Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. szeptember 21. Ä Térdig járunk a harmatos fűben. Lábunk szára merő lucsok, néhány szúnyog is rázendített, ki törődik vele...! A megye legszebb kastélyparkjában simul talpunk alá a fű, fölöttünk pedig hatalmas, százados fák sütkéreznek az őszi fényben. A park csendes, a kastély is. Kis lakói még bent vannak a faluban, Cégénydá- nyádon, majd valamikor fél egy tájt jönnek haza az iskolából. Haza, mert nekik ez a kastély az otthonuk, hisz állami gondozottak. E varázslatos szépségű kert próbálja kárpótolni őket, az elveszett, igazi otthonért. Meg persze az itteni nevelők, de maga a falu is. Egyre zaklatottabb, önzőbb világunkban még hallani is jó, hogy ez a község nem idegen testként fogadja a gyermekotthont annak lakóit úgy pátyol- gatja Cégénydányád, mint saját gyermekeit. Megvallom, ez ideig nem sokat tudtam e Szamos menti községről. De egy történetet őrizgetek már húsz éve is talán. Az ópá- lyi futballisták mesélték az egyik vasárnap este az otthoni korcsma előtt, miután hazaértek cégénydányá- di mérkőzésükről. A vendégek vesztésre álltak, a szünetben nagy volt a tanácstalanság. Az edző, az intéző, az orvos, magyarán az egyszemélyes vezetőség, Szabó Jenő nagytiszteletű urunk nem volt sehol. Otthon maradt, mert istentiszteletet tartott. Lógó orral mentek hát ki második félidőre a pályi focisták, de alighogy elkezdődött a játék, felderült az arcuk: a Szamos töltésen egy biciklis hajtott kegyetlenül, fekete talárja uszályként lobogott utána. Szabó Jenő bátyánk volt, a legendás sportember. Azóta már ő is a mennyben él, s ha nem felejtett labdát magával vinni, biztosan megszervezte az angyalok bajnokságát. Mert foci nélkül érdemes egyáltalán élni... ! ? — Ó, emlékszem én a nagytiszteletű úrra — mosolyog a cégénydányádi tanács elnöke, Lukács József. — Még arról a meccsről, a fekete köpenyről is rémlik valami. S ha jól emlékszem, érdemes volt neki azt a huszonöt kilométert lekerekeznie... mert végül csak megnyerték a meccset. S hogy ezt a régi-régi fut- balleseményt nem véletlenül elevenetítettük fel: maga Lukács József is kör- nyékszerte ismert tagja volt az ötvenes-hatvanas években sikert sikerre halmozó cégénydányádi csapatnak. Huszonöt évig kergette a labdát a helyi fekete, fehér, piros, zöld — mikor milyen színű mezre futotta a csapat kasszájából — színekben, s bármily hihetetlen, még NB III-as osztá- lyozót is játszottak e maréknyi falu futballistái. Mily jólesik elmerengni régvolt dicsőségek fölött... De hagyjuk a focit, hisz nem ezért jöttünk! Bár ha egy szociológus kellő fel- készültséggel egyszer utánajárna, milyen szerepet játszott az ötvenes-hatvanas évek táján a futball egy- egy parányi, korábban alig ismert település életében, bizonyára érdekes, meglepő tapasztalatokat szerezhetne vizsgálódása nyomán az ember. Lukács József valaha hivatásos katona volt. Debrecenben szolgált, de egyetlen mérkőzést sem hagyott ki a cégénydányádiakkal. Megsett, hogy hét végén szolgálatra osztották be, s megkérte kollégáját: vállald el helyettem, kapsz érte kétszáz forintot. Kétszáz forint, abban az időben! És azt a kétszáz forintot, de még az útiköltséget se tudta visszafizetni a sportkör .. . ! Mi hajtotta hát akkor a „lukácsjózsefe- ket”!? De beszéljünk valóban másról! — Igaza van, mire kíváncsi? — mondja a tanács elnöke. A legnagyobb gondunkra? Hát... a népesség fogyása. Sajnos, itt csak a gyügyei székhelyű Almás- kert téesz tud munkát biztosítani, ám az se mindenkinek. Az emberek zöme aztán kénytelen vándorbottal a kezében nekivágni a világnak ... szerencsére a többség Gyarmatnál már nem jut tovább. Ott, pláne az elmúlt években sok ipari üzem telepedett le, ott talál munkát a falunkbeli- ek többsége. A hivatalos nyelvre fordítva : ma Cégénydányád munkaképes lakosságának hatvanhét százaléka az egykori járási székhelyen dolgozik. S ha még ehhez hozzászámítjuk a Fehérgyarmatnál sokkal, de sokkal távolabb munkát találó cé- génydányádiakat... ! — Csak Gyarmaton száz- negyvenkilencen dolgoznak ... Sőt, nem is száz- negyvenkilencen! Most jut eszembe, hogy két életerős férfi a nyár után csatlakozott a bejárókhoz. — Száznegyvenki lene vagy száztövenegy ... majd- hogy nem egyre megy. — Már hogy menne egyre! — tiltakozik a vébétil- kár. Székely Dániel. — Közigazgatásilag a cégénydányádi tanácshoz tartozik Gyügye, meg Szamosújlak is, ám még így sem érjük el a kétezres lélekszámot. Lemondhatunk-e ilyen helyzetben egyetlen emberről is ... ? ! A falu vezetése mindezek ellenére bizakodik. A vándorlás az utóbbi időkben csökkent, sőt már ellenpéldát is tudnak említeni. A közeli város lakói közül egyre többen érdeklődnek: van-e itt eladó telek, netán üresen álló ház. A község — szatmári falukon — messze van minden nagyobb várostól, ám az itt élők helyzete sok mindenben mégis irigylésre méltó. Nem a béke, a csend miatt. Ez sokadrangú kérdés. Vegyük inkább sorra az elmúlt tíz esztendő történéseit. öt és fél millió forintért óvoda, több. mint kétmillióért napközi otthon, hat és fél millióért emeletes iskola, csaknem húszmillió forintos költséggel pedig kistérségű vízmű épült itt. S ha még azt is tudjuk, hogy a három községben egyetlen méternyi földút sincs, mind aszfaltozott ... Ha Székely Dániel pa- nyolai létére is szereti — márpedig szereti — Cé- génydányádot, csodálkozhatunk e a kis Korponai Anna szerkesztőségünkhöz küldött levelén? Azt írta még a nyáron, hogy ő már sok szép riportot olvasott a picike nyíri, szatmári falvakról, de szülőfalujáról még egyetlen sort sem ez- idáig. Pótoljuk hát mulasztásunkat, hadd tudja meg a világ, mily gyönyörű helyen élnek a cégénydányá- diak. A ma már Debrecenben tanuló kislány még rövid „cikket” is küldött szülőfaluja múltjáról, nevezetességeiről. Mint írja, Cégény és Dányád 1912-ben egyesült. Cégény a régebbi település, ahol monostor is állott, s amit a XIV. században kaptak meg a királytól a Kölcsey-nemzetség tagjai. A Kölcseyekkel rokonságban álló Kende Zsigmond építette a ma is álló gyönyörű szép kis kastélyt, s ő teremtette meg az arborétumnak is beillő park alapjait. A Kendék az elmúlt századok közben bárói címet kaptak, így a család nőtagjainak, legyenek bár totyogó gyermekek, a baronessz megszólítás járt. De hogy szólították a fiúgyermekeket!? — Hát hová valók maguk, hogy még ezt sem tudják? — néz szemrehányóan az idegenekre Sztojka Ferencné, aki évtizedekig szolgálta a családot. — Úrfi... így kellett szólítanunk őket. Bár nem voltak azok olyan nagy urak, nem éltek olyan nagy lábon . . . pedig tehették volna, volt földjük bőséggel. Ebben a faluban majd mindenki náluk szolgált, de én nem hiszem, hogy rosszat mondana rájuk bárki. Urak voltak, de nem sanyargatták a népet. Mértéktartóan éltek. Ha ebédről megmaradt valami, nem dobták ki, vitték a jégverembe. Meg nem volt mindennap hús, mint manapság. Ki hallott már ilyet, mindennap csak hús, meg hús ... !? A férj, Sztojka Ferenc csendesen mosolyog a méltatlankodó szavak hallatán, aztán ha lehet, még csendesebben mondja: — Azért én csak megettem volna a húst akkor is. De hát a cselédember mikor jutott ahhoz. Bezzeg ehetnék ma már, ha kívánnám ... A kis öreg ház udvarán szőlőlugas, lejjebb meg ro- gyásig megrakott szilva-, s hatalmas diófák. De nemcsak itt, hanem minden portán... az évszázados múltra visszatekintő Szamos menti gyümölcskertészkedés ma is virágzik: szakemberek állítják, mesz- sze földön sem találja párját az ember az itteni almának. A lankák gazdag talaja, a magas páratartalom, s még a jó ég tudja mi minden teszi oly zamatossá, tartóssá az itt termett gyümölcsöt. Szerencsés helyet választott hát Kende Zsigmond is parkjának, ahol jól érzi magát a Dél-Amerikából, de az Ázsiából hozott fa, bokor is. Állunk a kastély- lyal szemben, egy óriásra nőtt platán alatt. A gyermekotthon igazgatója, Ka- nyó Lajosné, s helyettese, Hunyadi Ferencné a kapuban várja az iskolából hazatérő lánykákat, mi meg gyönyörködünk a kastélyban, a színek harmóniájában. Sárga, zöld, barna, s a kastély homlokzatán az írás: „Alkota munkáskéz engem: s a szőke Szamosnak partjain a költő lát va- la, s zenge felém: Ház örökülj, s vidám békével tartsad öledben gazdád s gyermekeit s hív unokái sorsát”. Nézzük, nézzük az ismerős sorokat, s belülről egyszer csak megszólal egy hang: „Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel... " Kölcsey szól hozzánk, u költőóriás... Balogh Géza ,“ “ns°“”k Falu a Szamos ölén „Alkota munkáskéz engem ...” (A szerző felv.) KM
