Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. szeptember 21. Maija Raittila A magyar film a nagyvilágban Az ismert finn költőnő és műfordító, a magyar irodalom tisztelője és lelkes tolmácsolója, Anna-Maija Raittila és műfordító férje, Taisto Nieminen, Nyíregyházán töltött néhány napot. — Mikor és hogyan került kapcsolatba a magyar nyelvvel? — A hatvanas évek eleje óta egy evangélikus lelkész, Csepregi Béla finnül írt leveleihez rendszeresen magyar verseket is csatolt. Annyira érdekeltek ezek a versek, hogy elkezdtem magyarul tanulni. Sajnos a tankönyvem nem volt elég gyakorlatias, később, a magyarországi látogatásaim alatt pótoltam azt, amit a nyelvkönyvből nem tudtam megtanulni. — Milyen emlékei vannak első magyar- országi útjáról? — 1965-ben jöttem először Magyarországra. A Keleti pályaudvaron egy ismerős költő fogadott, és akkor még nem is sejtettem, hogy milyen sok nagy magyar költőt ismerhetek meg. Már az első látogatásom nagy örömet szerzett, nemcsak az irodalom, hanem amiatt a meleg baráti fogadtatás miatt is, amelyben a magyarok a finn vendégeket részesítik. — Említette, hogy irodalmi munkássága miatt is fontos volt ez az út. — Nem szeretem ezt a szót, hogy irodalom. Hűvös. Szívesebben használom a költészetet. Az ötvenes évek finn költészetére az elidegenedés, az öncélú formai próbálkozások voltak jellemzők. Jól esett itt meg ismernem egy közvetlen, a hagyományokhoz hívebben ragaszkodó költészetet. A hatvanas évek magyar líráját bizakodónak és bizalmat nyújtónak éreztem. Több nagy költő — Illyés Gyula, Nagy László, Csorba Győző és Váci Mihály — költészetét és munkásságát ismertem meg. Később Illyés Gyula JJfházában felejthetetlen délutánt töltöttem. Nagyon kedves és szerény volt, amikor megkérdeztem tőle, melyik versét szeretné, hogy lefordítsam finnre: azt, ami nektek, finneknek fontos — válaszolta ő. Arra kért, hogy inkább finn népdalokat énekeljek neki. — Magyarországi útjain egyre több magyar költőt ismert meg, s erről a Finnországban készült magyar antológia, A gé- meskutak országa is tanúskodik, amelyben 25 mai magyar költőt szólaltat meg finnül. Hogyan válogatta ezt az antológiát? — Magyar barátaim segítségével egyre teljesebbé vált azoknak a költőknek a listája, akiket érdemesnek találtam fordítani. — Kötetében szerepel Váci Mihály néhány verse is. Hogyan ismerkedett meg vele és milyen hatással volt önre a költészete? — 1968-ban műfordítói - szemináriumon vettem részt Magyarországon, ahol lehetőséget teremtettek arra, hogy a fordítók minél több magyar költővel és íróval ismerkedhessenek meg. Akkor találkoztam először Váci Mihállyal, és egyénisége is nagy hatással volt rám. Közvetlen, szenvedélyes embernek ismertem meg. Alig kezdtünk bef-----szélgetni, mindjárt a lapok életéről érdeklődött, van-e már saját irodalmuk és anyanyelvre fordított bibliájuk. Később egy kisvendéglőben vacsoráztunk, ahol többféle szabolcsi étellel kínált. Mindent meg kellett kóstolnom, hogy megismerhessem szülőföldjének ízeit. Mintha csak megérezte volna, hogy ez nekem mennyire fontos, őszinte ember volt, verseiben megvallotta, hogy mennyire egyedül van és hogy mennyire esendő. Megható volt, hogy újra és újra ösz- szeszedte magát. Az ember örök gyermeki álmai és vágyai éltették. Sugárzott belőle a szeretet, amit minden körülmények között megőrzött. Már akkor is úgy éreztem, hogy versei közül azok lesznek a maradandóbbak, amelyekben lelki válságát és csalódásait fogalmazza meg. Mintegy száz versét fordítottam finnre, de ezek egy része még nem jelent meg. Többet is szeretnék még lefordítani. Hadd említsem meg, hogy a Kelet felől című kötete egyike volt első magyar olvasmányaimnak és egyben első igazi magyar szótáram, amelyből sok-sok szót tanultam meg. — Az ön költészetére hatott-e Váci lírája? — Nagyon sok versem í ki i o+ö i o v°lt az ő költészete. A Déli 11IldUJC felhők című kötetem Vácirekviem. A kötet olyan, mint egy tükör, az első részben Vácihoz kötődő verseimet helyeztem el, a másodikban az ő verseinek a fordítását. — Hogyan jött létre ez a szoros kapcsolat a Váci édesanyjával? — Váci Mihály édesanyját csak a költő halála után ismertem meg. Mikor először meglátogattam, és a fiához fűződő mély barátságomról és tiszteletemről kezdtem beszélni neki, az édesanyában fájó sebeket szakítottam fel. Vigasztalásul azt ajánlottam, fogadjon elvesztett gyermeke helyébe. Váci néni, aki a vendégek kérésére ebédre juhtúrós sztrapacskát készít, beszól a konyhából: — Ö lett Mihály helyett a lányom. Bodnár István-----------------------------------------------------------------Szépen magyarul — szépen emberül Ne szaporítsuk a szót! Sok ember azt gondolja, hogy tartalmasabb a beszéde, ha több szóval mond el valamit. Nagyobb nyomaté- kot éreznek a hosszú szavakban, a több szóból álló kifejezésekben, mint az ezeknek megfelelő egyetlen szóban. Különösen azok szeretik a felesleges szószaporítást, akiknek kevés a mondanivalójuk. Nem lesz vele kifejezőbb és tartalmasabb a beszédük, csak hosz- szadalmasabb. A szószaporításnak csak az egyik módjáról szólok e rövid írásban. A rádióban, a televízióban, a mindennapi nyelvhasználatban, sőt tudományos dolgozatban is nagyon gyakran találkozom vele. Ez a mód a szóhalmozás. Több azonos jeV, lentésű szóval neveznek meg egy fogalmat, és azt gondolják, így sokkal nyomatékosabb lesz a mondanivalójuk. „Önök nagyjából általában tudják, hogy . .., ” „Fé- lig-meddig el Vagyok paló- cosodva én is egy kicsit”, „Ebben a pillanatban éppen most tudtam meg...” — s még idézhetnék néhányat a jegyzetfüzetembe került mondatokból. Az ugyanazt a fogalmat jelölő nagyjából és általában, félig- meddig és egy kicsit, ebben a pillanatban és éppen most párok közül az egyik pontosan elég lett volna a mondanivaló kifejezésére. A kettő együtt nem erősítette azt, hanem inkább gyengítette. A szóhalmozásnak nagyon gyakori az a formája, amelyben egy idegen szó és a neki megfelelő magyar szó kerül egymás mellé. „Korrektül és helyesen viselkedtél” — mondta az autóbuszban egy idősebb férfi egy fiatalabbnak; „szimpatikus és rokonszenves fiatalember” — dicsér két hölgy valakit; „Most elérkeztetek a finisben a hajrához” — hangzott el egy ballagási ünnepélyen; „A szépirodalom alakítja és formálja az olvasóit” — olvasom egy dolgozatban; „Egy menettérti returt kérek” — hallom a jegypénztárnál. Töprenghetünk azon, vajon a beszélő nincs tisztában az idegen szó és a magyar szó összefüggésével? Vagy a nyomaték kedvéért két szóval akarta kifejezni magát, s nem jutott eszébe más szó, csak a magyar megfelelő? Az azonban bizonyos, hogy e felesleges szóhalmozások nem adtak nagyobb nyo- matékot a mondanivalónak. Bachát László M ostanság, amint közeledik az októberi kulturális fórum megnyitásának időpontja, s az európai országok arról tanácskoznak: hogyan sikerült Helsinki szellemét érvényesíteni a kultúra, művelődés, művészeti cserekapcsolatok területén, a legkülönfélébb számvetések készülnek. Mérlegre kerül — például — a magyar film helye, rangja a nagyvilágban. Az utóbbi negyedszázad e tekintetben úgyszólván tartósan pozitív eredményeket hozott; művészeti ágaink közül alighanem a film — s elsősorban a játékfilm — az, amely a legnagyobb ismertségre s elismertségre tett szert, egyengetve ily módon az irodalom, a színházművészet külföldi útját is. Természetesen a kép nem teljesen zavartalan. Főleg korábban, még a filmes aranykornak számító hatvanas években is, szokás volt — némi alappal — arról beszélni, hogy a külföldi fesztiválsikerek s az itthoni visszhangtalanság, részvétlenség között túlságosan nagy a szakadék, filmjeink sikere a nagyvilágban csak afféle kirakatsiker, látszateredmény. Jancsó Miklós, aki a legnagyobbak, Bergman, Antonioni, Fellini közé emelkedett szakmai tekintély vonatkozásában, kabarétréfák, gúnyrajzok gyakori tárgya volt; meztelen nőit elutasítás vagy értetlenkedés fogadta. S bár azóta a natu- rizmus is polgárjogot nyert Magyarországon, még most sem mondhatjuk el, hogy a Jancsót illető hazai s a külföldi visszhang azonos volna. Kétségtelen azonban, hogy az a fajta „kettős könyvelés”, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulóján még eleven gyakorlat volt — tudniillik készültek „közönségfilmek” és fesztiválokra szánt „művészfilmek”, s az utóbbiakat néha később láthatta a hazai közönség, mint a külföldi publikum, — az utóbbi esztendőkben már nem tapasztalható. S az is bizonyos, hogy filmművészetünk „Szabó-korszaka”, mely a Mephisto sikerével — Os- car-díjával — s a Redl ezredesével — Cannesban — folytatódott, filmjeink itthoni közönségfogadtatására is jótékonyan hatott. 1984-ben tizenöt magyar dokumentum-, animációs- és játékfilm aratott sikert külföldi fesztiválokon; közülük egy — Mészáros Márta filmje, a Napló gyermekeimnek — Cannesban és Chicagóban is díjat szerzett. Nos, ha a magyarországi fogadtatás csupán egyik, bár igen fontos adatát vizsgáljuk, ezek a fesztiválnyertes alkotások itthon tavaly legalábbis csak közepesnek mondható eredményt értek el. Kiugró hazai sikert e tekintetben csak a Te rongyos élet! hozott, Bacsó Péter műve az „ötvenes évek” kitelepítéseiről, ami még akkor is figyelmet és elismerést érdemel, ha megkockáztatjuk: nem kevesen főként a film sikamlós jelenetei miatt mentek el a moziba. Az már hagyományos jelenség, hogy a fesztiválsikeres magyar filmeket az itthoni kritika túlnyomó- részt jól fogadja, tehát nem lehet úgy magyarázni a nemzetközi sikereket, hogy sok a fesztivál, ezért akad babér számos filmalkotásunk számára. A szakmai megítélés dolgában tehát ma már úgyszólván teljes a harmónia itthon és külföldön. Ritkábban adódik, hogy valamelyik filmünk csupán azért nyer díjat valahol, mert a fogadó országban nem ismerik a mi viszonyainkat, és túlértékelik a film adta információt. Legújabban egy meglehetősen bonyolult jelenség érezteti hatását filmes kölcsönkapcsolatáinkban, s ennek fölismerése jellemezte az idei játékfilmszemle szenvedélyes vitáit. Arról van szó, hogy külföldi vendégeink — kritikusok, forgalmazók, gyártók, alkotók — fölvetették: túl sok koprodukcióval hozakodik elő mostanában a magyar filmművészet, s ez lassankint már nemzeti jellegét veszélyezteti. A baj egyelőre még nem nagy — tehetjük hozzá; nemrégiben a Franciaországban élő Szabó László francia főszereplőkkel forgatott munkája, a Sortűz egy fekete bivalyért mint magyar film szerepelt sikeresen egy fesztiválon, ám figyelmet érdemelnek a nemzetközi együttműködéssel készült filmeket illető aggódó észrevételek. Tanulságos például, hogy a magyar—amerikai koprodukciók eddig szinte mindannyiszor kudarccal jártak, sem a közönség, sem a kritika nem fogadta őket egyöntetű hozsannával. Sokkal kedvezőbbek és ígéretesebbek a nyugatnémet partnerekkel készített vállalkozások eredményei. Mintapéldának tekinthető Gyarmathy Lívia Együttélés című dokumentum-játékfilmje, mely NSZK—magyar koprodukcióban olyan kérdést tárgyalt, amely Európa s a világ egyik legégetőbb .problémája: a nemzetek, nemzetiségek békés egymás mellett élése, a múlt sérelmeinek föloldása termékeny együttműködésben. Ilyen típusú témák közös földolgozása a jövőben is nagyon hasznos lehet, s jól szolgálja a résztvevő országok filmművészetének fejlődését külön-külön, s persze a kinematográfia egyetemes előrehaladását. N emzeti és nemzetközi így forrhat egységbe, megőrizve közben egyedi sajátosságait. Ez a szép lehetőség visszautal a film — a némafilm — eredetére, mely nemcsak a kasszasiker egyetemességét ígérte, hanem a közös dolgaink közös, élményszerű átélésének egyetemességét is. K. Zs. Fantom az éjszakában címmel mutatják be a filmszínházak az uj, színes, szinkronizált amerikai filmet, melyet Bruce Malmuth Ml mamm Prózaírót avatott a Magvető Könyvkiadó, amikor megjelentette Pósa Zoltán első kötetét. Az Ama tőrök szerzője prózaírónak még valóban fiatal, éppen abban a korban van, amikor élet- tapasztalatait már teremtett világában is átadhatja. Pósa Zoltánnak eddig a modern magyar irodalomról jelentek meg kritikái és tanulmányai, scripto-vizuális költeményekkel szerepelt a sokak által vitatott értékű (VER(S)ZIÓK című' avantgarde antológiában. Több alkalommal kifejezésre juttatta vonzódását a legújabb művészi törekvések iránt. Annál inkább meglepő, hogy kisregényében a hagyományos módon építkezik. Témája nagyon érdekes, és nincs tanulság nélkül. A periférián kallódó félművészek életét, sorsát mutatja be nagy belső erővel, a közeli tapasztalatok birtokában. A vidéki egyeteElkerülni a tőröket mi városban neves amatőr színjátszócsoport működik. Mit jelent az amatőrizmus? Mettől meddig amatőr a színpadra lépő? Szórakozás, önmegvalósítás vagy a megbicsaklott pálya zsákutcája? A profivá válás előiskolája talán? Megannyi fontos kérdés, amelyekre újra és újra felelni kell. Munkácsy Tibsi, a krisztusarcú (miért ne hordozná a megváltó arcát?) rendező durván bánik csoportja tagjaival. Megszállott. Fanatikus elszántságot követel mindenkitől. Magánélete rendezetlen, kiegyensúlyozatlan. Szeretne rendet teremteni maga körül, de tisztaságra való törekvése csapdákba löki. Ügy gondolja, hogy az önpusztító élet teszi az igazi tehetséget, s csak akkor válik művésszé, ha ezzel rendelkezik. Tibsi hat éve szakított a városi színházzal, ahol diploma híján segédrendezői státuszban nyűglődött, annak ellenére, hogy számtalanszor bizonyította: egyike a" legtehetségesebb fiatal rendezőknek. Az alapképlet viszonylag egyszerűen megoldható. Az egyik oldalon a romlatlan, manipulá- latlan (ösztönös) tehetség, a másikon a profik kiszámítottsága. A megoldás — természetesen — nem helyes és pontos, hiszen a tehetség a környezetéhez is méri magát. Így aztán, ami a vidéki város amatőrszínpadán a csúcsot jelenti, egy másik megmérettetésben már egyáltalán nincs olyan értékes. A meghasonlás stációi között az alkohol jelenti az átmenetet. Ezen az úton azonban csak az illúziók felé haladhat Munkácsy Tibsi. S belemenekülhet abba a hazugságba, hogy profirendezőként eltemeti önmagát, igazából fel sem vállalható kompromisszumot köt. Valójában az a közhely fogalmazódik itt újjá, hogy a mélybe kell süllyedni a magasba emelkedés előtt. Pósa Zoltán láthatóan együttérzéssel szemléli hősé sorsának alakulását, s elfogadja annak gondolkodását is. Mindezt gyakran meggyőzően teszi, mert az elméletet igazolni látszik a gyakorlat. Régóta tudjuk, hogy a tényeket sokféleképpen lehet csoportosítani. De a belőlük levont következtetésekkel érdemes vitatkozni. (Magvető, 1985.) Nagy István Attila I a! kmIvéndEge] KM
