Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

1985. október 26. FIATALOKRÓL - FIATALOKNAK Halványult mesterjegyek A vendégvárók rendszerint szebbik arcukat mutatják. Mire a virágcsokorral érkező becsönget, a házigazdák felől­ük mosolygó álarcukat, kény­szerű szünet toloncolja vissza az imént még dúló családi perpatvar gyalázkodó mon­datait, azért, hogy minden szép, harmonikus, tökéletes A,-.látszat. .azonban törékeny, sebezhető. Negyed­órával hamarabb érkezik a vendég, és szegényebb lesz egy illúzióval. Korai ráncait a megyei mű­velődési központ is addig ta­kargathatta, amíg kényszerű­ségből az északi oldali feljá­rót ki nem nyitották. Az épí­tők, kivitelezők munkájára eddig is sokat panaszkodtak. Hogy valóban nem alkottak időt álló remeket, arról a hátsó, bejáraton épületbe igyekvők;., 'ismét meggyőződj hettek. Pedig, csak, három tfy. morzsolta a. lépcsőfokokat, málasztotta a díszburkolatot, a pusztulás mégis évtizedek- ben mérhető. Kőműves Kele­menék kései utódai lehagy­ták névjegyüket... A jegyet, melyet néhány évtizede még tisztelet öve­zett.- A csúcsára állított há­romszögnek vagy más geo­metriai jelnek nagyobb be • csülete volt, mint manapság a fogyasztási cikkekre nyo­mott „Kiváló áruk fórumá­nak”. A téglába pecsélt „BM” monogramról a szakmabe­lieken kívül is sokan tudták, hogy a megbízhatóan terme­lő és szállító nyíregyházi Barzó-féle téglagyárból va­lók, és családi házak éppen úgy jó minőségben emelhetők belőlük, mint középületek. A hajdani Kőműves Kele­menek tudták, hogy mester- jegyük garanciáját csak ál­landóan magas színvonalú munkával őrizhetik meg. A kőfaragó jegyek apáról fiúra, mesterről mesterre szálltak. Ezek az építőanyagba vésett jelek eredetileg praktikus célt szolgáltak: megkönnyí­tették a kifaragott kövek ösz- szeillesztését. A geometriai alakok, a betűk közül a mes­ter minden legénye kapott egyet, hogy munkája végén megjelölje a keze által for­mált darabot. Lemérhette a mester, ki milyen gyors, ügyes, ki mennyire halad a szakma gyakorlásában. A kő­faragó legény jegyét egyene­sen a puszta kőbe mélyítet­ték, míg tekintélyt parancso- lóan a mester jegye ellenben pajzson díszelgett. A mesterjegyet festők, szobrászok, ötvösök, iparmű­vészek és kézműiparosok használták. Alkotásaikra fes­tették, vésték, égették annak bizonyításául, hogy azok az ő művei. A minőség igazolásán túl ott munkált a kézvonást tevőkben az örök emberi vágy, hogy létezésükről ilyen formán is nyomot hagyjanak, nevük haláluk után is fenn­maradjon. A középkor szá­zadaiból tucatjával hozhat­nánk a példákat arról, hogy a templomokat díszítő szob­rok egyikének-másikának arcvonásait faragója magáról mintázta, vagy hogy felira­tokban hagyta ránk nevét, Ruffy Péter A felsőszemeré- di rovásemlék című riport, jában említi az ősi magyar írásjelekkel kialakított felira­tot, mely a szamárhátíves timpanont a kapu felső ré­széről elválasztó kőgerendán látható, s aminek jelentése: „1482 Kőrakó János mester”. Ne barangoljunk olyan messzire. Elég, ha Felsősze- meréd helyett Kisvárdán te­kintjük meg a római kato­likus templomot. Hat gyám-, kő közül három feliratos, és az egyik szöveg — „én Sán­doré vagyok” — alapján fel­tételezik a kutatók, hogy ma­ga a kőfaragó mester örökí­tette meg nevét az általa leg­sikerültebbnek tartott farag- ványon. A fegyverkovácsok, ékszerészek, keramikusok ál­talában nevük kezdőbetűit ütötték, égették bele mun­káikba, a név jelzéseknek rendszerezett, feldolgozott gyűjteményei maradtak ránk. A népi lakóházak mesterge­rendáiban is találunk jelzé­seket, ezek azonban már in­kább az első, az építés költ­ségeit álló tulajdonos emlé­kének ilyetén erősítését szol­gálták. A mai Kőműves Ke­lemenek ezzel mit se tudnak. A pályázat váratlanul nagy visszhangra talált. A vásá- rosnaményi üveggyár fiatal­jai nem sajnálták szabad ide­jüket, a műszak végén is csi­szolókorongjaik mellett ma­radtak, és az üvegvázákat maguk álmodta díszítéssel kedvük, fantáziájuk szerint felöltöztették. A tizenhét fia­tal kézügyességét, szépérzé­két addig is becsülték a szak­ma öregjei, de ezen az elemi erővel kitörő buzgalmon csak álmélkodtak. — Nehéz helyzetben volt a zsűri, hiszen az egyéni deko­rációs tervek összehasonlítás sához nincs általánosan elfo­gadott mérce — magyarázta Jónás Károlyné, az üveggyár KlSZ-bizottságának titkára- — Okultunk az első pályázat­ból, jövőre már kötelező és szabadon választott kategó­riában indulnak majd a fia­talok. Ebbe a másodikos szakmunkástanulóink is be­kapcsolódhatnak, a váza, ke­hely, pohár csiszolásával megmérhetik tudásukat. Hogy értékteremtő munka az üvegcsiszolóké, ahhoz két­ség nem férhet. Az alapváza, mikor kézbe veszik három­száz forintot ér, mire feldí­szítve leteszik, ezer forint az ára. Jónás Károlyné öt éve dolgozik a vásárosnaményi gyárban. Betanított csiszoló. Most munka mellett szak­munkásképző tanfolyamra jár férjével együtt, aki az üveg­fúvóknál a Zalka Máté szo­cialista brigád vezetője. — A fúvók a színes dísz­műáru készítésénél szakad­hatnak el a sablonoktól, sé­máktól. Az egyedi vonalú vá­zákat, topókat, hamutálcát ragasztással díszítjük, az ügyességen, fantázián sok múlik — mondta Jónás Ká­roly. A poharas brigádnál három üvegfúvó és három behordó dolgozik együtt, a kelyheseknél két fúvó mellett szárkészítő, talpkészítő, go­lyófúvó és egy behordó mun­kálkodik. A kemencék mellett nincs helyük a lustáknak. Aki csak táblából, azt a vakítóan izzó anyag hamarabb megbünteti, mint a műszatovezető. A ter­melést visszafogó, lassító tak­tika itt nem válik be. Tarta­ni kell az ütemet, mert az üveg gyorsan kihűl. Egy kor­só kifúvására másfél perc marad, utána már megmaka­csolja magát az anyag, nem engedelmeskedik az emberi akaratnak, feszültség ébred benne, összeomlik. Nő a se­lejt, az üvegfúvó értelmetle­nül főzte magát a negyven— ötven fokos hőségben. — íratlan szabály nálunk az „egy mindenkiért, min­denki egyért”. A brigád tel­jesítménye után kapjuk a fi­zetést, ha mindenki egyfor­mán húz, akkor dolgozhatunk eredményesen — folytatja Jónás Károly. — Megsze­rettük az üveget, ezt a szak­mát. Nem vagyunk egyfor­mák, akadnak köztünk is biztosabb kezűek, de a gyen­gébbet felkarolhatja a bri­gád, jó szándékkal lehet hat­ni a lezserkedőkre. Alkotóvágy fűti napjaink­ban is a fiatalokat. A fém­mel, fával, üveggel dolgozók nehezen viselik a sablonokat, a szalagszerű tömegtermelés satuját. Miközben ismerked­nek az anyag belső tulajdon­ságaival, gyúrják, ’ alakítják azt, maguk is ■ formálódnak, alkotó fantáziájuk egyre me­részebb lesz. A tömegterme­lésre hangolt ipar szalagsze­rűsége persze a monotóniá­nak inkább kedvez, a fel­gyorsított gyártás heve az alkotói pályákat hamarosan úgy eltünteti, mint a márciu­si nap a hófoltokat. A jelen­leg Magyarországon számí­tásba jöhető, választható, két­száz szakma közül alig húsz sorolható alkotó jellegűnek. Már-már falanszteri a kép. Szűkül a terep, ahol a szak­mát szerző Michelangelo, Leonardo lábát megvetheti, s elkerüli, hogy „leghitvá- nyabb alakra” széklábat fa­ragjon, ahol végső vágya nem csupán az, hogy időn­ként a széktámlák munkálá- sánál jelöljék ki helyét a szalagon. Megyénkben, ha lehet, még kedvezőtlenebb az arány. A szabolcsi fiatalok kevesebb, helyben oktatott szakma közül válogathatnak. A Szabolcs-Szatmár me­gyei Pályaválasztási Tanács­adó Intézet szakmaismerte­tője hetvenhét pályát említ, és mindössze nyolc szakma az, melynél az egyéni elkép­zelések kivitelezése is szóba j ölhet. Ez a szám is úgy adó­dik, hogy az üvegcsiszoló, üvegfúvó és üvegműves mel­lé vettük a fogművest, kár­pitost, kőművest, optikai csi­szolót és szerszámkészítő szakmunkást. A műhelyek vonzereje a halványuló mesterjegyekkel együtt megkopott. Mondják, akinek egy kis esze van, az íróasztalra és fehér köpenyre vágyik. Az aktát gyártó, ügy­iratokat tologató kezeknél mégis több becsület illetné a pohár falába virágot karco­lót. Egyetértéssel hallgatom a vásárosnaményi üveggyár igazgatójának okfejtését. Tö­mör emlékeztetőül csak ennyit jegyzek fél: gombhoz a kabátot. A gomb ébben az esetben a letelepített gyár, a kabát pedig az elhelyez­kedni vágyó asszonyokat, lányokat, az ingázásba bele­fáradt beregi férfiakat jelen­ti. A frissen kapott gomb azonban odafércetve csak díszként fityeg, egyébként használhatatlan, mert a gomblyuktól , távol, esik, előbb' át kell szabni a kabá­tot. Egyértelműbben szól­va: az újdonsült gyári dolgozókkal először a szak­ma ábécéjét skandáltatják. — Az üveges szakmának nincsenek erre hagyomá­nyai, nincs önálló taninté­zetünk, pedig minél előbb szükség lenne rá itt, Vásá- rosnaményban. Tart a kötél­húzás — Magulya László igazgatóról második mondata elárulta, Nógrád megyében született. — Frissen érettsé­gizettekkel, szakmával nem rendelkezőkkel kezdtük a termelést. Háromszázharminc dolgozónkból hat az üvegipa­ri szakmunkás. Ezért mon­dom, szerencsésebb lett vol­na a gyár telepítése előtt pár évvel hozzálátni a kép­zéshez, s mikor már van elég szakember, akkor meg­építeni az olvasztókemencé­ket, berendezni a csiszoló­műhelyt. Szaktudás nélkül nincs előrelépés a vásárosnaményi üveggyárban sem. Jövőre vé­gez húsz üvegfúvó szakmun­kástanuló Fehérgyarmaton, elsőbe illetve másodikba jár még ötven leendő szakmun­kás. Kiss János személyzeti és munkaügyi vezető el­mondta, hogy társadalmi ösz­töndíjjal segítik a harmadi­kos tanulókat, és megszer­vezték a felnőtt betanított munkások egyéves tanfolya­mát. 1986 júniusában tizen­egy üvegfúvó és huszonöt csiszoló vizsgázik, és legjobb esetben ötven szakmunkással erősödik a kollektíva. A gyár vezetése a képzett dolgozók erősebb kötődését is reméli, mert bizony a segéd- és be­tanított munkás könnyebben odébbáll. A kékes gázláng mellett aprócska reszelő, fúrók, fű­rész várja, hogy az ékszer­készítő illetve -javító kezébe vegye. A hosszú munkaasz­taloknál serénykedők több­sége nő. Ügy látszik, a kéz­ügyesség, az aprólékos mun­kához nélkülözhetetlen türe­lem inkább a szebbik nem erénye. A rajztű hegye kör­befut a pecsétgyűrűn, a frissen karcolt A és V sze­met gyönyörködtetően ölel­kezik. Az ötvösség a legrégibb foglalkozások egyike. Tokaji Andrásné órás szakmája mellé választotta a gyűrűk, láncok, fülbevalók készítését. 1969 óta első munkahelye a VAGÉP nyíregyházi óra- és ékszerjavítója. Harsányi Ákos érettségi után Buda­pesten tanult, több mint tíz éve dolgozik ötvösként Nyíregyházán. A szakma ma már összetett fogalom, — mondja, — egy tucat foglalkozást tömörít A mai világban a nagyipari mód­szerek miatt az arany- és ezüsművesség részekre tago­lódik : lánokészítők, cizellá- lók, zománcozók, ékkőcsiszo­lók teszik a dolgukat egymás mellett szalagrendszerben. A nyíregyházi példa ritka kivé­tel, itt még minden ötvös — az öntéstől eltekintve — valamennyi munkafázisban otthonosan mozog. — Hogy nincs szalagter­melés, emiatt egyáltalán nem bánkódunk — Tokaji Andrásné ujjain gyűrűk, nyakában medál, fülében fülbevaló fénylik. Az utóbbi az ő keze munkája. — Vala­mennyi ékszer készítését nem is lehet szerencsére szalagra lebontani. Most éppen lencse­fülbevalót csinálok, értel­metlen lenne a tennivalókat szétparcellázni. — Az egyedi munkára a továbbiakban is szükség lesz, megrendelőink kívánsá­gait csak így tudjuk teljesí­teni — kapcsolódik a gondo­lathoz Sneider János, az óra- és ékszerjavító üzem veze­tője. — Az országban más­hol már szalagszerű terme­lésre tértek át. Nyáron át­szerveztük részlegünket, most már a VAGÉP leány­vállalataként működünk, de ez a belső munkamegosztást nem érinti. A Finommecha­nikai Vállalattal közösen Debrecenben egy fiókot hoz­tunk létre. A nálunk dolgo­zó ötvösök munkáját minő­síti, hogy műhelyünknek névjelzési joga van. Az itt készített ékszerekbe a fém­jelzés mellé beütik az „NyV” jelet is. — Egyéni mesterjegyünk nincs — folytatta Harsányi Ákos. — Más országokban ma is van rá példa, hogy az ötvös a gyűrűibe, láncba be­üti a kézjegyét, Magyarorszá­gon ez nem honosodott meg Nagyobb egyedi darabokat — ékszerdobozt, kelyhet — szoktak szignálni. Gond, hogy a régi nagy tudású öregek hiányoznak a szak­mából. Nincs kitől átvenni a fogásokat, módszereket. A szakirodalom is rendkívül szegényes, munka melletti szervezett továbbképzés nincs. Nagyképűségnek tűn­het, de amit tíz-tizenöt éves gyakorlattal nem tudunk az ötvösségből, azt más se tud­ja a megyében. — Az önálló munkavég­zésből adódóan kialakul az egyéni stílus. Ha nem is ütünk a munkadarabba mes­terjegyet, évek múlva is rá­ismerünk, hogy mi készítet­tük — magyarázta Tokaji Andrásné. — Az egyedi vo­násokat a különböző mód­szerek jelentik. Van, aki egy darab lemezből fűrészeli a gyűrű oldaldíszeit, mások külön munkálják meg és oda forrasztják. Mindenki a sa­ját megoldására esküszik. Szeretem a munkámat. Mi­kor elkészülök egy darabbal, felfényesítem, gyönyörködöm benne, és az öröm csak az enyém. Béla királyunk névtelen jegyzőjének jó oka lehetett rá, hogy nevét homályban hagyta. A „P. dictus magis- ter” jelölés elég találgatásra ad okot azóta is. A névte­lenség megóvhat a kellemet­lenségektől, a rágalmaktól, az ellenségek véres bosszú­jától. Elrejt a felelősségre vonást sürgetők elől. Ugyan­akkor a névtelenség bátorít­hatja a felelőtlenséget, igény­telenségre szoktat, a míves hozzáértést megfosztja rang­jától. A névtelenség takarásában színre lépnek az ügyeskedők, terpeszkednek az aktatologa- tók, hiszen a mulasztások miatti felelősségük kimutat­hatatlan. Mert ki mondja meg, a csepeli iskola falait összetákoló építőmunkások, vagy a hiányosságok felett szemet húnyó hatóság mu-> lasztása a nagyobb? Választ kapnak-e a tiszanagyfalui óvodás gyermekek szülei va­laha is arra, a helyi tanács illetékesének kényelmessége miért odázhatta el a felépí­tett óvoda bebútorozását? Kiken kérhető számon, hogy az új lakás csillárjából víz folyik, a tető beázik, Nyír­egyháza nem régi díszburko- latos terén máris gáncsot vetnek a gyalogosnak a meg­süllyedt kőkockák? A névte­lenség polírkorongja letöröl­te a felelősök nevét. A vakí­tóan fényesre simított felü­leten a káprázó szem nem érzékelheti a szakmai igény­telenség ejtette hajszálrepe­déseket. A repedéseket, me­lyek tovább csúfítják a hal­ványuló mesterjegyeket. Reszler Gábor HM hétvégi melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents