Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
* 1985. október 26. Az a vékony, barna szalag A régen halott asszony most nekem énekel. Híresen szép hangját külföldön zárták kazettába, hogy bárkié lehessen. Elég hozzá egy olcsó kazettás magnetofon és a zene szere- tete. No, és az a kicsiny barna szalag, amit itthon hiába keresek... Hazánkat szerte a világon zenei nagyhatalomként tisztelik az emberek. Hanglemezgyártásunk is méltán nevezetes. A break után azonban hozzánk is betört egy divatőrület: a fejhallgatós, tenyérnyi lejátszó magnetofon a fiatalok státuszszimbóluma lett. A híradástechnikai ipar már régen felismerte a kazettás magnetofonok előnyeit. Gyártják a divatos Hifitorony részeként, és külön is, többféle árban és minőségben. Az emberek megkedvelték a praktikus, könnyen kezelhető kazettás magnetofonokat, mert bárhol és bármikor hallgathatók. Hozzá — természetesen — elkívánják a gyári felvételeket. Mégis úgy tűnik, sokan távoznak üres kézzel a műsoros kazettákat kínáló üzletekből! Pedig a Hungaroton csak ebben az évben egymillió ötszázezer kazettát dobott piacra, kielégítei i az igényeket. .. De vajon m féle igényeket? ★ A tinédzser- korú lány pulykavörösen í ordult ki az egyik könyvesbo tból. Megállt mellette az idősebb barátnője. — Egy fél évt hiába keresem a Dolly-Roll, meg a Neoton-kazettát! — mondta dühösen a lány. — Az utolsó Super Hits-t meg most vitték el előlem! — Miért nem vettél operettet? — kérdezte kíváncsian a barátnő. A lány döbbe íten nézett rá. — Te hülye v; gy? Kinek kell ma már operett?! Hogy kinek? Például az idő ieknek és a külföldieknek. A magyar nóta kazettákat is ők keresik. — mondták az üzletekben. Az Áfész könyvesboltban hétféle magyar nóta és tízfajta operettka :ettát tett elém a pultra az eladónő. — Ezek vannak, de keresik Lehár, Huszka r agyoperettjeit, magyar nótéból meg a nevesebb énekesek felvételeit. Sokat el tudná nk adni belőlük. .. — mondta azt, amit a város többi izletében is s hallottam. A legnagyobb műsoroska- zetta-választékot a Nyírfa Áruházban láttam. A mai muzsikát propagá lók között szerényen bújtál: meg az i operett, a magy ír nóta, a : kabaré és mesefe vételek. — Milyen műs )ros kazet- < tákból van a legn agyobb for- 1 galmuk? — kérdeztem az el- \ adótól. j — A rock- és könnyűzenei felvételekből. — válaszolta természetességgel. — Ezeket a fiatalok veszik, de nagy az érdeklődés a s sorakoztató kazetták iránt is. Az áruház — gondolom, mintegy piackut; itásként — rendelés nélkül, egyenesen a hanglemezgyárból kapja a kazettákat A legr agyobb kereslet a mai mi zsika mellett a gyermekeknek készült mese és ifjúsági cazettákból van. A Hungaroton — mint nyilatkozták — a kereskedelmen keresztül méri fel folyamatosan a vásárlók igényeit. Ebbe természetesen belejátszik a boltvezetők által „menőnek” tekintett műsoros kazetták majdnem kizárólagos rendelése. Tehát a gyártó vállalat csak egyet lát: A divatos rock és más „mai” muzsikát csináló együttesek kazettáit mindig el lehet adni! Üzletnek ez kiváló, de... A boltokban komolyzenei kazettákat kértem. — Bach-feidoigozás és „Klasszikusok popritmus- ban”, ezeket tudom adni. — mutatta a magános a jósa városi butikban. A Kossuth téri könyvesboltban is sajnálkozott az eladó. — Van egy-két féle, de ezeket se viszik... A Kelet Áruházban ugyanígy ítélték meg a helyzetet! — Nincs