Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-10 / 187. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. augusztus 10. A nyarak mindig Sankádon, ebben az Öreg-Túr menti íkiis szatmári falu­ban találják. Kaszával, kapával a kezében özvegy édesanyja kertjében,, udvarában. Egy éviben ilyenkor tud segíteni, hiszen messze vitte innen a munkája. Kilencedik éve dol­gozik Párizsban, áhol a Magyar Kereskedel­mi Kirendeltség elsőosztályú titkára. Hadi Antal szereti a földet, a fákat. „Mindig azt tanultam édesapámtól: dolgozni kell, fiam. És én dolgoztam. Zsenge gyerekkoromtól ül­tettük az almafáikat, építettük Sztálinvárost. Voltam traktorostanuló a kölesei gépállomá­son. Még a középiskolában, Fehérgyarmaton is úgy neveltek 'bennünket, hogy az életbe kikerülve ne lepődhessünk meg .. A nyolaholdas sonkádi parasztember fia most Párizsban a diplomáciai rendszámú, elegáns Renault kormányánál, a .Szajna hí­don át mondja mindezt és jóízűen említi a véletlent, amely külkereskedői pályára vezé­relte. A fehérgyarmati kereskedelmi szakközép­iskola elvégzése után Hajdúböszörményibe vették fel a tanítóképzőbe, de mivel a járás nem teljesítette a begyűjtési tervét, odalett a család fejadagja, s haza kellett mennie. Nagy családi viták után jutott el később az egyetemre, íbiszen dolgozni kellett a földön és nem volt, aki segítsen. Mégis jelentkezett a felvételire, most már — Szűcs Endre, volt iskolatánsa révén — a közgazdasági egye­temre. Három szakot kellett megjelölnie, a 'külkereskedelmire vették fel. Francia szűkös úgy lett, bogy arra j elenifikeztek a legkeve­sebben. Amikor végzett, a MONIMPEX-bez került, a dobányosztályra. Bonyolító, üzlet­kötő lett a munkaköre. „Itt is egyet vettem mindig alapul. Amit apám sűrűn mondott: fiam, becsületesen él­ni nehéz, de jó. Ez a bölcsesség a paraszti létből fakad, s ezt próbálom a lányaimnak is átadni.” Arra fordítja a szót, hogy ma is egy torok­szorító érzés lesz rajta úrrá, ha a szülőfalu felé közeledik. Pedig nem volt könnyű a gyerekkora. A nehéz .időkben zsíros és lek­város kenyér jutott neki, és a szabó se a tes­tére szabta a ruhát. Mégis úgy szereti ezt a falut és a kicsiny portát, tud örülni az ott maradt testvér, unokatestvérek szép, új há­zalnák, boldogulásának, mintha soha nem ment volna el onnan. Szeretettel említi Ga- csó László nevét is, aki igazgatója volt, aztán az iisikolatársalkét, aild'kikel ötévenként az érettségi találikozókon hozza össze a jó sorsa. Sonkádtól az óceánig A középiskolai mozgalmi életet, s tulajdon­képpen egész fiatal korát, amely nem volt könnyű, de szép volt. Az életéről nem beszél túl sóikat. Az ellen­forradalom után munkásőr is volt, fegyver­rel a kezében védte a néphatalmat. A szó szoros értelmében egy rákospalotai átjáró szobából került ki először Párizsiba, a Ma­gyar Kereskedelmi Kirendeltségre. Tizen­nyolc évvel ezelőtt — akkor lett az első ön­álló lakásuk. Hat évig dolgozott ott először. „Apám akkor már nagyon büszke volt a fiá­ra .. .” Most az újabb kiküldetés idejét éli, s a magyar mezőgazdaság