Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. október 12.^^ Tisztelt Varga Károly! ön ki akar lépni a pártból. Elszomorított az a néhány soros, hevenyészett írással készült levél, amelyet a Mezőgép fehérgyarmati gyáregysége párttitkárának címzett. A lényeg: kéri, hogy töröljék önt a párt tagjai sorából. Amikor a szerkesztőségben rövid híradást kaptunk arról, hogy igazságtalanul bántak el egy vak emberrel, senki nem kérdezte meg, miért lépett ki a pártból harminc évi tagság után — igaz, megdöbbenéssel fogadtuk a hírt. Valamiféle homályos gyanúja támadt az embernek, valaminek nem a dolgok rendje szerint kellett alakulnia ahhoz, hogy valaki ilyen elhatározásra jusson. Fehérgyarmaton sok mindenre fény derült, de ugyanígy sok minden kétséget támasztott. A reményt az önnel való beszélgetés táplálja. Megnyugvás volt hallani, hogy az élet sok vihara után, ötvenéves korában is hittel vallja, érdemes volt ifjúságában szabad idejét is feláldozva tenni ezért a rendszerért, dolgozni a mozgalomban, kiállni másokért. Pedig tíz éve múlt, hogy rokkant nyugdíjas, többszöri szemműtét után is legfeljebb a dolgok körvonalát látja. Ám képletesen szólva nagyon is világosan lát, tudja, milyen úton kell haladnunk azért, hogy céljaink megvalósuljanak. Ha másutt nem, de legalább vak és csökkentlátó sorstársai között tesz ezért, önkéntesen, 49 községben felvállalva ügyeiket. Kedves Varga Elvtárs! Rövid beszélgetésünk során tisztáztuk, hogy önnek nem a párttal, nem a kommunista eszmékkel támadt nézeteltérése, hanem a párt egyes tagjaival. Illetve — a pontosság kedvéért — még a nézeteltérést sem lehet megfogalmazni, mert ahhoz szükséges lenne, hogy valamiféle vita alakuljon ki. Csakhogy önnek éppen az a legfőbb baja, hogy úgy érzi: amióta megrokkant, ahogy telik az idő, egyre kevésbé törődnek önnel, legfeljebb papíron tartják nyilván. Bár — ha ereje engedte — taggyűlésekre is eljárt, hozzászólt, tanácsokat adott, a bélyegeket is rendszeresen megvette. Azonban akkor, amikor elmaradt, amikor nem jelentkezett, senki sem kereste. Sőt: július 9-én írta meg azt a bizonyos levelet, de még október elején sem volt senki a pártalap- szervezet részéről, aki önre nyitotta volna az ajtót, megkérdezte volna, mi bántja? Abban a bizonyos levélben még egy sérelmet felhozott. Nem magáért, kisebbik fiáért emelt szót, aki a gyáregység autószerelő-tanulója volt harmadmagával. Ám a fiút nem vették fel szakmájába, hanem egy másik, egy „káder” gyerek töltötte be az egyetlen üres helyet. Ez volt ön szerint az utolsó csepp, amivel betelt és kicsordult a pohár. Ez utóbbi ügyben — ismerve a fehér- gyarmati elhelyezkedési nehézségeket — ilyen távolról nem lehet igazságot tenni. Ezért hadd ne mondjak véleményt. Azért viszont, hogy önt senki sem kereste meg, igencsak mérges lettem. Mi több, megosztottam gondomat önnel, hiszen megegyeztünk: a párt ugyan egyes emberekből áll, azonban nem olyan szervezet, amelyik csak addig tart igényt tagjaira, amíg közvetlen hasznukat látja. Kedves Varga elvtárs! ön — teljes joggal — az emberi szót hiányolta, amit nem lehet parancsra tenni, amihez a másik részről is kommunista elkötelezettség kell. S éppen ennek fényében merem leírni azt, hogy az ön levele elhamarkodott volt, bármennyit rágódott is, amíg megírta. Mert joggal hiszi és tudja, hogy a párt ereje éppen az összetartásban, az elvtársi segítőszándék megannyi megnyilvánulásában van. Bízom benne, hogy mindezt Fehér- gyarmaton a Mezőgépnél, a városi párt- bizottságnál is felismerik, s amikor felkeresik önt, akkor megegyeznek abban: a párt a legegyszerűbb katonájára is számít, nem hagyja cserben. Ennek reményében üdvözli: Berecz András igazgatóhelyettessel bútoriparunk helyzetéről 0 A Szatmár Bútorgyár az idei BNV-n is a maga szokásos kétszáz négyzetméterén mutatta be portékáit. Valóban szép bútorcsaládokat