Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-10 / 187. szám
KM HÉTVÉGI MEUÉKbET 1985. augusztus 10.' O T ömböd a nyár. A petén iák kókadtan álldogálnak a kertekben, a kutyák sem acsar- kodnak az idegenre: hűsöiinek valahol lent a kertben. Csak az embernek ment el az esze, teszi a dolgát, mintha nem harmincnégy fokot mutálná a hőmérő. Az anarcsi határban kombájnok dübörögnek, a főutcán meg barnára sült férfiak izzadnak, járdát betonoznak. Ám a vendéglős örül a veszett melegnek, mert ilyenkor még a szokásosnál is több a szomjas ember. Hordja is rendületlenül a jéghideg cséh sört, akkora a forgalma, hogy a szálkái „Utas” pincéréi is megirigyelhetnék érte. Pedig Szalka és Anarcs között a 'különbség...! Ám korántsem mindig volt ez így. E hely a megye egyik legrégebbi települése, a krónikák szerint már a honfoglalás előtt lakott hely volt. Később is fontos szerepet játszott a környék életében, aztán Várda (közelében jelentőségéből egyre többet kezdett veszíteni. Ma is Kisvárda a legnagyobb „ellenfél”, különösen az elmúlt tizenöthúsz évben seregestől hagyták itt a faluit a fiatalok a város nyújtotta lehetőségeként. Az utóbbi időkben azonban szerencsére mintha megállt volna, legalábbis csökkent a vándorlás, a község Kiis- várda felőli részén gomba módra szaporodnak a szebbnél szebb családi házak. Ma, a gépkocsik világában már nem jelent akadályt az’ a két-három kilométer, ráadásul a tanács is az építkezők segítségére sietett: tizenhét telket alakított ki nemrég a faluban, jutányos áron, már majdnem mindegyiknek gazdája van. — Az az igazság, sokáig egy helyben -taporgott ez a község, most viszont megpezsdült az élet — mondja a helybéli általános iskola igazgatója, s egyben a helyi pártalapszervezet titkára, Korcs maros János, aki valamilyen hivatalos ügyet intézni ugrott be a tanácsházára. — Láthatták, épül a járda, hozzákezdtek az ivóvízhálózat kivitelezéséhez, — ezt maga a 'lakosság kérte, családomként 17 ezer forinttal járulva a munkához — hamarosan hozzákezdünk az új egészségház és szolgálati lakás építéséhez, s végre a könyvtárunk is méltó helyre költözött, megkapta a volt Czóbel- kastély északi szárnyát. Mit 'mondjunk? Irigyeljük azt a könyvtárost, aki ilyen környezetben dolgozhat. A kastélyon ugyan meglátszik az idő — álm belülről szépen helyrehozva minden — de a parkja maga a csoda. Száz-százötven éves fák tornyosulnak a látogató előtt, aki nem győzi kapkodni fejét a ritkábbnál ritkább matuzsálemek láttán. Emlékezvén egy régebbi látogatásra, a kert gondozóját, az öreg Lázár Józsefet keressük, ám — ilyen is ritkán fordul elő — nem 'találja senki, pedig hetedhét határt tűvé tesznek érte a tanács segítőkész dolgozói. Csak nagy sokára keveredik elő, a kenyeres autót várta. .. Hogy azért Amarcson se legyen szeplőtlen a kép, s hogy ne higgyük itt már tökéletes minden. Lázár Józsi bátyánk legalább ötvenezerszer látta már e parkot — ami nem túlzás, hiszen ötvenöt évvel ezelőtt került a Czó- bel család szolgálataiba, s azóta naponta legalább egyszer végigjárta birodalmát — mégis lenyűgöző kedvességgel fogadja a vendégeket, s mesél, mesél kiapadhatatlan kedvvel. Barangolunk. Térben, s időben. — Én 1930-ban szegődtem el a családhoz, amolyan mindenesnek — mondja a nagy árnyas fák alatt, s kezében meg nem áll a 'kapa, kíméletlenül elpusztítja a fű között megbúvó dudvát. — Apám amolyan pásztorember volt itt Anarcson, a Czóbel birtokon gazdálkodó Hakni Gézánál szolgált. Puiya- koromban bejáratos voltam a kastélyba, s felcseperedvén így szólt hoztam a bárónő: „József kérlek, nem lenne kedved nálunk dolgozni?” Hogyne lett volna! — S mi lett a dolga? — Hát kocsis lettem. Afféle parádéskocsis, mert — Jaj, hát urak voltak! Csúszkálni, menni nagyon szerettek. Különösen Minka kisasszony. Az bejárta Rómát, Berlint, Párizst, meg hát ugye mikor eszükbe jutott, át-átram- dultak a -környező urakhoz. A mámdoki, berk eszi, fehértói gráfhoz... — Ment maga is velük? hogy a megye parkjainak többsége hogyan pusztult el harmincöt-negyven esztendeje. — Annyi esze hál’ istennek volt a falunak, hogy ne irtsák ki az utolsó szálig, — mondja Lázár József. — Nem mondom, vágtak ki belőle, de az igazi értékhez, a park magjához nem nyúltak a Barangolások Anarcsi nyár ugye a három hölgy nem bajlódott a gazdálkodással. Akkor már igencsak idő- secskék voltak, Minka méltóságos például majdnem nyolcvan, de én mondom, szemrevaló teremtés volt még akkor is. Ugye család, meg férj nem emésztette a lelkét, úgy mondták, szerelemcsalódott volt. — Ki volt a másik két hölgy? — A báróasszony, Czóbel Emma, báró Huszár Imrének a felesége, akitől úgy hallottuk, elvált, mert az megbolondult szegény, meg hát a festő kisasszony, Büttner Helén. így éltek ők hárman, ebben a kastélyban. Volt kiét szobalány, egy szakácsnő, meg mondom én. Ha kellett vikszoltam, fát vágtam, lovat hajtottam, meg a park körül dolgozgattam. Bár én csak irányítgattaim, mert nyolc család úrdolgában volt köteles a kertben segíteni. — Ordolgában...? — Abban hát — néz ránk az öreg szigorúan, hogy még azt sem tudjuk, mi az. — A iméltóságosék házaiban laktak, munkával fizettek érte. Évente negyven-ötven napolt kellett dolgozniuk annak fejében. — Milyen életet éltek a háziak? — Én nélkülem nem tettek ők egy lépést sem. Addig jó dolgom is volt, míg meg nem (házasodtam, mert gondoskodtak énró- lam a 'háziak, ha jaj, hogy gondoskodtak. . . Csak később ... Mert ugye ők nem két-három napig vendégeskedtek! Hordtam őket Ajakra, a római katolikus templomba, istentiszteletre, az is elhúzódott. Dél volt már, mire hazaértünk, mondta -mindig a bárónő: „No Józsi kértek, itt maradsz velünk ebédre, vagy készíttessek neked egy jó fröstököt?” így mondta, fröstököt. Persze mindig en nél maradtam, mert az ő ebédjük eltartott három óráig is. Én meg mentem inkább a lányokhoz. Jó bent járunk már a parkban, mely tenyérnyi ugyan, legfeljebb ha öt 'hektár, ám lépten -nyomon megáll az ember. Nem értünk mi a (fákhoz, de itt van a kertésze. Ahány fa, annyi történet. Zavarban a krónikás, melyiket is ossza meg az olvasóval. Ván .j.tt lombját hullató fenyő — levele, akár a legyező — japán akác, szo- morúbükk, jegenyetölgy, meg a jó ég tudja micsoda „osudafa”. Szép, annyi szent. Az a csoda, hogy így megmaradt épen szinte valahány, pedig tudjuk, népek. Itt nyugszik, láthatják a sírját, Minka ikis- aiszony is, az ő akarata volt, hogy e földben pihenjen. Innen indult, ide tért vissza. Hogy mondjam...! Sokáig nemigen törőditek evvel a parkkal, a földosztáskor kaptam én is öt és fél holdat, gazdálkodtam. Most jó pár éve aztán megjött az ember,dk esze: újra törődnek vele. Megnézhetik, de megnézhetné Minka kisasszony is, milyen -gyönyörű itt minden! Az anarcsiaknak a parkot tehát sikerült megmenteniük, ám boldogságuk mégsem teljes. Elvették tőlük a vasutat. Pedig hány -meg hány vagon araszolt-fu-tott át az a-nar- csi állomáson! Az egykori államásfőnök, Tóth Tibor éppen akkor ment nyugdíjba, mibo-r érvénybe lépett a Baktalórántházát és Kisvárdát összekötő vonal fölötti 'halálos ítélet. 1973. december 31-én. Valahol valakik kiszámítottak, hogy gazdaságtalan e szárnyvonal, „'közutakra terelendő a forgalom”. Nem volt apelláta. — Bizony megkönnyez- 'tam a.zit a na pent — emlékezik a hófehér üstökű volt á'llomásfőnök, aki ma sem tétlenkedik: szerény nyugdíját a ZÖLDÉRT anarcsi telepén, mint mérlegelő egészíti ki. — S az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy nekünk, magunknak kellett a kötelet a nyakunkra -tenni. A különféle szempontok alapján nekünk kellett bebizonyítanunk, hogy nem éri meg a vasútnak ez a vonali. A volt állomásfőnök teljesítette ugyan a felettesek utasítását, ám különös „bosszút” állt: magánál tartatta az úgynevezett ellenőrző könyvet. Nem kénte senki, s ő nem ajánlkozott. 1912 óta vezették azt, valóságos vas- úttör-téneti ereklye. — Jaj, hova is tettem azt a könyvet, melyben a forgalmat regisztráltuk! — kutat a dugig tele könyvespolcok között. — Kát nem találom, pedig ha abba belenéztek volna...! Az cáfolná igazán az akkori döntést. No, majd ha újból eljönnek...! Előkerítem én, elő én, ha addig élek is. Nincs a forgalmi főkönyv, s nincs Dajka Béla (bácsi sem, -pedig ővele is kellett volna mindenképpen beszólni. Festő volt ő, valóságos festőművész. Szemben laktak -egykor a Czóbel-kúriával, s az ott élők haimiar felfedezték az anarcsi parasztfiú nem mindennapi tehetségét. Gyönyörű szépen indult a pályája, szebbnél szebb tájképeket, csendéleteket festett — -néhányat még -ma is megtalál pártáján az ember —, -de hát -a törvény itt .is -törvény volt: ő sem kerülhette el a Hortobágy poétájának sorsát... Ta-lán az -unokája, a most -gimnazista Takács Zsuzsa szerencsésebb lesz, főiskolára kászü-l. -Nagyapja, elpilledt kicsit, alszik, ami nem csoda, hiszen közel jár már a kilencvenhez, különben is, ttomból a hőség. A nemrég épített, s gyönyörűen berendezett lakás egyik szobájában zongora áll, azon gyakorol az unoka. Vigyázza a -nagyapja álmát. Balogh Géza Anarcs... ’85. (Jávor László)