tulajdonképpen min­den termékét kínálja. Abban az országban, ahol a franciáknak ,is nagyon nehéz eladni, hiszen ezen a piacon igencsak meg kell ve­rekedni a konkurrenciáival. Méltán lehetne büszke rá, hogy a magyar mezőgazdaság exportja az összes ide irányuló kivitel felét képviseli. És ez nem kis összeg: 50 millió dollár! Két év alatt egyharmados emelkedés. Érdemes talán leírni, mivel is kereskedik a sonkádi parasztember fia. Libamájjal, ser­téshússal, zsírral, vágott baromfival, nyúltál, fácánnal, élő báránnyal, diióbéllel, őrölt pap­rikával és gyorsfagyasztott gyümölcsökkel. Egyedül az eladott éticsiga 436 tonna. „A régi termékek helyett újak jönnek, s csak akkor köthetünk üzletet, ha speciális termékekkel is jelentkezünk és folyamatos a szállításunk, hiszen ha ez nincs, a verseny leseper minket a piacról.. Tizenhárom éve RIM PE X -né 1, mia főosztályvezető. A Külkereskedelmi Mi­nisztérium megbízásából bejárta a skandi­náv országokat, Spanyolországot, Görögor­szágot, járt Csehszlovákiában, Lengyelor­szágban, az Egyesült Államokban. Sonkád­tól eljutott az óceánig, És nyugodt szívvel .mondhatja, hogy a magyar mezőgazdaságot ma mindenütt elismerik és a francia gazdák tanulni sem szégyellnek tőlünk. Pedig gaz­dag és nagy ország lakói. Bordói vörös bort kóstolgatunk az ottho­néiban. De most is azon töri a fejét, mit le­hetne eladni Szabolcs-Szatmárból a külföld­nek. Bogyós gyümölcsöt, szilvalekvárt, lovat, juhot. Bár a közös piaci előírások egyre szi­gorodnak, ma is az első szállítók lehetünk élő nyúlból, fácánból, békából és éticsigából. És megjelenhettünk Párizsban — nem kis si­kerrel — a hajdúböszörményi 'tsz pirostarka tenyészbikájával. Dióbelet, málnát, egrest és csemegekukoricát nagyobb mennyiségben is vennének, mint amennyit küldeni tudunk. Megfelelő piackutatással lehetőség volna sű­rített paradicsomra konzerv és 'hordós for­mában, almasűrítményre és -lére, meggy-, cseresznye- és szUvabeföttekre. „Ismeri a nemtudom szilvát? Amelyből Szatmáriján azt a jó pálinkát főzik? Nos, az ezekből a szilvákból készült lekvárt ma sem lenne nehéz külföldön eladni.. Most ötvenéves, Í3i”.,év: megyéből. Azzal búcsúzik, hogy mégis az itt töltött 20 esztendő volt a meghatározó az éle­tébein. Még tíz éve van a nyugdíjig, de az a sonkád! kis ház egyre erősebben csalogatja, s visszavárja. Egyelőre csak nyaranként. Az­tán? Esetleg véglegesen. Kopka János A hírős város Bács-Kiskun székhelye a több mint 600 éves Kecskemét. A százezer lakosú szépen fej­lődő város számtalan látnivalót kínál az erre járónak. Múzeumok, képtár, szép régi j és új épületek, szobrok, ca mping, strand, fedett uszoda várja a turistákat. Az új vá- rosközpontban április 4-én adták át az Illés Gyula készítette hősi emlékművet. (Fotó: Pásztor) A film viloicpoiloól ## Gyerünk a moziba be"? A kedélyes felszólítás még az ántivilágból származik. A mozgókép cso­dája a lepedőn, amint ar­ról Madame Fleury közli „tárgyilagos” véleményét egy Huszka-operettben, s a jóté­kony sötét a nézőtéren. Mindez a múlté. A fehér vá­szon már nem szenzáció, az összebújáshoz a sötétség ma­napság kimondottan ellenja- vallt. Moziba mostanában bor­zongani járunk, vagy „sza­dizni”. Ügy bizony. A cápát az is megnézte, aki egyéb­ként képpel se fordul a mo­zi felé. Ártalmatlan szórako­zás — nyugtatott a kritika is, amely jó tíz éve még óvott tőle. Akkor miért ne? Hisz csak trükk az egész. Műcápa, mű-vér, mű-halál. Ezt árulja a mű-vér (bo­csánat) mű-sorfüzet. Az erő­szakot. „Elrabolnak és meg­gyilkolnak egy kislányt. A rendőrség nagy apparátussal nyomoz, de hiába. A tömeg- hisztéria miatt gyilkost kell produkálni . .Nos, a mozi produkálja minden mennyi­ségben: Kisvárosi fojtogató, Sárkányölő, Gyilkosok utcá­ja, sőt, kozmikus méretek­ben is: Gyilkos bolygó. Ha­lál egyenesadásban. Már a címek kielégülést Ígérnek. „Korunk művészete ...” Na, de ennyire? Miféle igény ez? öngyógy- szerezés, hasonszenvi gyógy­mód? „A félelem gyógyítá­sa félelemmel? A moziban van hulla, de bűnös is, sőt, büntetés — bünhődés. A va­lóság csak a bűnt garantálja.” Okoskodásnak túlságosan fennkölt magyarázat. Nem csupán amiatt, hogy a mozi­vásznon jó éis rossz végképp relativizálódott: rokonszen­ves gyilkos és ellenszenves rendész. Hanem, mert a tan­mese egyre inkább csak gomb a kabáthoz. A szellem kiveszett ezekből a történe­tekből, a nyers erőt fogják glóriába. Akiit Bulldózernek hívtak. Nem a félelmeinket, hanem agressziónkat éljük ki, mi nézők. Mindent visz- szaadunk, megtörtünk, meg­bosszulunk. Azt is, amit nem követtek el ellenünk. Bever­jük a pofáját, erőszakot te­szünk rajta, sőt kinyírjuk. Elkövetők leszünk. Hogy hál’ istennek nem ennyire hatásos a látvány? Hál’ istennek nem! De nem hatástalan! Emlékeznek Co- lombóra? Hogyan jön rá, hogy a mozitörténetbe be­csempészett egyetlen film­kocka — a tikkadt szomjú­ság mohó csillapításáról — hogyan kelt szomjúságérze­tet? Nem nagy ügy — sugall­ják észrevétlenül a mese- gyilkolások. Sőt, szórakozási forma! Jól van ez így? Kell a kárörömre, közönyre, rész­vétlenségre agitálni? Megnéztem A zsaru nem tágít című filmvígjátékot. (Már rég nem rendőr! zsaru: brutális félbűnöző maga is. Zsarutörténet, Egy zsaru bő­réért.) Slusszpoén: a szerel­mes detektív — hullát rejte­get. Tettestárs. Már a tör­vény őre is? Megbolydult vi­lág. És mindezt milyen kedé­lyesen! „A szép szőke Gló­ria hihetetlen kalandokba bonyolódik. Színes szinkro­nizált amerikai filmvígjá­ték.” És milyen „szellemes” a társalgás! A nagy poént a buszmegállóban már színe­zik: „Hogy érzed magad? Feszül a mellem, a havim sem jött meg — terhes va­gyok.” A „humorforrás”, hogy a válaszadó sem tartó- zik a női nemhez. Szóval nemcsak pucér erő­szakot kapunk — felmentést is. Jó hecc az egész. Mint Egy szexis hétvége. Mert van az is. Puha ágyak, ke­mény csaták. Nincs bennük szemernyi erotika sem. A nők csak dekoratív tárgyak. Széplány ajándékba. Aztán a barátság: „Két jó barátot 125 évre ítélnek bankrablásért. Egy közelgő rodeo jó lehetőséget ígér a szökésre.” Ne aggódjunk, a lehetőség nem marad kihasz­nálatlan. Robbantsunk ban­kot! Lépjünk olajra! Mert kapunk ám ideológiát