Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. október 26. Kedves felszólaló! Ne vegye az intimitás megsértésének, hogy a szűkebb körben elhangzott kijelentését ezúttal világgá kürtölöm. Megjegyzése ugyanis, úgy vélem, valóban közfigyelmet érdemel, s amit Ön talán leegyszerűsítve úgy nevezett: szellemi kizsákmányolás. Azt fejtegette: — bőséges példatárral igazolva a jelenség térhódítását — egyesek nagy előszeretettel sajátítják ki beosztott munkatársaik gondolatait, szakmai — olykor tudományos — eredményeit. Szorgalmas méhecskék szerepére kárhoztatják őket, akik a részterületük minden fontos tapasztalatát begyűjtik a nagy kaptárba, amelynek gazdája az osztály, az ágazat vezetője, aki mindezeket egységbefogja és „megalkotja” művét, természetesen a saját szellemi teljesítményeként „forgalomba hozva” a végterméket. Ezekből nem egyszer születik ilyen vagy olyan szakmai rang, díj, tudományos fokozat, minisztériumi dicséret. Ez mérhetetlenül etikátlan, mert esetenként egyetlen új gondolatot nem ad hozzá a nagy kombinátor, akinek a neve alatt fut az elemzés, koncepció, nevezzük bárminek... ön említett olyan megyei intézményt is, amelynek egyik — népes osztálya — a munkaidő java részében nem az ott megforduló emberekkel foglalkozik érdemben, hanem az osztályvezető tanulmányához gyűjti az anyagot. Egy másik példa is szóba került, egy oktatási segédeszközként használható jegyzet, melynek tartalmi, szemléltető és egyéb anyagát a kollektíva készítette, azaz tálcán „szállította” a főnöknek, aki egy csöppnyi gátlás nélkül a saját neve alatt jelentette meg, annyi változtatással, hogy felcserélte az ábrák sorrendjét. S miután ezt finoman szóvá tették néhányan, megnézhették az év végi jutalmazási összegüket... Eszembe sxhcs tagadni, hogy léteznek ilyen torzkinövések is, netán bocsánatos bűnnek tartanám az ilyen és hasonló írott, vagy íratlan etikai kódexünket sértő eljárásokat. Mindez, ön is ezt fejtette ki, ellenkezik az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásával. A másik ember szellemi értékeinek eltulajdonítása — mégha az nem egy világraszóló találmány, felfedezés is szocialista értékrendünk, erkölcsi elveink figyelmen kívül hagyását jelzi, amire sajnos más területeken is akad példa. Inkább azt szeretném részben a vita szándékával szóba hozni, hogy az ön által szellemi kizsákmányolás — a szellemi javak eltulajdonítása talán helyesebb — milyen talajon virágzik, ki, vagy burjánzik. Ahol a gerinctelenség, az önbecsülés hiánya, a konfliktusmentesség hamis nyugalma — nem egyszer az anyagi biztonság féltése — uralja a kollektívát, ott a szellemi kufárkodás is hamarabb felnő és valóban ölthet egészen szélsőséges formákat is. A kor okozóját kellene hát — ahol csak lehet — tetten érni és nevén nevezni, hisz a közösség ereje — ha az valóban közösség — meg tudja fékezni az ilyenfajta torzulásokat is. Tárgyilagosan fogalmazott, amikor azt is hozzátette kritikai megjegyzéséhez, jól tudja, nem ez most társadalmi közéletünknek a kardinális pontja. Ez a szellem embereit érinti egyes helyeken, egyes szakterületeken. Mégis jo, hogy felhívta a figyelmet, mert a nagyobb szellemi teljesítmények kibontakozását, az egyéni teljesítmények jogát segíti, ha csak egyetlen falat is sikerül arrébb tolni. Említett olyan beosztottakat is rövid felszólalásában, akinek a fiókjában van a tudományos dolgozata, de meg kell várnia, amíg a főnöke nékirugaszkodik a saját tudományos munkájának, mert szentségtörésnek számítana, ha egy munkatárs lekörözné a főnökét. Olyan, a közösség hasznára való tanulmányok, elemzések, konferencia-felszólalások is szóba kerültek még, amelyek készen vannak, de a fiókban hevernek, mert különféle presztízsokok, féltékenység, szakmai irigység miatt nem kapnak nyilvánosságot. Előbbre tartanánk sok területen, ha ez nem így lenne... Talán nem veszi úgy, hogy felszólalásának szellemi magját kölcsönvéve én is az etikátlanság bűnébe estem, ön kérte, hogy névtelenségben maradjon. Mondandója viszont kár lett volna, ha csupán azokban gyűrűzik tovább, akik hallgatták az érvelését. így tovább adom, remélve, hogy nem ártunk, hanem segítünk vele... Nagy Éva intézetvezetővel a családgondozásról A A társadalom legkisebb közösségei, a w családok óriási változáson mennek keresztül. Világjelenségről van szó: sok család szekere szalad kátyúba, ahonnan a saját erejéből nem találja a família a kivezető utat. Az országok különböző megoldásokat keresnek a családok megmentésére. Nálunk fél éve kísérleti céllal működik a családsegítő központ. A nyíregyházi intézmény vezetőjét, Nagy Évát arról kérdeztük: mit vár a társadalom a családgondozástól? — Való igaz, az anyagi jólét gyarapodása ellenére megrázkódtatások érik a családokat. A hagyományos szerepeket sem lehet már egyértelműen kiosztani. Ma már nem mindenütt a családfőnek — lám, ez a fogalom sem csak a férfira vonatkozik a válások számának növekedése óta —, hanem az anyagi javak előteremtésében az édesanyának is részt kell vennie. Amúgy is ezer teher nyomja az anya vállát, hiába vállal át belőle a társadalom épp eleget. A gyerek pedig sokszor nem találja a helyét, nem tud harmonikusan beilleszkedni a gyorsuló tempót diktáló családba. A zökkenőkre érzelmi viharokkal reagálnak, ami aztán elvezethet pszichológiai, orvosi, nevelési problémákhoz, de még a jogi bonyodalmak egy része is ide sorolható. * Miért szervezték meg Magyarországon w a családgondozást? — A szocialista társadalom kialakulásától kezdve nagy gondot fordít tagjaira. Ezt bizonyára jól érzékelik az egyes rétegek, mert kiemelt figyelmet kapnak a gyermekek, a fiatalok, a nők, de ha már gondozásról beszélünk, szervezett segítséget nyújtunk a gyógyulni szándékozó alkoholistáknak, a veszélyeztetett környezetben élő fiataloknak, és még sorolhatnám tovább. De hiába gondozzuk mi az egyént, ha a családban beteg ember van, az egész kis közösség élete megváltozik. Ezért nagy jelentőségű az a terv, hogy a családok gondozása révén eljuthatunk a kívánatos célhoz: megmentjük a családot, amely az optimális feltételeket teremti meg a párkapcsolathoz és a gyermekneveléshez. A Humánus társadalmunk sem gopdolja komolyan, hogy valamennyi csalad együttélését érdemes konzerválni. A személyiség kialakulásához nemcsak a pozitív modell, hanem megértés is kell. Mikor avatkozzon be a családgondozó? „De hiába gondozzuk mi az egyént, ha a családban! beteg ember van, az egész kis közösség élete megváltozik. Ezért nagy jelentőségű az a terv, hogy a családok gondozása révén eljuthatunk a kívánatos célhoz: megmentjük a családot, amely az optimális feltételeket teremti meg a párkapcsolathoz és a gyermek neveléshez.“ 1986 júniusában fejeződik be a kísérlet. Addigra körvonalazódnak feladataink. A A segítségnyújtás számos variációja lehetséges. Pénz nélkül azonban csak keveset lehetne intézni... — Éppen ezért az idei, csonka évre félmillió forintot, 1986-ra 600 ezer forintot kaptunk segélyezésre. Eddig 250 ezer forintot osztottunk szét a rászoruló családok között. Azt az elvet valljuk, hogy a leginkább bajba jutottakon segítsünk. Inkább kevesebbnek- adjuk a pénzt, de akkor annyit, hogy ne csak kenyérre^'.hanem zsírra is jusson. Persze, máris tapasztalják munkatársaink, hogy a segély híre pillanat alatt terjed és másnap már úgy jön be valaki, hogy kéri az őt megillető pénzt... — Nem akarjuk mi a kívánatosnak tartott célt akarata ellenére ráerőltetni mindenkire. De azt tapasztalják a válóperes bírák, hogy valaki dacból is beadja a bontókeresetet, esetleg csak rá akar ijeszteni a másikra. Gyakoribb az elhamarkodott lépés, hiszen ha életünk minden apró sérelméért a bíróságon szeretnénk elégtételt venni, a jelenleginél is zsúfoltabbak lennének a tárgyalótermek. Ezért is keresett fel bennünket »az egyik családjogi bírónő és megegyeztünk: a nyílt tárgyalás után ő megkérdezi a válni szándékozó feleket, beleegyeznek-e, hogy a családgondozó felkeresse őket és megpróbálja kibogozni az összekuszáló- dott szálakat. Volt már rá eset, hogy az el- hidegült házastársak nem is tudták, hol lakik a másik, most viszont leülnek és hajlandók a kívülálló objektív mércéjével is átgondolni a házasságukban elkövetett hibákat. A Nem sokan ismerik még a megyében ezeket a központokat. Szatmárcsekén, Ibrányban, Nyírbátorban és a megye- székhelyen hozták létre a családsegítő központokat. Milyen tevékenységre vállalkoznak az útkeresés időszakában levő intézmény munkatársai? — Heten vagyunk, reggel fél nyolctól este fél hatig nyitva az ajtónk a hozzánk fordulók előtt. Teljes és részmunkaidőben dolgoznak a munkatársaink, akik közt van jogász, nyugdíjas rendőr, pedagógus, pszichológus, óvónő, védőnő. Ki-ki saját eredeti szakmáját hívja segítségül, amikor maga is támogatni igyekszik a családokat. Egyelőre még a szervezeti kiépítés sem történt meg véglegesen, mert öt tárca, az Egészségügyi, az Igazságügyi, a Művelődési és a Pénzügyminisztérium, valamint az Országos Tervhivatal bábáskodik felettünk. Ügy tudjuk, A Ha már itt tartunk, kikből állnak az w ügyfelek? — Először részt vettünk egy felmérésben: a tanács szociálpolitikai csoportjától kaptunk egy listát a kisnyugdíjasokról. Körülbelül százötven nevünk volt. Környezettanulmányunkban feltérképeztük , az életkö- rülményeiket, jövedelmi viszonyaikat, és paás szociális természetű panaszaikat. A gyámügyi csoporttól - is; érkezett egy névsor a' veszélyéztétett gyermekekről. Mondanom sém kell, hogy á 2-3 éve egy csokoládét lopott gyermek ma lehet osztályelső, kiegyensúlyozott, harmonikus személyiség és semmiképpen nem mondhatjuk rá, hogy hátrányos helyzetű. Itt is személyesen kerestük fel az érintetteket és bővítettük a rendelkezésre álló adatokat újabbakkal. Száztízezres város sok ezer családjának gondját kellene felvállalni a központ munkatársainak. Lehetséges-e megoldani a környezetükben tapasztalt valamennyi bajt? — A kísérlet úgy szól, hogy a megyeszékhelynek csak meghatározott része, szám szerint 30—40 ezer ember tartozik hozzánk. A Guszev ad sok ügyfelet, rögtön utána Jó- saváros, a Ságvári kertváros — ez utóbbira még kitérek —, és a Hímes. A Guszev-tele- pen zömében a cigánycsaládok teszik ki az ügyfélforgalmat. Jósaváros a kezdeti szolid összetétel helyett igen-igen heterogén lett. Sok az alkoholista, a magányos, a társa- vesztett vagy éppen társkereső ember. A veszélyeztetett gyermekek tényleges száma még nem is tűnik ki egyértelműen a statisztikákból. Érdekes jelenségre figyeltünk fel a Ságvári kertvárosban. Felépültek a csodálatos kétszintes otthonok, a családok viszont erőn felül költekeztek. Modernizálták a házakat, új bútort vettek. Jól ismerem a családok filléres gondjait. Bármenynyire is szuperlakásokban élnek, az apró- cseprő anyagi nehézségek gyakorta szülnek viszályt. így hiba lenne azt hinnünk, hogy csak az elhanyagolt, zsúfolt, komfort nélküli lakások hozzák elő törvényszerűen a vesze- lyeztetett állapotot. ä soha nem látott mértékben ostromolják • az emberek a társkereső szolgálatokat, zsúfoltak a házassági hirdetési rovatok, népszerű a lelkisegély-szolgálat, sezek mellett természetesen megvannak a társadalomban az ügyek intézésére létrehozott intézmények. Mégis szép számmal élnek köztünk, akik nem tudnak eligazodni az élet útvesztőiben... __ Sokan nem is tudják pontosan megfogalmazni, mi a problémájuk, még kevésbé látják a kivezető utat. Nekik szeretnénk bebizonyítani, hogy életük nem jóvátehetetlenül jutott zsákutcába. Az egyértelműen helyes megoldást megtalálni a szakemberek segítségével könnyebb. Hiába mennek el sokan ügyvédhez, vagy a jogsegélyszolgálathoz, szégyellik kiteregetni a család gondjait. Szívesebben elmondják nekünk, akiktől a jogi tanács mellé megértést is várnak. Nehezen találjuk meg a segítségnyújtás módját annak a lánytestvérpárnak az ügyében, akiknek a szülei elváltak, külön élnek, velük nem törődnek és a 21 éves nővér tartja el a 16 éves húgát. Ugye, minden jóérzésű ember igazságosnak érezné, hogy a nővér kapja a gyermektartást, hiszen az ő keresetéből fizetik az albérletet, a ruházkodást, az étkezést? Igazságérzetünket azonban a jogi szabályokkal is alá kell támasztani. Jó esetben is hónapokat vesz igénybe az ilyen polgári peres eljárás. A családsegítő központ a pecsétes írás megszületéséig figyelemmel kíséri a nővérek életének alakulását, és segéllyel, jogtanáccsal látja élőkét. • Világjelenségnek minősítette a családok széthullását. Más országokban miként keresik a lehetőséget a megoldásra? — Olvastunk egy tanulmányt a svéd mintáról. Ott két-három évig a gondozó a veszélyeztetett család közelében él, és ha szükséges, beavatkozik. Kolóniákat hoztak létre az ilyen típusú együttélésekből. Tegyük hozzá, hogy Svédországban sem váltotta be a reményeket ez a kísérlet. Nálunk eleve elképzelhetetlen a lakásviszonyok, a foglalkoztatás státusza, a házastársak közti esetleges féltékenység miatt, hogy kívülálló lesse az első hangos szót, vagy a gyermek hívja a gondozót, ha bármilyen sérelem éri. Amerikában is létrehoztak családgondozói szolgálatot. Hazánkban a lakosság minden rétegéhez szeretnének eljutni a családsegítő központ munkatársai. Hogy a most kialakítás alatt lévő működési forma jó lesz-e vagy sem, az idő majd igazolja. A törekvés tisztaságát viszont nem kérdőjelezheti meg az idő: ■ v " ; A Milyen távlati célokat tűzött maga elé ^ a nyíregyházi központ? — Irányelveket kaptunk, milyen célok szolgálatába állíthatjuk erőinket és eszközeinket. De emellett saját ötleteinket is bevetjük. Egyik részfoglalkozású munkatársunk például a fővárosba megy tanfolyamra, amelyen elsajátítja az infarktusos és a szívbetegek rehabilitációját. Gondoltunk azokra a szerencsétlen sorsú gyerekekre is, akik a ragasztószívásban látják kamaszkoruk összes gondjának orvoslását. A Több mint tíz éven át védőnőként járta ^ a várost. Ismerte az emberek gondját, baját. Miért vállalta ezt a merőben más típusú szolgálatot? — A védőnőtől nagyon sok mindent követel az egészségügyi szolgálat. No és a lelkiismeret, hiszen az emberek problémáit nem lehet megismerni a statisztikákból. Ezekkel is volt dolgom, mert a Központi Statisztikai Hivatal felméréseit pedagógusokkal, védőnőkkel készíttette. Én arcról ismerem a város lakosságának nagyobbik felét, mert a 14 védőnői év alatt sokat helyettesítettem. Volt tanya, ahol a kutya már meg sem ugatott. Miért is vállaltam? Tudja, a védőnő adhat mégoly jó tanácsot is, nem kötelező megfogadni. Akik viszont a családsegítő központhoz jönnek, hozzák magukkal a jobbítás, a változtatás szándékát. Ök igenis szeretnének változtatni korábbi életmódjukon, s a távolabbi célnak alárendelik a pillanatnyi előnyöket. Ügy gondoltam, hogy intézményes segítséget nyújthatunk itt a rászoruló embereknek. S ha elértük, hogy néhány családot megmentünk a széthullástól, hozzájárultunk társadalompolitikai céljaink valóra váltásához. ^ Köszönöm a beszélgetést. Tóth Kornélia