választékunk belőle, de nincs is rá kereslet! Hogy nincsen? Tizenkilenc (!) éves barátnőm kedvencei az operalemezek. — Szívesen kicserélném a lemezeimet kazettára, de csak olyan felvétel van, ami engem nem érdekel. Pesten kaphatnék a maszekoknál Verdi, Puccini és Mozart operakazettákat. és teljes felvételt. de túl drága nekem az az ezres!... — mondta, miközben óvatosan tisztogatta karcos, pattogó lemezeit. Papp bácsi viszont bármennyi pénzt megadna Homérosz: Odüsszeia kazetta- felvételéért. — Klasszikus műveltségű lévén, nagyon szeretem az ógörögöket — mondta fehér botját felemelve. — A sors elvette tőlem az olvasás gyönyörét, de ha legalább ezt meghallgathatnám, boldog lennék! A gyerekeim épp ezért leptek meg karácsonyra egy kazettás magnetofonnal ... Sok emberrel találkoztam, akik nem csak a zene-, de az írott irodalom klasszikusainak kazettakiadását is nagyon hiányolják... „Mindig bölcs dolog előrenézni, de nehezebb mesz- szebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk” — mondta Churchill egy nyilatkozatában. Az előrenézés bölcsességével azonban — úgy vélem —, bajok vannak a műsoroska- zetta-kiadásban. — Pedig az ember fejlődik! — mondta egy tanárember ismerősöm. — Valamikor mi is a szörnyűnek kikiáltott Beatles-muzsikán nevelkedtünk, de ahogy öregszünk, úgy változnak meg az igényeink: ma jobban szeretem a szimfonikus zenét, mint a régi slágereket. És így van a feleségem is! Mária néni. aki sok diák zenei ízlését nevelte a gimnáziumban, rábólintott erre. — Nem az a baj, hogy a fiatalok a maguk dalait akarják hallgatni, hanem az, hogy nem adják meg nekik a lehetőséget a zenei továbbfejlődésre! — tette hozzá. Elgondolkodtam egy bölcs megjegyzésén: — A mai muzsikától köny- nyen el lehet jutni a musicalig, a musicaltől az operettig, az operettől pedig megnyílhat az út a komolyabb zeneművekig ... Erről írtá Maróthy János másfél évtizede (!) a „Beat ürügyén a művelődésről” című cikkében a következőket: „Az igazi választóvonal nem ott van, hogy „könnyű vagy komoly”, „modern, vagy hagyományos”, hanem e kategóriákon belül. A népi dzsessz értője eljuthat Bartókhoz, a romantikus operett kedvelője viszont még Schoenberg Erwartung-já- hoz is hamarabb jut el, mint Bartók II. Zongoraversenyéhez, Mai zenepolitikánk ezt a szétszabdaltságot eleve adottnak fogja fel, sőt még merevíti is ...” A műsoros kazetták egyre terjedő igényeivel tehát az „áru-e a kultúra?” problémája újratermelődik! Anélkül, hogy vitába száll- nék bárkivel, úgy tartom, hogy a kultúra nem lehet áru! A tömegméretekben elterjesztett csekély esztétikai értékű muzsika kedvelőinek nagy száma nem jelentheti azt, hogy Magyarországon nincs szükség más zenére. Ezért felül kellene vizsgálni, hogy helyes-e, ha a műsoros kazettakiadásban a gazdaságosság az egyedül uralkodó tényező? Tény és való, hogy a Hungaroton nem kulturális intézmény, hanem szigorú pénzügyi keretek közé szorított vállalat. Ráadásul egy műsoros kazetta gyártása sokkal drágább, mint a lemezé. Így válik érthetővé, hogy ebben az évben csak negyedannyi „kulturális fontosságú” kazetta került piacra, mint ahány szórakoztató kategóriájú. De vajon jól van ez így? — Nem! — mondják sokan, velem együtt. Mert azt nem szabad elfeledni, hogy ez a vállalat munkásságával nem csak gazdasági, de népnevelő szerepet is betölt! Értékeink egyre rohamosabb devalválódásáról már sokan, és sokféle helyen szóltak. Á divat azonban adott egy lehetőséget — a kazettás magnetofonokét —, hogy végre ne csak szórakoztassunk, hanem neveljünk is észrevétlenül. Nem kellene ezt kihasználni? Maria Callas világhírű hangját kazettán azóta is keresem. Értékesebb művekhez szeretne hozzájutni az a rokkant fiatalember is, akinek egyetlen szórakozása az ajándékba kapott lejátszó magnetofon. Bartók és Kodály hazájában mégis úgy tűnik: hiába! Vagy mindegy, hogy a jövendő országépítőket milyen értékekre neveljük? Tóth Ildikó H atvanhét évvel ezelőtt sorsdöntő, történelmi napra virradt Magyarország népe. 1918. október 31-én a baloldali ellenzéki pártokból alakult Nemzeti Tanács, a tömegek, a diák- és katonatanácsok támogatását élvezve magasba emelte hazánkban a forradalom zászlaját és győzelemre vitte a polgári demokratikus átalakulás ügyét. A már negyedik éve tartó világháború és az összeomlással fenyegető katonai helyzet alapjaiban rendítette meg az uralkodó osztály hatalmát. Az október közepére kialakult kormányzati válság egyértelművé és világossá tette, hogy a régi rend híveit képviselő Wekerle- kormány, a felszínre kerülő és egyre inkább kibékíthe- tetlenné váló gazdasági, társadalmi, politikai ellentmondásokat nem képes feloldani. Ezzel szemben a polgári demokratikus reformokat sürgető haladó pártok — a Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt, a radikálisan gondolkodó polgárságot, értelmiséget tömörítő Országos Polgári Radikális Párt, melyet Jászt Oszkár irányított, és a munkásosztályt képviselő Magyarországi Szociáldemokrata Párt, amelynek kétár- bócos vezetése volt, a baloldali nézeteket valló Kunfi Zsigmond és a kompromisz- szumokra hajló Garami Ernő személyében —, egységét hirdette az, hogy ezek a pártok mint a Nemzeti Tanács tagjai október 26-án egy programadó 12 pontos kiáltványt tettek közzé. Ebben kijelentették, hogy a Nemzeti Tanács, „Központi szerve kíván lenni minden olyan mozgalomnak és törekvésnek, amely Magyar- ország megmentésére és korszerű újjászervezésére irányul.” A továbbiakban követelték a kormány eltávolítását, a képviselőház feloszlatását, az általános egyenlő és titkos választójog bevezetését, a háború azonnali befejezését, Magyarország teljes függetlenségét, s többek között különböző birtok és szociálpolitikai reformok bevezetését is. Ezeket a polgári demokratikus követeléseket az adott történelmi pillanatban minden változást áhító társadalmi osztály, réteg, csoport helyeselte, természetesen saját érdekeinek megfelelően. Még azok a munkások is elfogadták — minimális programként —, akik már e követelésekben a szocialista forradalomhoz vezető utat látták. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik túl radikálisnak tartották a manifesz- tumot és egy mérsékeltebb végrehajtást szerettek volna. Ez a többnézőpontúság a forradalom kivívásában még egységet, de törékeny egységet jelentett, amit az is bizonyít, hogy ez a sérülékeny homogenitás a győzelem után eléggé látványosan alkotóelemeire esett szét. Az ország lakossága október 26-án a napilapokból értesült a kiáltványról, s most már izgatottan várta a hatalom átvételét, Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését. Azonban a Nemzeti Tanács többsége — ragaszkodva a törvényes formákhoz — az „őrségváltást” a király jóváhagyásával kívánta megvalósítani. Éppen ezért az elkövetkező napokban megkezdődtek az „alkudozások” az új miniszter- elnök személyét illetően. A Nemzeti Tanács jelöltje, Károlyi Mihály, október 26-án IV. Habsburg Károlyhoz Bécsbe utazott. De másnap délelőtt a régi politikai garnitúrához tartozó Andrássy Gyula, Windischgraetz Lajos és mások rávették a gyenge akaratú uralkodót, hogy ne nevezze ki Károlyit kormányfőnek, hanem küldje József főherceget Budapestre, mint homo regius-t. A magyar nép azonban nem egy királyi „diktátort”, hanem egy demokratikus kormányt akart. Október 28—29-én egyre feszültebbé vált a légkör, ezt jelzi a karhatalmi erők és a tömegek összecsapása az ún. „lánchídi csatá”-ban, amelynek halálos áldozatai is voltak. A hatalmon lévők helyzete egyre rosszabbra fordult, tömegbázisukat lényegében csak a rendfenntartó erők alkották, élükön Luka- cich Géza tábornokkal. Az „igazi” hatalmat ekkor már a Nemzeti Tanács, s a mögötte tömörülő forradalmi erők, munkások, katonák, diákok, kispolgárok jelentették. Október 31-e a győzelem napja lett, hiszen 30-án éjjel a főváros legfontosabb stratégiai pontjai, a telefon- központ, a laktanyák és fegyvergyárak a forradalmi erők kezére kerültek. Hajnali öt órakor röplapok hirdették, hogy kitört a forradalom. Reggel a gyárakban nem indult be a munka, a munkások az utcára vonulva forradalmi hangulatban közeledtek a belváros, az Astoria, a forradalom központja felé. Ezen a napon József főherceg és a reakciós erők „nem tehettek mást”, minthogy Károlyi Mihályt nevezzék ki miniszterelnöknek, aki így emlékezett arra a pillanatra: „Hogy szerettem Pestet ebben a percben, legjobban minden város között. ... Negyvennyolcban is, most is, hogy lüktetett benne a forradalom. Megálltam egy percre, egynek éreztem magam Budapesttel, sokat szenvedett népét szerettem volna ebben a pillanatban magamhoz ölelni.” A polgári demokratikus forradalom győzelme azonban nem jelentette, hogy a forradalom szele lecsendesedett volna. Éppen ellenkezőleg, az adott történelmi körülmények között — a lenini permanens forradalomelméletet igazolva — szocialista forradalommá erősödött. Ezt a folyamatot jelzi, „hogy a fehér őszirózsa 1919 tavaszára a proletárforradalom piros virágává változott.” Sajnos, a Tanácsköztársaság vörös rózsáját rövid, mintegy 4 hónapi virágzás után a belső és a külső ellenforradalmi erők sárba tiporták. Ez a jelkép hosz- szú tetszhalotti állapotából támad fel 1944—45-ben, az ország felszabadulása idején. Ez az újjászületés Nyíregyháza esetében 1944. október 31-e lett, ugyanis ezen a napon szabadult fel a német megszállás alól. Most Nyíregyháza városa ennek a történelmi nevezetességű napnak állít emléket azzal, hogy az Október 31-e tér nevet adja a Kelet Áruház előtt kialakított új terének. R emélem, az itt élő emberek tudata a két — 1918 és 1944 — október 31-ét elválaszthatatlanul összekapcsolja, hiszen mindkét nap a demokratikus átalakulást szimbolizálja. Az egyik Magyarország polgári demokratikus forradalmának a győztes napja, míg a másik Nyíregyháza népi demokratikus forradalmának a kezdete. Vinnai Győző Rózsa Endre: Lélek-időm óraműve Mint cseppkő képzelt oszlopa az alsó és a felső kúp között — fájdalmaimban régen összenőtt a már nem és a még soha. E képzelt oszlop oly való; magát a hiányt méri; pereg-e? Homokóra, melynek nincs közepe, és vissza — nem fordítható! KM SífiHPute