egye­nesben is: Sok pénznél jobb a több. — Nagyon időszerű tudnivaló. Ebben a moziegyvelegben már senki se ismeri ki ma­gát. Érték — témája okán — a szemétben (Szelíd motoro­sok.) De kinek van kedve és ideje guberálni? A Krúdy, a Kert, a Béke (?!), a Móricz júniusban 18—20 ún. „ka- land”-filmmel traktált. A le­győzhetetlen Vu Tang-tól a Caracasi gyermekrablás-ig. Film — 9 volt műsoron. Eb­ből 6 a filmmúzeumén. Nem gyilkol — múzeumba vele! Minden köznapi gond, neme­sebb eszme, tiszta érzelem régiség lenne? Múltból Útfe­le j tett kacat? Ki szabadította ránk ezt a válogatás nélküli kalandára­datot? Sokkoló, andalító cir­kuszt? Éden boldog-boldog­talannak. Kell ez? így kell ezt? Tényleg ez lenne a tö­megigény? S ha az, feltétle­nül ki kell elégíteni, szolgál­ni? Netán az Ezermilliárd dollár ösztökél? Tudtomnial: Ez Amerika! Balfácán len­nék? Nem szeretnék félreértést! Nem rendőrért (pláne nem zsaruért!), csak rendért ki­áltok' Műsorrendért, például. Uram bocsá’, műsorpolitiká­ért! Okom van rá! Szeretnék a moziba bemenni! Látni Tekintetek és mosolyok-at, hallani A dolgok állásá-rói Szemben önmagunk-kal (ezek mind filmek!), hogy elmond­hassam: Láttam az új világ születésé-t. Kiss Gábor ■1 IMI „Az ifjúról alig lehetett töb­bet gondolni, ott az erdőben, mint hogy tizenhét év körüli. Járásáról, gúnyájáról lehetett mesterlegény, aki most szaba­dult, de akár kollégiumi deák is” — ezt a kezdést nyugodtan nevezhetjük regénybe illőnek. Kiss Tamás könyve valóban re­gény, Csokonairól szóló. Ez a könyv kevesebb, s több is mint egy regény. A regény műfajából a leírás természetét, a mesélőkedvet kölcsönzi az író (aki helytörténész is egyben), s hozzáadja a tudományos pon­tosságot, a történeti hitelessé­get. Fikciót kizárólag ott talál­hatunk, ahol nem vallanak ada­tok, információk a megsárgult leletekről. Az író, költő Kiss Ta­más Csokonai művészete, a fel­világosodás szerelmesének bizo­nyul, s a kor avatott tollú is­merőjének. Ez alapos kutató­munkát feltételez és sugározza az életmű mélységes szeretetét. Nemcsak az előbbi erényeket süvegclhetjük meg a Kedv, re­mények, Lillákban, hanem a lé­lektanban mutatott jártasságot is. Minden fejezete ihlettől érin­tettséget sugall, ugyanakkor mentes a provinciális rajongás­tól. A költőelőd nem magaszta- lódik fel érdemtelenül, nem ke-- rül megközelíthetetlen piedesz- tálra, nem bizonyul tökéletesnek, hibátlannak, csalhatatlannak, feddhetetlennek. Olyan ismeret- terjesztő művet is tartunk a ke­zünkben, amely a maga nemé­ben követendő normákat tá­maszt. Diákoknak íródott a mű, leginkább talán általános isko­lásoknak, ám a középiskolások is nagy haszonnal forgathatják, amennyiben nincs benne semmi Szeretettel írt könyv Kiss Tamás: Kedv, remények, Lillák gügyögés, leereszkedés, bántó didakticizmus. Kívánatos lenne, ha a könyv négyezer példányá­ból minél több jutna az isko- lai, magyartanán, s persze a diákkönyvtárakba. Csokonai élete — rövidségével fordított arányban — bővelke­dik az eseményekben, a történé­sekben. Ezeknek a történések­nek, momentumoknak mindig a korháttér a meghatározója, a társadalmi élet jellemzői döntöt­ték el a kimenetelüket. Ezt a re­gény (nevezzük következetesen regénynek) végig megfelelően érzékelteti. Az alakok mentali­tásrajza mindannyiszor árnyalt­ra sikerül, s örömet szerez az író a jelentősebb müvek kelet­kezéstörténetének számbavételé­vel is. Beleszippanthatunk a 18. száziad végi és 19. század eleji Debrecennek, a főnixmadárként folyton újjáéledő településnek, az Európa legnagyobb falujának nevezett városnak, a szárazföl­di kikötőnek a levegőjébe, ké­pet kapunk a kollégiumi diák­ság és tanárság hierarchiájáról. Mindez oldott stílusban, elbeszélt történetbe ágyazottan tárul elénk. Kiss Tamás olykor az aprólékosságával győz meg: le­írja, hogy a kollégiumi lakó- és tanulószobákban (coetusokban) nem tűrték meg a mosdótálat, piperkőcnek tartották, aki nem szájába vett vízzel (azt marká­ba eresztve) mosakodott. Diffe­renciált portrét rajzol Földi Já­nosról, a költő tudósról, az atyai jóbarátról is. Felidéződik mind­ehhez természetesen a korban élt terminológia „Clarissinne do­mine Csokonai, ne restelkedjék megfésülködni, mert nagyon bor­zas!” Különös érzékenységgel meséltetik el a költő kicsapatá- sának története, meleg szavak bizonyítják a diákság ragaszko­dását, szolidaritását, tehetetlen félelmét. A rigorózus, féltékeny tanárok viszont nem sötét, egy­értelműen lélektelen, minden jó ellen kihegyezett indulatú figu­ráknak tetszenek, arcukról min­den jellemző vonás leolvasható. Az archaizáló stílus nem bocsát- kozik túlzásokba, azaz a mű nyelvét nem a neologizmus előt­ti és alatti állapot jellemzi, vi- szont képes ébren tartani azt az illúziónkat, hogy valóban Csoko­nai korához jutottunk el az idő- alagútban. A huszonhét fejezet fókuszá­ban — az arányokat példásan betartva — a költő életének megannyi fontos momentuma áll. Kissé furcsállható -- nyil­ván a szerző toleranciája, illető­leg vágya jut itt kifejezésre —, hogy Lilla (Vajda Júlia) alakja, szerepe meglehetősen előnyös színben elevenedik meg, nem kapnak súlyt a leány ellenérzé­sei, állhatatlansága, a szerelmi fiaskót; a frigy elmaradását egy­értelműen Vajdának, az apának tulajdonítja- Kiss Tamás. Viszont fény derül a költői esendőségre, s annak a vádnak a/, igazságára (Lilla is szemére veti a költő­nek), hogy Csokonai — mini nyilván sok költő abban a kor­ban (is) — cserélgeti a női ne­veket a forró hangú szerelmes versekben. Képet kapunk a köl­tő alkotásának módjáról, miben­létéről, arról az igényességről, amely folyton javíttatja, átdol­goztatja vele a költeményeket. S azt sem hallgatja el a szerző, hogy klasszikusunk nemcsak nőknek hódolt, megalázkodó verset, udvarló darabokat kény­szerült kerekíteni a szűkmarkú mecénások dicsőítésére is. Igaz, ez elsősorban nem költőnkről rántja le a leplet, hanem a te­hetségsorvasztó, süket, gerinc­ferdítő időkről, amelyben nem lehetett elég nagy keserűséggel sóhajtani: ,,az is bolond. aki poétává lesz Magyarországban” (Debrecen, 1985) Erdei T. Sándoi KM O

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents