Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. szeptember 28. ^ Kedves Ismereten! Gondoflom gyerekes csínytevésnek szánta, amikor az egyik reggel suttyomban belecsúsztatott valamit a blokkolóórába. A saerkenityű azonnal bedöglött. Természetesen akkor nem gondolta végig, hogy ez az aprócskának tűnő svindli oly sok galibához vezethet, s elindíthatja a fegyelmezetlenségek sorozatát. Pedig ez történt! ön élérte amit akart, megúszta a felelősségre vonást késése miatt. Nos, amióta a masina sem mérheti, hogy ki, mikor lépett a gyárba, s miikor távozott a portán, nem működnek zavartalanul, olajozottan a műszakok, bajok vannak a termékek időbeni elkészítésével, hiányoznak egy-egy posztról fontos emberek. Véletlenül jélen voltam, amikor az igazgató kénytelen volt elgyalogolni a munkaterem legvégébe, hogy megtudakolja : ki hol van, miért áll ez vagy az a gép, s megpróbálta a művezetővel együtt kisilablzálini a blOtókolókártyára íirtt, így is úgy is Olvasható számot mély jelezte, mikor mente el az a hegesztő, akire éppen most lett volna nagy szükség az exportterméknél. A művezető széttárta a karját, szabadkozott. Mit is tehetett volna? A blokkolóóra nem minden, a fegyelmet másképp 'is lehet tartami. Hiányában azonban senki sem itudjja ellenőrizni, mikor is érkeztek az üzembe, mikor kezdték a munkát, s meddig maradták. Mert kézzel annyi időt írnak be a blokkolólapra, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy hiánytalanul elszámolják a bérüket. így az üres órákért is felveszik a pénzt! Csakhogy ugyanennyit veszít a gyár, ennyivel károsodik a kollektíva és kaphatnak kevesebbet a szorgalmasabbak, a kiválóak. Maga meg sunyit, lapít a többi bliccelővel együtt. Miivel nincs blokkolás, írják az érkezést, távozást, lazítják a fegyelmet, a rendet, s a így ári munkamorált. Mert vajtól melyik üzemvezetőnek vagy fő- ! művezetőnek van ideje arra, hagy ál- L liamdóan ellenőrizze, ki miikor távozott el napközben a tanácsra, az orvoshoz, s ugrott ét az ABC-be, s miikor jött vissza? Valamit mond, amikor a kilépőt kéri és mást ír a blokkol ólapra. Hogy minden stimmeljen. S kész a csalás. Kinek a kárára? Valamennyiünkére. Több igazgatótól érdeklődtem a blokkolóórák fontossága felől. Valahogy így fogalmaztak: Egyelőre ez az egyetlen olyan eszköz, amely objektiven mutatja, ki mennyi időt tartózkodott a gyárban. (Bár ez még nem jelenti, hogy ennyi időt hasznosan dolgozták is.) Az óra a fegyelem fontos eszköze, bár nem az egyetlen. Egyikük azt is elmondta, hogy gondolkoztak egy praktikusabb, jobb módszer kidolgozásán. Egy másik igazgató így vélekedett: „Nálunk a gyárban öt blokkolóóra van. Ezek közül egy mindig üzeméi. Nem fordulhat elő, hogy valamennyi egyszerre romoljon él.” Ügy hallottam, hogy egy ilyen műszer kihordási ideje legalább tíz év. Mégis sokszor elromlik. Van, ahol kijelöltek e célra egy szakműszerészt, akinek a feladata, hogy a blokkolóórákat rendszeresen ellenőrizze, javítsa, •rendben tartsa. Fizetik érte! Tisiztelt (?) Csínyitevő! Nem csak az ön esete tanúsítja: szükség van van ma még a fegyelmezések ilyen technikai eszközére is. Nem mindenki áll az öntudatnak olyan fókám., hogy belássa a közérdek fontosságát. A fegyelem és feltételeinek biztosítása köz- és személyes ügy is. Mindenütt és mindenkinek! Vezetőknek és vezetetteknék egyaránt. Érdeke a munkásnak és a közösségeknék. S ehhez egyebek meUett hoizzátartozik manapság még ez a szerkentyű is. Ezt nem lehet becsapni, lepénzelni, megkenni, legfeljebb elrontani! Egy-egy blokkolóóra ára 30—50 ezer forint. D,e azt mondják: az a drága, ami nincs. S hozzátenném: meg az is, ami rossz! Bizonyára lehet ebben is igazság. , uk mondjuk, hogy az idő pénz. ansae ezt igencsak kemény valutában mérik. Mit gondol, pitiáner fe- gvelmezetianfégével mennyitől fosztot- 1 4c meg a kői ortívét? És magáit is! Talán nem ártana, ha ezen és