Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-19 / 246. szám

1985. október 19. KM hétvégi MELU&arr Térképet ajánlani egy megyén belüli barangolás­hoz talán illetlenségnek tűnik. Mégsem az olvasó alábecsülése Bárányszeg he­lyének megjelöléséhez elő­vétetni a mappát. Ez a te­lepülés ugyanis túl van a Tiszán, ami Szabolcs-Szat- márban merőben szokatlan, és olyan helyen terül el, ahol már nem is sejtenénk hogy pátriánkbéliek élnek. Ott van abban a csücsök­ben, amely a legnyugatibb­nak tekinthető, annak a nyúlványnak a helyén, amely az ember beavatko­zásáig Szabolcs tájához, az­óta pedig borsodi vidékek­hez van közel. A közigaz­gatás Tiszadobhoz sorolja, de azzal csak pontonhídon keresztül közlekedik, a la­kói pedig .. Erről szól ez a történet, no de ne vág­junk a dolgok elébe. ★ A birtoklás befejezettsé­gének érzése keríti az em­bert a hatalmába, ha domí­niumának a határait ponto­san ismeri és szilárdnak tudja. Ha pedig van egy hely ahonnan látja is kör­be, a végéig, egyszerre érez­heti nagynak és kicsinynek magát. Átkelve a tiszadobi pontonhídon valami két-két és fél ezer hektár föld tar­tozik még a megyéhez Ti­szadobhoz, és az egykor ott virágzott 7 tanyából megma­radt egyhez, Bárányszeghez. Éppen annyi, amennyit a Tisza szabályozásakor le­vágtak és a holtág által ha- tároltan kívül rekedt. El­hagyva a töltés után húzó­dó nyárfasort megállítja a látvány az erre barangolót. Itt, ha a bárányszegi szét­tekint, végig követheti a szeme a természetes határt. Hol öreg tölgyek ritkás bandériuma áll őrt a csillo­gó holtágak mellett, hol fiatalos nyáras, vagy éppen füzes, hol éppen a megmű­velt föld végét is egyúttal jelző sűrű kökényes. A dű- lőutak éppen addig futnak, és nem tovább. Pusztán az egy, átvezető országút sze­li ketté és hagyja el ezt a mások által is elég elha­gyott tájékot. Itt terül el Bárányszeg a Sajó—Tisza egyik könyökében, a másik­ban volt egykor Szelep­se van, erről az időről már csak elbeszélésből hall. No nem is kívánja vissza Dobita György, de hát kit ne fogna el a nosztalgia, ha visszatér fiatalsága színhe­lyére. Arra a helyre, amely rövid virágzásnak indult egy olyan történelmi dátum után, amiről ma már tud­a tanácselnök elvtárs, hogy a Táncsics tsz-nek ma is ez a legjobb földje. Termett is annyit, hogy nem győztük hazahordani. Aztán jött a tszcs. Nagyon féltünk tőle, én különösen. Voltam cse­léd eleget, gondoltam és el­bújtam az erdőbe. Az asz- szony lépett be, mit csinál­nes utcán, és szét vannak parcellázva sok helyen a telkek, hogy helyet adja­nak az új honfoglalóknak, a hétvégeken pihenni vá­gyóknak. Közel ötven már a számuk az idejáróknak. Jönnek Miskolcról, Sze­rencsről, Tiszalucról a szomszédból, jönnek erre a Barangolások HoItÁgük,hclít}Ú(ÍaÍ()k tanya, ahol ma is van egy csepegős kút. összesen he­ten voltak: Hosszúerdőtelep, Vitéztelek, Kocsordos, Nagyliget és Kisliget. ★ — Jobb dolgom volt, amíg Kisligeten tanító úr voltam, — áll meg velem kalauzom az elhagyott vi­déken. Dobita György jó néhány éve nem tanító úr már, hanem Tiszadob ta­nácselnöke. Szívesen vállal­kozott egy körútra a hét ré­gi tanya nyomában és szem­mel látható nosztalgia ural­ja arcát, amikor egykori is­kolájáról beszél. — Sajnos már a nyomát is nehezen találnánk meg, hiszen le­bontották. Egymagám vol­tam a nyolc osztályra, amit sokan elhamarkodottan szükségmegoldásnak tekin­tenek. Igaz, hogy vannak hiányosságai, de sehol nincs olyan nagy együvé tartozási érzés, mint az osztatlan is­kolában. Ahogy korosodom — már nagyapák is vannak a tanítványaim között — mindinkább rájövök mi­lyen igaz, hogy lámpás a tanító ahol annyira ráutal­tak az emberek. A mai pe­dagógus, akinek természete­sen legalább ilyen küldeté­sük, hogy a Tisza szabályo­zásához hasonló horderejű volt. Mert nemcsak a vad folyó csatangolt mindig ké­nyére kedvére a rónán, vál­toztatva medrét és kedvét, emberek is jöttek-mentek. Idegenként, hazájuk föld­jén, minden lépésükkel más birtokán. ★ — Gróf Andrássy Johan­na kisasszony gulyása vol­tam hat esztendeig — em­lékszik vissza Nagy Sándor arra az időre, mielőtt Bá­rányszegre jött volna lakni, élni. — A felszabadulás előtt itt mindefelé lapályos legelő volt, meg sivatag szántóföld. Azon járt a jó­szág én meg utána. Míg egyszer negyvennégyben odaát Dobon, Polonkai Al­bert, a kisbíró kidobolta, hogy itt földet kap minden zsellér. Építhet, gazdálkod­hat. Ekként keltünk útra mi, 14 család, harminchat ember. így kaptam én ma­gam tizenegy és fél köböl földet. Akkor csináltuk ezt a kis kunyhót, meg a soron a többi is abban az időben épült. Nagyon kedvünkre való volt a föld. Hordtuk bele a trágyát, megmondja jak. Ma már helikopteren járnék ha nem jön ez a ke­veredett világ. Sándor bácsi imigyen foglalta össze az elmúlt fél­évszázad történelmét, amint éppen szüretelt. Körbeleng­te a házát a szőlő illata, ő maga pedig egyre színesebb történetekre emlékezett. A napfényes pihenőnapokra, amikor kiültek a padra a szomszédokkal és „hazudtak egymásnak jó nagyokat", a tengerihántásokra, ahol egybeboronálódtak a párok, és más vidámságokra is. Lassan kikerekedik szavai­ból a ma világa. A kevere­dett világ, amelyben nem futja neki helikopterre, de arra igen, hogy elvállaljon harminc víkendtelket mű­velésre és három fóliaházat primőrtermelésre. ~k Mert bizony, hogy sza­vunkat ne felejtsük, és az olvasó képzeletében vala­mennyi mozaik meglegyen Bárányszeg képének kiala­kításához, ennek a telepü­lésnek Nagy Sándor az egyetlen állandó lakója. Egyetlen a régiek közül. Árva a sok ház a nyílegye­gyönyörű, csendes helyre. Elsősorban a pecások, mert nekik paradicsom az itteni néhány holtág, de mások is, akik olcsó telken akarnak egy kevés pénzbe kerülő nyaralót építeni. Vasárnap lévén szerencsénk van, mert a telepesek közül szá­mosán itt vannak. Bartók Györgyék csinos lakásában csak a háziasszonyt találtuk otthon, mert a férj kint van az „etetett helyen”, ami egyúttal szentély is egy horgásznak, ahol minden pisszenést meghall a kárász, így oda nem merészked­tünk. — Tíz esztendeje vettük ezt a kis telket és akkor építkeztünk — emlékszik Bartókné, aki éppen a „be­takarításhoz” kezdett, nagy­ban ássa a krumplit. — A férjem a tiszaluci kenyér­gyár vezetője, magam is ott dolgozom. Sajnos a gyár közvetlen közelében lakunk, így akkor szabadulunk el igazán, ha ide kijövünk. Itt vagyunk nagyon sokszor hét közben is, hiszen csak hét kilométer a falu. Télen is, mert téliesítettük a nya­ralót. A fiam örül legjob­ban olyankor, mert leme­gyünk a holtágra és kor­csolyázunk. Tavaly félmé­teres jég is volt egész té­len. Máskor meg lejövünk, két-három család, és fő­zünk, beszélgetünk. Körül­vesz bennünket ez a szép vidék. ★ A stégeknek a Sajó—Ti­szán, ahogy az összekötte­tés miatt a helybeliek neve­zik, betonból van az alap­juk és nem holmi silány­hitvány fából, deszkából. Jelzik, hogy tartós ittlétre rendezkedtek be a tulajdo­nosok. ök, hihetőleg tartó- sabban, mint az öreg Nagy Sándor. Az egykori 14 zsel­lércsalád fiai messze szó­ródtak, az utolsó mohikán pedig csendes szavával elő­adta keserédes történeteit, egy korszak és egy ember- csoport hattyúdalát. Szép a Tisza nyugodt vi­zű holtága, amely türelmes tanúja a történelemnek. Ahogy belenéz az ember, mintha egy fenyőerdő felett suhanna hangtalanul. A hí­nár csúcsa tele tűlevéllel, alatta a sejtelmes mélység úgy vonz, olyan ijesztően, mint egy titkos szerelem ígérete, igézete. Azt mond­ják, hogy tízméteres kutak is vannak benne, ott rejtőz­ködnek a kapitális méretű halak. ★ Bárányszeget két megye is birtokolja, de csak egy­nek a tulajdona. Átkelve a kompon, rögtön szembe öt- lik a hatalmas tábla: Bor- sod-Abaúj-Zemplén. Pedig az még Szabolcs-Szatmár. Nem is illenék a szomszéd­hoz. (Reméljük nem sértőd­nek meg.) Ilyen holtágak, halványok, és hányatott emberi sorsok csak mife­lénk teremtek. Esik Sándor A hét tanyából egy maradt: Bárányszeg. (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents