondta, ha nem tetszik, el lehet menni! Be akartam jönni a koliba, már minden el volt rendez­ve, de végül maradtam. A kicsik elkezdtek sírni, és én maradtam. Vizsga után egész nyáron otthon maradtam a gyere­kekkel. Ősszel úgy volt, hogy hárqm műszakba megyek dolgozni, hogy a gyerekekre felváltva tudjunk vigyázni. Apámnak az anyja beszélt le róla. Nyár elején még el tud­tam volna helyezkedni a sa­ját szakmámban is, de az már elúszott ekkorra. Keve­sebb fizetést kaptam volna az osztálytársamnál, pedig rosszabb volt a szakmunkás- vizsgája, mint nekem. Én ezt nem hagytam. Mert dac az tényleg van bennem, és nem szeretem, ha kibabrál­nak velem. Na, ezért aztán inkább elmentem dolgozni egy élelmiszerboltba. Pár nap múlva már meg­volt az első összetűzésem. Menni akartam szakközép­be, a könyvet is eltették ne­kem, de nem engedtek. A gyermekfelügyelőm is sokat szívózott velük, hogy enged­jenek, bejött a volt osztály- főnököm is, ő is beszélt ve­lük, de olyan kibírhatatlan nőszemély volt a főnökhe­lyettes. .. Minden hülyének lehordta az eladót a vásárlók előtt, meg ehhez hasonló dol­gok. Szóval nem mehettem szakközépbe. Az üvegen voltam. Ügy raktak oda, hogy nem konyi- tottam hozzá semmit. Űjév után az egyik csaj elment, és én se egy üvegárat, sem­mit nem tudtam» Három hé­tig mégsem volt hiányom, képzeld el! Pedig a szilvesz­teri üvegeket hordták vissza. Amikor meg pangás volt, akkor negyven—ötven forint hiányokat hozott ki nekem sorozatban. Köteles voltam elfogadni, hogy nekem hiá­nyom van. És ha dumál­tam, akkor én voltam a hülye, mert ő tud számolni! Felmentem a központba, megmondtam, hogy nézzék, nekem ez így nem jó. Akkor mór albérletben laktam — majd azt is elmesélem, mi­ért —, szóval .éri azt nem fo­gom bírni, hogy mindennap ötven forintokat fizettessen, velem. Amúgy sem keresünk sokat. Különben az üvegesek ál­talában mind csalnak, mert könnyen hiányuk lehet, ösz- szetörök egy üveget, hát én nem fogom kifizetni! Példá­ul ha hoznak olyan üveget, amelyik csorba, hát nem ve­szem át, leteszem oldalra, és majd visszarakom. Ez olyan kereskedői fogás lényegében. Én is csináltam már, mert megtanultam, hogy másképp nem megy. Aztán egyszer megtalálták azt a papírt, amit én hülye vezettem, hogy mindig tudjam, hogy állok az üvegekkel. (Ezt különben a központban tanácsolták.) Csak az volt a baj, hogy hoz­záírtam vagy négyhez-öthöz ötven fillért, egy forintot; hiába nem volt hiányom, nagy cirkusz lett belőle. A másik műszakban dol­gozott egy lány, és azt mond­ták, én összebeszéltem Eri­kával, ketten csináltuk. Hiá­ba mondtam, hogy miért szedtem volna ki a pénzből? Hogy utána saját zsebből ki­fizessem? Amikor Erika el akart menni, a főnökasszony ötszáz forint hiányt hozott ki neki. És ki kellett fizet­nie! Csak Erika nem nyitot­ta ki a száját, én viszont igen. Annak idején Vikivel is megcsinálták ugyanezt, és akkor én melléálltam. Per­sze én mellém nem állt sen­ki. Utána még úgy néztek rám, mintha én volnék a hü­lye, pedig előtte mindegyik nekem adott igazat. Ez há­borított fel a legjobban az egészben. Na szóval elegem lett belőle. Utána meg nem találtam munkát. Ez a hely is úgy jött be, hogy segített a gyi- vi. Csak azt akartam, hogy tanulni tudjak. Itt most meg­ígérték, hogy engednek majd. De hát már így is két évem ugrott... ...szükségem yan néha valakire öt hónapja, hogy eljöttem otthonról. A gyerekek fel szoktak járni hozzám. Bár az utóbbi időben már nem nagyon. Ott laknak szemben, és el vannak tiltva tőlem. Nem mernek jönni... Tudód miért jöttem el? Megmondom őszintén. Nem tudtam egy normális kap­csolatot kialakítani. Nézd, nekem is szükségem van né­ha valakire. Azon a héten apám délutános volt. Két nappal előbb szóltam neki, hogy randim lesz. Fél kilenc­kor a Kelet előtt kellett vol­na találkoznom a sráccal. És ő hazajött a nőjével fél ki­lenckor. Mondtam, köszönöm az egészet. En itt tartom a frontot, mindent megcsiná­lok, csak ő tudjon menni, tudjanak inni, meg mindent tudjanak csinálni, és ennyi­re nem képesek... Előtte olyat megcsinált a nője, hogy megivott egy üveg vodkát, és beszedett egy cso­mó gyógyszert. Én kínlód­tam vele éjszaka, én hívat­tam ki a mentőt. A három gyerek meg rajtam sírt. Azt a cirkuszt, amit levágott, ki­jött ott meztelenül... Szóval nagyon be volt rúgva. Mond­ták a mentősök, hogy ne menjek, maradjak a gyere­kekkel, de ott üvöltött a lép­csőházban értem. Most mit csináljak? Mondtam Ilinek, hogy vigyázz a kicsikre. Ügy fogta — hát ismered Ilit — a két csepp pulyát magához. Ez volt kettőkor, hatra meg mentem dolgozni. Sze­rencse, hogy kaptam taxit a kórháznál. Mikor visszajöt­tem, a kicsik odabújtak hoz­zám, egycsomóra. Apám öt­kor jött haza, hozta Julit. Felkeltett és megkérdezte, mi van itt? Hogy odabújtak hozzám. Tudod milyen Ili, nagy szemmel néz... Az öcsém mondta, hogy Julika, már kijózanodtál, már azt hittem, meghalsz. összevesztünk megint, apám elzavart... Soha az apámat nem láttam Semmi nem volt nálam. Másnap, ahogy jött velem a gyermekfelügyelő, úgy kap­tam meg a gönceimet. Most is ott van még egy takarék- könyvem. Már szóltam, de úgyse tudja kivenni, mert névreszóló. Azt csak én kap­hatom. Fenntartásos, vagy hogy szokták mondani... Csak tizennyolc éves korom után kaphatom meg. Az én apám meghalt, a rendes apám, és neki volt valami vagyona. Van egy testvérem, és kettőnk között van az egész elosztva. Soha az apámat nem láttam, még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, részegen beleesett a Tiszába Rakamaznál. Nem is esküdtek össze anyámmal. Na meg ott volt az én jó­firma bátyám, mostohabá­tyám. Hát az is kész fan­tasztikus volt! Bölcsészkar­ra járt egy évig, utána- pedig kidisszidált a Szovjetunióba. A SZU-ba, komolyan! Hótt részegen mentek át, és nem kapták el őket. Munkácsnál adták fel magukat, egész ad­dig bementek. Kapott kilenc hónapot. Börtönt. Ezt a bátyámat különben nagyon imádtam. Attól füg­getlenül, hogy börtöntöltelék lett. Mert az lett. Vagyunk vagy hatan-heten testvérek összevissza a nagyvilágban, de ezt a bátyámat tényleg szerettem. Jó fej volt. Jól is tanult, meg verseket írt, meg ehhez hasonló dolgokat mű­velt. Azt hittem meghalok, amikor mondták, hogy mit csinált. A dutyit leülte, és én ez­után kerültem megint haza. A gyiviből hazavitt anyám. Már felsős voltam. Akkor még egy nővéremet is haza­vitt, szóval hárman voltunk otthon. Vagyis, a bátyám el­ment Pécsre dolgozni, de csak egy hónapig maradha­tott, ameddig tűrték, hogy nem jön meg az erkölcsije. Akkor hazajött, és csinálta a fesztivált. Engem maceráit otthol, engem. A nővérem­nek volt egy udvarlója, az megfenyegette a bátyámat, de értem senki nem szólt. Olyat megcsinált, hogy haza­jött éjjel részegen, és durr, kaptam egy fülest. Meg — ilyet még biztos nem hallot­tál — belepisilt egy kólás­iivegbe, behozta, és meg akarta inni előttem. Olyano­kat mondott nekem, hogy ő lefekszik az ágyra, én meg maceráljam őt... Hát tudod ki? Mentem volna kifele, de be volt csukva az ajtó. Az ablaknál meg ott állt, kezé­ben a vasalózsinórral. Tu­dom-e én, hogy milyen érzés vasalózsinór által meghalni? Az ember szorítja, szorít­ja. .. Nagyon be volt rúgva. Magyarázott és jött nekem- fele... Végül könyökkel si­került kitörnöm a veranda­üveget, és télen egy szál ing­ben, farmerban, papucsban szaladtam az úton végig. Kinn laktunk a falu szélén. Felvett egy kocsi, bevitt, a rendőrségen töltöttem az éj­szakát. Másnap kiengedtek, összeakadtam pár baráttal, és elmentünk Naményba. Nem akartam a gyivibe visz- szakerülni... Elmentem ve­lük anyámnak — a rendes anyámnak — a testvéréhez. Be se engedett. Elzavart, csúnyán elzavart. Pár nap csavargás után persze mégis itt kötöttem ki. Mindent leszedtek rólam, meg a hajamat nézték, nem vagyok-e tetves? Idegileg teljesen kikészültem. A pszichológus is olyan hülye­ségeket csinált, hogy attól borultam ki. Ilyen kis koc­kákból kellett építenem, meg mi jut eszembe, ha ő így megmutat nekem egy képet, s már kapta is le gyorsan... Később bekerültem abba a suliba, ahol Marival össze­barátkoztam. Ott is eleve úgy fogadtak, hogy nem le­hetek jobb, mint az anyám. Miért nem lehetek jobb? Az osztályba is mikor bekerül­tem, beteg lettem, s délután már ott volt az osztályfőnök, hogy nem csavargok-e? Az­tán meg teljesen el voltak halva, hogy lehet az, hogy én mégis megállók a lábomon. Mért hogy lehet? kell hogy valaki segítsen! Tudod miért keverednek balhékba? Mert ki fogadja be őket, mondjad már? Nézd, én most itt vagyok teljesen egyedül, senki nem áll mel­lettem. Mondjad már, hogy tud megállni valaki, ha sen­ki nem segít? Mindig kell, hogy valaki segítsen.. ! En próbáltam egyedül elintézni azt. hogy legalább egy ro­hadt munkahelyem legyen, és nem tudtam. Nem tudtam, képtelen voltam, nem talál­tam, érted? Én nem akartam irodai munkát, segédmunkás akartam lenni. Bementem ebbe az izébe... Nem tudom miért tették oda ezt a mun­kaközvetítőt, mert semmit, de semmit nem ér. Megnéz­tem az egyik helyet. Kályha­csempéket kellett volna csi­nálni, de akik ott dolgoztak, elvadítottak. Nem fogom bír­ni, tönkremegy a kezem. Meg, mennyit kerestem volna? Annyiért dörzsöljem kézzel az agyagot? Már az albérletemre eleve nyolcszáz forintot fizetek, és mikor jutok el oda, hogy lesz saját lakásom? Beadták nekem az igénylést egy ilyen minigar­zonra, meg van ötvenezer forint életkezdési pénzem, de mit csináljak vele? Nem vehetem csak úgy fel. Most azt akartam, hogy elmegyek Miskolcra. Valami szövőgyár nyílt, vagy ehhez hasonló. Mindegy volna, ha három műszakba. Teljesen, tökéletesen mindegy... Sem­mi nem köt ide. Mi köt ide? Semmi. Semmi. (Lejegyezte: Papp Dénes) H. Németh Katalin: Egy egész nap KM SÍÉI VÉGI MELLÉKLET 1985. október 12.

Next

/
Thumbnails
Contents