ei* öprengene égi- percig. könyvtárról, műfordításról A Ön mindig is megkülönböztetett figye- ^ lemmel kísérte a Szovjetunió népeinek életét, az ország kultúráját, elsősorban irodalmát. Miben gyökerezik ez az érdeklődés? — Több dologról is' beszélhetnénk, de most csak két, meghatározó élményemet említem. Az egyik tragikus eseményekhez, még a második világháborúhoz fűződik, amit én gyerekfejjel éltem át Napkoron. Egyszer nagy légitámadás volt, és épp a falunk fölött lőttek le egy szovjet repülőgépet. Láttuk a pilótát, fennakadva az akácfán ... Döbbenetes volt számomra az is, hogy ezt a katonát, aki ugye akkoriban ellenségnek számított, a falu görög katolikus papja temette el, s a temetésen annyian voltunk, mintha valaki közülünk halt volna meg. Nem is olyan régen kérdeztem erről édesanyámat, vajon jól emlékszem-e? Azt mondja, pontosan így volt; és azért volt ott szinte mindenki a temetésen, mert ez a katona akár az ő fiúk, testvérük is lehetett volna, hiszen alig volt család a faluban, ahonnan ne harcolt volna valaki a fronton, ne szenvedett volna a háború borzalmaitól. Mikor édesanyám ezt mondta, én arra gondoltam, amit gyerekfővel csak sejtettem, éreztem, de megfogalmazni nem tudtam, hogy egy közösség végső soron nem tévedhet — ezek az emberek igenis méltók a tiszteletre, ami először sajnos éppen a végtisztesség megadását jelentette. A Ekkor 11 éves volt. A másik élmény- ® ben már felnőttként volt része, ha jól tudom, 1960-ban, amikor egy turista- csoporttal először jutott ki a Szovjetunióba, meglehetősen alapos nyelvtudással felvértezve. Hol tett szert ezekre az ismeretekre? — Kizárólag tanulmányaim során. Időközben ugyanis elvégeztem az Idegen Nyelvek Főiskoláját. Ki akartam próbálni az orosz tudásomat, ezért az úton szóba elegyedtem a vonatkísérővel, egy idős asz- szonnyal. Miközben a brjanszki erdőn keresztül robogott velünk a vonat, a néni elmondta, hogy a férje és két fia maradt oda a háborúban. Nekem akkor eszembe jutott a Toldiból az öregasszony, akinek két fiát ölte meg a cseh bajnok... Én akkor úgy éreztem, meg kell ismernem ezt a népet, az irodalmát, történelmét. Segítette ebben a munkája is, hiszen az idő tájt már könyvtáros volt Vásáros- naményban, elkezdett fordítgatni, ha nem is mindjárt szépirodalmat... — Valóban, én műszaki fordítóként helyezkedtem el a főiskola után, de mitagadás, nem nagyon fűlt hozzá a fogam. A szépirodalom felé kacsintgattam, s amint alkalom adódott, eljöttem Vásárosnaményba könyvtárosnak, még a képesítést is megszereztem hozzá, nehogy szó érje a ház elejét. Megrendeltem e könyvtárnak pár orosz nyelvű folyóiratot, s az egyikben, a Junosztyban rábukkantam Maskin: Kék tenger, fehér hajó című kisregényére, amihez Jevtusenko írt bevezetőt. Ez a bevezető annyira felkeltette érdeklődésemet, hogy elolvastam a kisregényt — csodálatosnak találtam. Lefordítottam, megjelent. Ilyen egyszerűen? Közismert, hogy a fővárosi kiadók bástyáit nehéz bevenni, különösen, ha a próbálkozó Budapestről nézve az isten háta mögött, ezúttal Vásárosnaményban él. Önnek hogyan sikerült? — Bizony nehezen. Sokan megmosolyogtak, amikor hallották, hogy megrendelés nélkül fogtam ehhez a munkához. Csaknem tíz év telt el a kisregény felfedezése, lefordítása, majd a megjelenés között. Az igazság az, hogy Fábián Zoltán, Féja Géza és Varga Domokos „járta ki”, hogy napvilágot lásson a könyv 1974-ben. A második munkámat már könnyebben elfogadták, a harmadik fordítást pedig egyenesen rendelésre készítettem. Többnyire a Móra és az Európa kiadó számára dolgozom. Most már a tizenkettedik köteten is túl vagyok. Nagyon fontosnak tartom a gyerekeknek készülő könyveket. Szerintem csak ők tudnak igazan önfeledten olvasni, ezért nekik kell aöni a legjobb olvasmányokat. Már csak azért is, mert így talál? felnőttként is gyakrabban választja Riajü í ke: yvet a televií . vagy a meccs helyett. A Legnagyobb munkája talán az Abramov tetralógia volt. Ez jelentette egyben a legnehezebb feladatot is? — Nem Ugyanis az A.b’T~*o*' — „Nem az fontos, hogy dugig legyenek a polcok... a könyvtár állományának gyarapításakor mindig arra kell gondolnunk, vajon melyik olvasónkat fogja érdekelni az újonnan beszerzett könyv. A könyvtáros pedig ne rideg cerberus legyen, hanem szíves házigazda” lés lakóinak élete igen közel állt hozzám. Mintha csak a mi falunk hétköznapjait láttam volna viszont. Annál keményebb diót jelentett egy litván író, Mikolas Sluckis: Naplemente című könyvének fordítása. A két főszereplő, egy orvos és magas beosztású betegének világa idegen, ismeretlen volt számomra. A regény ráadásul több síkon játszódik, ahogy mondjuk, rendkívül modern, és a feladat bizony alaposan próbára tett. Kedvemre való lett volna Suksin műveinek fordítása, de ezt a munkát elvégezték mások. Egyébként úgy látom, hogy a Szovjetunióban mind nagyobb figyelmet fordítanak a nemzetiségek irodalmára. Ajt- matov például nálunk is népszerű. Kevesen ismerik viszont az ugyancsak nagy tehetségű, vogul Sesztalovot, akinek még sámán is volt a családjában... Az általam fordított szerzők közül vele volt alkalmam szót váltani (igaz, telefonon), és nagy örömömre személyesen is ismerhettem az időközben elhunyt Abramovot. Ma is őrzöm a rajzot, amelynek segítségével elmagyarázta, milyen is egy valódi „izba” (kunyhó) belülről, hogy hívják oroszul az egyes berendezési tárgyakat. Egy fordítónak ez nagyon fontos. A Tapasztalatai szerint mennyire ismerik a magyar olvasók a kortárs szovjet irodalmat? Mit tudunk a szomszédos ország népeinek mindennapi életéből, amelynek végül is tükre az irodalom? — Éppenséggel van mit pótolnunk. Solo- hov a Csendes Donban és a Feltört ugarban valóságos enciklopédiáját adta a parasztság második világháború előtti életének. Az ezt követő, napjainkig ívelő időszakról azonban keveset tudunk. A már említett Abramov- tetralógia ezért hiánypótló mű, hiszen valóságos freskót fest, néhol már szinte kegyetlenül őszinte képet rajzol a társadalomnak erről a rétegéről. Aztán itt van egy fiatal, rendkívül ígéretes szerző, Belov, aki a paraszti élet rendjét, szokásait, jeles napjait írta meg (szerintem alapvető fontosságú) művében. Sajnos, ezt a könyvet még nem fordítottuk le, pedig bizonyára sok olvasót érdekelne. Nem is szólva a fordítókról, akik szinte kézi könyvként használhatnák. A Ön könyvtáros (is), tehát szinte minden ^ lehetséges eszköz rendelkezésére áll ahhoz, hogy megismertesse az embereket a fontos, okos, egyszóval jó könyvekkel, a szovjet-orosz irodalom legértékesebb alkotásaival. Mennyire eredményes ebbéli törekvése? — Vannak hűséges, igazán jó olvasóink Ha bejönnek hozzám azzal a kéréssel, hogy ajánljak valamit, akkor én nyilván csak olyasmit javasolhatok, amit ismerek. így aztán mindig jó szívvel ajánlom Tolsztoj’ Lermontovot, Solohovot, Puskint, a maiak közül Abramovot, Raszputyint. Nagyon há?OÍ-r ■" '•" "l-' Vö—.-> - - — o—'7Tsan törekszünk arra, hogy könyvtárunk ne személytelenedjen el, tehát kinek-kinek ízlése szerint való könyvet adhassunk a kezébe. Csak így lehet, ha nem is megakadályozni, de legalább lassítani az olvasási kedv hanyatlását. Nem az a fontos, hogy dugig legyenek a polcok. Az alapvető fontosságú munkákat, kézikönyveket persze nem szabad nélkülöznünk, de a könyvtár állományának gyarapításakor mindig gondolnunk kell arra, vajon melyik olvasónkat fogja érdekelni az újonnan beszerzett könyv, öncélú gyarapításnak ugyanis nincs értelme. A könyvtáros pedig ne rideg cerberus legyen, hanem szíves házigazda. A S Ön, mint házigazda mivel kínálja w még vendégeit? — Jó kapcsolataink vannak az általános iskola könyvtárával. A gyerekek például orosz nyelvi versenyre készültek nálunk. Van egy megállapodásunk is, miszerint az iskola könyvtárában az oktatáshoz szükséges anyagot gyűjtik, itt pedig olyasmit, ami a közművelődést segíti. De azt is meg kell mondanom, sok kiaknázatlan lehetőség rejlik még könyvtárunk és az iskola együttműködésében. Azt szeretném, ha sokkal több gyerek nyaggatna itt engem azzal, hogy tegyek fel nekik nyelvleckét, orosz népdalokat. De valahogy nem tudunk kedvet csinálni a gyerekeknek a tanuláshoz, nyelv- ismeretünk ezért olyan, amilyen. Ha meglenne ez a bizonyos motiváció, akkor az egyébként csakugyan tetemes iskolai elfoglaltság sem jelenthetne akadályt; véleményem szerint egy gyereket, aki kedveli, amit tanul, nem lehet túlterhelni. A sikertelenség másik okát abban látom, hogy a szülők jó része még nem ismerte fel a nyelvtanulás fontosságát, nem ösztönzik erre gyermeküket, illetve nem vállalják (sokan persze nem tudják vállalni) az ezzel kétségtelenül együtt járó bizonyos anyagi áldozatokat. A Nem kis áldozatot, hiszen a közhiede- w lem szerint ahhoz, hogy az ember igazán jól elsajátítson egy idegen nyelvet, legalább egy ideig „bennszülöttek” között kell élnie. Ön ennek élő cáfolata. — Csakhogy én állandóan tanulok, gyakorolok, mint a zongoraművész vagy a sportoló. Ez igen kemény munka. Nekem mindössze kétszer volt alkalmam arra, hogy anyanyelvi környezetben tökéletesítsem tudásomat: egyszer tíz napig, egyszer pedig két hétig voltam Moszkvában illetve Le- ningrádban... De ha hozzájutok, nézem a televíziót, hallgatom a rádióban az orosz nyelvű adásokat. Közben irigylem egy kicsit a lányomat, ' aki tavaly hat hetet töltött Ogyesszában, aztán fél év múlva kiment négy hónapra Vlagyimirba. Bizony, ő köny- nyedébben társalog oroszul, mint én . . . A Műfordítóként viszont annál biztosabb talajon mozog. Nem kacérkodott-e a gondolattal, hogy szépprózán kívül mást is megpróbál fordítani? — Érdekes módon, ki tudja miért, drámát sosem fordítottam. A költészetbe pedig bele sem merek vágni, ahhoz olyan igazi költő kell, mint Rab Zsuzsa vagy Veress Miklós. Azért most mégis más vizeken hajózom, a szó szoros értelmében. Ugyanis Sza- harnov: Tengereken a világ körül című, félig ismeretterjesztő, félig szépirodalmi, nagyon izgalmas könyvét fordítom. Alaposan megizzaszt, mert csak úgy hemzsegnek benne a földrajzi nevek, a tenger élővilágával kapcsolatos kifejezések, nem is szólva a hajózás szakszavairól... A Ha már itt tartunk: hozzáférhetöek-e vajon nálunk & fordító munkájához szükséges segédeszközök? — A legfontosabbakat a Gorkij könyvesboltban tudom beszerezni. Sajnos, a Hadro- vics—Gáldi-féle nagyszótár, bármily vaskos is, ma már korántsem teljes. Nagyon hiányzik egy tájszótár. Ezt leginkább akkor nélkülöztem, amikor az Abramov-művet fordítottam — szerencsére a nyíregyházi főiskolán mindig kisegítettek az anyanyelvi tanárok. G Megbecsülik-e a fordító munkáját? — Erről annyit, hogy a recenziókban rólunk rendszerint szó sem esik, legfeljebb megemlítik, ki fordította a művet... Nagyon hiányzik a fordításkritika. A kritikusok talán azért nem foglalkoznak velünk, mert sokan valószínűleg egyáltalán nem tudnak nyelveket... Hirtelenjében csak egy jó példát tudok említeni. Nemrég a Sza- bolcs-Szatmári Szemlében olvastam egy igen alapos, elemző, számomra aagyon hasznos kritikát Abramov-fordításomról. Mondanom sem kell, ilyen körülmények között nagyon meg kell becsülnünk az utánpótlást. Mert igenis jön az utánpó. áá, akármilyen aggasztónak látszott a helyzet pár évvel ezelőtt. Persze most sem tolong nak a fiatal fordítók. Érthető, hiszen műfo dításból (huszon-valahány forint az óradí jm: k } nem tehet megélni. Ezt a szakmát mindé ki csak valamely más, tisztes ke nyéokeresó elfoglaltság mellett űzheti, mir • egy e . ve; tságból. Mégis azt kell mond. nőm, hogy az összes gond, baj ellenére nálunk végeredményben kielégítő az orosz nyelv: fordítás helyzete. G Köszönöm a beszélgetést. Gönczi Mária MHETVÉGIj LimterjüJ Antal Miklóssal KM