láthattak itt az érdeklődők, de az embert kísérti a múlt. Ha az emlékezet nem csal, két éve mutatták be ugyanitt a Máté elemes bútor- családjukat, ami nagy sikert aratott, ám a gyár ígérete ellenére nem tudta teljesíteni szállítási kötelezettségeit. Az idén is számíthatunk a „Máté-féle” meglepetésekre?. — őszintén hiszem, hogy nem. Az akkori eset valóban nagy port vert fel, a legtöbben bennünket marasztaltak el, holott szó sincs arról, hogy mi érdemeltük meg a korbácsolást. Amikor hozzákezdjünk a szóban forgó elemes bútor gyártásához, szerződést kötöttünk az egyik dunántúli fagazdasági kombináttal, hogy majd a legfontosabb alapanyagot ők szállítják nekünk. Egy ideig simának is tűnt az egész ügylet, míg ott valaki él nem kezdett újítani, s az eredmény: használhatatlan alapanyag. Szégyellem kimondani, de még tavaly májusi igényeket sem tudtunk kielégíteni. 0 Ez a tekintélyes anyagi veszteségek mellett nyilván nem kevés presztízs- veszteséget is okozott. Képes-e kiküszöbölni a csorbát a gyár? — Jobb minőséggel igen. Épp a napokban tartottunk egy faipari szimpoziont a vásá- rosnaményi faforgácslapgyárban, melyen csaknem száz hazai szakember vett részt, a külföldieken kívül. Tanultunk ugyanis a „Máté” esetéből, éppen ezért is kezdtünk tapogatózni megbízható külföldi partnerek után. Így bukkantunk egy NSZK-beli cégre, mely hajlandó volt nekünk lízingbe adni egy speciális gépsort, ráadásul a forgácslapot borító fóliát is biztosítja. S miután a forgácslapot a naményiak készítik, úgy gondoltuk, náluk lesz a legjobb helye a berendezésnek. Az ugyanis évente húszezer köbméter alapanyag előállítására képes, de nekünk csak hat-hétezerre van szükségünk. A naményiak a fölösleget természetesen tetszés szerint értékesíthetik, s mi cserében csak azt kívántuk tőlük, hogy fizessék a gépsor bérleti díját. A próbaüzem egyébként már megtörtént, a korábbinál sokkal jobb, mutatósabb felületkezelt forgácslapot kapunk. S ez a bútoraink — egyebek mellett a Máté család — minőségén is meglátszik majd. A A nemzetközi vásáron milyen tapaszta- ” latokat szerzett? Egyáltalán merre tart a világ bútoripara, s képes-e követni az ottani változásokat a mátészalkai gyár? — A. jövő mindenképpen az elemes bútoroké. Ez megnehezíti a hazai gyártók dolgát, de tudomásul kell vennünk, a vásárló ma már egyre kevésbé tűri, hogy mi döntsük el, hogyan nézzen ki a szobája. Az embereknek kezd elege lenni a „panel” lakberendezési tárgyakból. Szó, ami szó, elég nyomasztó is az a rengeteg, kívül-belül szinte teljesen egyforma lakás. A házgyári lakásokon természetesen nem tudnak változtatni a tulajdonosok, megpróbálják hát úgy berendezni, hogy az legalább részben tükrözze a saját egyéniségüket. Ezért keresik egyre inkább a különféle elemekből összerakható bútorokat, s ehhez nekünk, ha talpon akarunk maradni, alkalmazkodnunk kell. De hát ez a követelmény nem csak a bútoripar előtt támasztatott. Egyre inkább tudomásul kell venni minden termelő üzemnek, hogy a piacon a vásárló az úr... még ha nehéz is az átállás. A Ügy érzem, a Szatmár Bútorgyár hű tükre a megye egész iparának. Viszonylag új üzem, viszonylag alacsony fel- dolgozottságú, olcsó termékekkel. — Ez a megállapítás lassan érvényét veszti, mind a megyére, mind ránk nézve. Kezdjük az elején, s maradjunk a saját portánkon. Amikor ezt a gyárat Szálkán létrehozták, szinte a nulláról kellett indulnunk. A létesítménnyel nem volt különösebb gond, annál több a szakembergárdával. A hozzánk került munkások nagy többsége életében nem látott még bútorkészítést, természetes hát, hogy kevés szakértelmet kívánó, olcsó tömegbútorok előállítására rendezkedtünk be. Egyébként nemcsak a munkaerő, hanem maga a környék is ezt kívánta. Szabolcsok Szatmárt ma is az ország legszegényebb vidékei között tartják számon, a gyár alapításakor még rosszabb volt a helyzet. Akkor találkozott az igény a lehetőséggel. És tévedés azt hinni, hogy azok az olcsó bútorok gyatra minőségűek voltak. Annak a tizenöt éves szekrénynek még ma sem lóg az ajtaja, de a heverőn se ment cafatba a kárpit. „I fogyasztási cikkek piacán nagyon iái érzékelhető a társadalom anyagi szférájában végbemenő változás. Pontosabban a vásárlóerő polarizációja. Amit most mondok, nem ennek a beszélgetésnek a témája, de tény: a mai Magyarországon két részre szakadt a vásárlók tábora, a bú* torvásárlók tábora is. Egyik része— ez a jelentősebb — az olcsóbb termékeket keresi, a másik rész viszont hajlandó többet áldozni a jobbért“ m ön említette, hogy az utóbbi időkben jelentősen megváltoztak a vásárlók igényei. A tapasztalatok szerint a szegénynek tartott szabolcsi, szatmári családok sem elégednek már meg a szalkaiak korábbi, tömegízlést kielégítő termékeivel. — Ez azért így állítva túlzás. Értékesítési szakembereink naprakész információval rendelkeznek, s szerintük, de szerintem is, szükség van még ma is, ha nem is a tizenöt éves konstrukcióinkra, de a hozzájuk hasonló bútorcsaládokra. Közismert, hazánkban nem is olyan régen még milyen nagy arányú volt az állami lakásépítési akció. Az ország megtehette, volt pénze, s ezzel jelentős terhet vett le a családok válláról. így azoknak több pénzük maradt a bútorvásárlásra is, s természetesen a szebb, a jobb termékeket keresték. A mi olcsóbb termékeink iránt akkortájt valóban csökkenni kezdett a kereslet, ám nekünk nem volt meg az a közép kategóriájú bútorskálánk, amit pedig gond nélkül el lehetett volna adni. Ám ez az időszak nem sokáig tartott, hiszen más szelek kezdtek fújdogálni. Jelentősen csökkent az állami lakásépítkezés aránya, s hirtelen megugrott a családi alapon felhúzott házak száma. De a lakásépítkezés elvitte az emberek pénzét, az otthont pedig be kellett, be kell rendezni. Üjból az olcsóbb bútorok iránt nőtt meg a kereslet, de ez már nem ért bennünket felkészületlenül. £ Igen ám, de a dolgok természetes rendjének megfelelően az olcsó terméken kevesebb a haszon is. Miből él meg a szálkái gyár, ha a zsírosabb ételeket más készíti? — A fogyasztási cikkek piacán nagyon jól érzékelhető a társadalom anyagi szférájában végbe menő változás. Pontosabban a vásárlóerő polarizációja. Amit most mondok, nem ennek a beszélgetésnek a témája, de tény: a mai Magyarországon két részre szakadt a vásárlók tábora, a bútorvásárlók tábora is. Egyik része — ez a jelentősebb — az olcsóbb termékeket keresi, a másik rész viszont hajlandó többet áldozni a jobbért. Még akkor is, ha a fogához veri a garast. Ez nem elítélendő dolog, ehhez mindenkinek joga van. Azon viszont már elgondolkodik az ember, hogy kezd kialakulni egy vagyonosabb réteg is, melynek tagjai kimondottan az extrát, a különlegest keresik. .. £ Akik mindent megtesznek azért, hogy százezerért jugoszláv hálógarnitúrát kerítsenek. .. — Mint magánembert, a jelenség hidegen hagyhat, de mint magyar bútorgyártót, kimondottan zavar. Gyorsan hozzáteszem, nem a vásárló magatartása. Ha van pénze, adjunk neki lehetőséget az elköltésére. De miért kell nekünk az országba olyan terméket behozni valutáért, melyhez hasonlót a magyar bútoripar is előállít? Nyugodtan mondhatom, ismerem a most Magyarországon kapható külföldi bútorokat. Azok sem esztétikailag, sem a minőséget tekintve nem jobbak a magyar ipar hasonló kategóriájú termékeinél. Persze megértem a forgalmazó nagykereskedelmi vállalatokat: az import bútor árrése ugyanis sokkal magasabb a hazainál. A nagyker vállalatok sem estek a fejük lágyára, világos, az ő érdekük minél több külföldi bútor eladása. A közgazdasági szabályzókkal őket miért nem lehet a megfelelő helyre tenni?! A Anélkül, hogy lebecsülném a hazai gyártók teljesítményét: a nyugati bútorüzemek katalógusait lapozgatva az embernek az az érzése, hogy ezen a téren is előttünk járnak. Az ő szekrénysoraik melegebbek, ülőgarnitúrájuk kényelmesebbnek tűnik. — Egy szóval sem állítom, hogy a magyar bútoripar — köztük a szálkái gyár — lekörözte a nyugatnémeteket, vagy a finneket. Az ember nem lépheti át a saját árnyékát, ágazatunk ugyanazon gondokkal küzd, mint általában véve a magyar ipar. Tőkehiány, merev termékszerkezet, nem megfelelő érdekeltségi rendszer... sorolhatnám még.- De visszatérve a jugoszláv — mondhatnám más ország termékét is — bútorokra. Ha az ottani bútorokért adott dollár egy részét a hazai gyártók különféle részegységek megvásárlására fordíthatnák, igen nagyot léphetne előre a hazai ágazat. Tudom, hogy erre előbb-utóbb sor kerül, hiszen a szakadék az élen járó külföldi és a magyar bútoripar között egyre szélesedik, de mikor?! Külföldön már olyan gépekkel dolgoznak, amelyekről mi csak álmodozhatunk. Rendelet: modern nyugati gépeket mi csak akkor vehetünk, ha exportunk révén kitermeljük a hozzá szükséges valutát. De exportarányunkat csak úgy tudjuk radikálisan növelni, ha egyedi, minőségileg is más terméket kínálunk megvételre. Ördögi kör ez.'.. 0 Ha jól tudom, a szálkái gyár tucatnál is több terméktípust készít, nem egyszer igen kis szériában. Nem lenne-e célszerűbb csökkenteni a termékek számát, s néhány főbb bútorcsaládra összpontosítani az erőket? — Mi is ezt szeretnénk, mert ez a tendencia az egész világon. Szakosodnak egy-egy termékre, amit aztán számtalan variációban készítenek el. Nálunk mindenki gyárt mindent. Ez részben örökség, részben kényszer. Elképzelni egyszerű: mondjuk a nágykáni- zsaiak gyártanák a heverőt, az egriek á fotelokat, a debreceniek az asztalokat, mi pedig a szekrénysorokat. Elszállítaná mindegyikünk a nagykereskedelmi vállalathoz, ahol párosítanák, rendeznék azt. Igen ám, de nálunk a nagyker vállalat nem raktároz, nem készletez. Nálunk a vállalaton csak a diszpozíció meg a számla megy keresztül... azonkívül az égvilágon szinte semmit nem csinál. Hogy felmérné a vevő igényeit... hogy kereskedjen!? Ugyan! Az állami bútoripar egyébként korábban forgalmának mintegy kilencven százalékát a nagykeren keresztül bonyolította. Most legfeljebb felét. Mi a forgalmunk egyharmadát. Kiépítettük a saját kereskedelmi hálózatunkat, így sokkal jobban figyelemmel tudjuk kísérni a piac változásait. 0 Csak figyelemmel kísérik, vagy képesek alkalmazkodni is az igények átalakulásához? — Lehetőségeinkhez képest megpróbáljuk az alkalmazkodást. Ez persze nem megy máról holnapra, a tervezés nemcsak gyors, de gondos munkát is követel. Téved az, aki azt hiszi, hogy egy nemzetközi vásáron, mint ez a legutóbbi is volt a fővárosban, lépten-nyomon letaglózzák a szakembert az újdonságok. Akkor nem is lenne az illető szakmáját jól ismerő szakember. A mi tervezőink is folyamatosan figyelemmel kísérik a világ bútoripari tevékenységének főbb irányait, így a vásáron csak meggyőződhettünk, hogy külföldi tapasztalatszerző útjainkon jól következtettünk: az elemes bútoroké és a lágy vonalvezetésű, minél kényelmesebb, emberszabású bútoroké a jövő. A BNV-n mi is seregnyi hasonló jellegű termékkel rukkoltunk ki, úgy tűnik, jelentős tételű külföldi üzletet üthetünk majd nyélbe. S hogy a hazai vásárlókat is megnyugtassam, olyan bútorok is vannak köztük szép számmal, melyeket az átlagos jövedelmű magyar állampolgár is megvehet. g Az említett bútorok jő részének még csak a mintadarabja készült el. Felkészült az üzem a sorozatgyártásra? — Most építünk egy új üzemcsarnokot, a költségeket különféle forrásokból tulajdonképpen már biztosítottuk. Mivel exportunk szépen alakult, megvásárolhatjuk a szükséges külföldi gépeket, és jól sikerült a kötvénykibocsátási akciónk is. S ha az új üzemrész termelni kezd, hiszem, új fejezet íródik a gyár történetében. Köszönöm a beszélgetést. Balogh Géza FhetvE^j ^HMTERJúj
