Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. augusztus 31. Olvasztó Miklóssal, a Mátészalkai Sütőipari Vállalat igazgatójával az ellátás felelősségéről Kedves Asszonyom! Akkor nem tudtam, miért éppen engem tisztel meg bizalmával. Mindannak ismeretében viszont, amit önmagáról, körülményeiről elmesélt, ma már érteni vélem közlékenységét. Hiszen az egész életét olyan gyanútlanul éli, hogy — bocsásson meg érte — az már- már vétkes könnyelműségnek is mondható. Tizenéves fejjel, pár hónapos ismeretség után ment férjhez. Szülei hiába intették a korai házasságtól, ön ment a maga feje után. Pedig a férfi, akit vakon követett, már legénykorában is szeretett poharazgatni. Az Ön által akkor még bocsánatos bűnnek tartott iszogatás a házasságkötés után nem is olyan sokkal alkoholizmussá fajult. Mégis, már szépen cseperedett a két gyerek, amikor döntött — elválik. Mivel annak idején az ön szüleinek segítségével vásárolták a telket, építették a házat (persze kölcsönnel), ön maradt a lakásban a gyerekekkel. Hamarosan újra megszeretett valakit, akit aztán be is fogadott a kis család. Élettársa kérésére ön rövidesen otthagyta munkahelyét, hogy együtt maszekoljon a férfival, aki egyébként nem adta fel saját lakását sem. Nem volt nehéz dolga rávenni önt arra, hogy költözzenek át ebbe a (az önénél szűkösebb, kevéssé. komfortos) lakásba, az önét pedig jó pénzért adják ki, a bérleti díjból hamarosan összejönne egy autóra való. ön ezt is jónak látta. Bízott élettársában, aki pedig nem volt éppen makulátlan. Mint kiderült, a törvénnyel is tengelyt akasztott már egyszer, s bizony ő sem vetette meg az itókát. De józanon az ön szavaival élve — „nagyon rendes volt”, és „egyébként iS szerette” önt. Igaz, azt elég gyakran szemére hányta, hogy „tanulatlan falusi”, de pár kedves szó után ön minden rosszat elfelejtett. Élettársa újra meg újra tiszta lappal kezdhetett. Mígnem egy napon szó nélkül odébb- állt. Azóta csak utasításait küldözgeti önnek. Közölte például, hogy saját lakásába nem költözhet vissza, mert a bérleti díjra ő továbbra is igényt tart. A pénz beszedésével önnek ne is legyen gondja, azt majd ő intézi... A lakás OTP-részleteinek törlesztése viszont természetesen az ön kötelessége, amiről nem ajánlatos megfeledkeznie ... ön, mint mondja, nem érti élettársa viselkedését, hiszen szerették (talán még most is szeretik) egymást. Most már három gyermekével szorong tehát a kis házban, s újra munkába állt, mert a család eltartásának minden felelőssége az ön vállára nehezedik. Mégis, még így is tekintettel van a férfira, aki pedig a legkevésbé sem volt tekintettel önre, a gyerekekre, mindannyiukat többször is becsapta, ön azt kérte tőlem, tennék valamit, hogy élettársától visszaszerezhesse legalább. a lakását. Mindezt azért lehetőleg úgy intézzem, hogy a dolog ne kerüljön nyilvánosságra, bírósági ügy se legyen belőle, mert a férfi ezt bizonyára nem venné jó néven, és ön különben is reménykedik abban, hogy az illető egyszer még „észre tér” ... Tudja, a magamfajta mindent összeolvasó ember az egy idő után szert tesz olyan ismeretekre is, amelyeknek megszerzéséhez önnek valószínűleg sem ideje, sem kedve nem lehetett. így bizonyára nem találkozott azzal az elmélettel, amely szerint bizonyos emberek személyiségüknél fogva potenciális áldozatok; této vaságuk, gyanútlanságuk vagy riadtságuk valósággal provokálja az agresszivitást, illetve azt, hogy visz- szaéljenek ezzel a parttalan bizalommal. ön most — érthetően — kétségbe van esve. Némi csalódással vette tudomásul, hogy maga helyett én cselekedhetek. Távol álljon tőlem a szándék, hogy kioktassam önt, de bárhogy szépítenénk is a dolgot, Ön végül is saját mérhetetlen gyanútlanságának áldozata, amely ebben az esetben a felelőtlenséggel határos. Nemcsak önmaga ellen vétett — gyermekei ellen is. Története szolgáljon mindannyiunk okulására. A ön, igazgatóként, egy vállalat élén a w megye lakosságának több, mint a feléért, ennek a kenyérellátásáért felel. Nap mint nap. Mekkora ez a felelősség? — Igaz az, hogy a vállalatunk több, mint a megye lakosságának a felét látja el kenyérrel, süteménnyel és a különféle termékeinkkel. Hogy mekkora ennek a felelőssége? Nekünk akkor is oda kell érni a kenyérrel, a pékáruval, minden településre, ha vihar van, ha villám csapkod, ha hó hull. Kenyeret sütni ebben a hazában, a mindennapi kenyeret biztosítani, mindig is több volt, mint egyszerű üzleti vállalkozás. Gondojon arra, hogy nálunk, ezen a tájon, a még szélben ringó gabonát is úgy nevezték, hogy élet. És akkor ez valóban ezt is jelentette. A túlélést, az újig valót, a mindennapi kenyeret. Nálunk magyaroknál, talán minden európai népnél nagyobb kultusza volt és van is a kenyérnek. Mindezt azért mondtam el elöljáróban, mert ha az ember tisztességes akar maradni önmagához, akkor köteles beleépíteni a gondolkozásába mindazokat a társadalmi elvárásokat, amelyek nem múltak el. A Kenyérsütés és sütőipar. Elnézést, ha ^ így kérdezem, de ebben a hagyományokkal gazdag világban pótolhatja-e a gyár, ami valamikor házikenyér volt, mindazt, ami kenyérsütéskor egy-egy családban ünnep volt? Arra gondolok, hogy lehet-e a gyári kenyérnek olyan íze, mint volt valamikor, az azóta lebontott kemencékben sült kenyér ízének? — Ugyanolyan nem. Nincs olyan recept, amibe nosztalgiák jó ízét belekeverhetnénk. 53 évesen vannak, lehetnek falusi emlékeim. Én még tudom, milyen volt a kenyérsütés hajnala, azt is, hogy milyen volt a frissen kiszedett lángos. Azt is, hogy milyen volt az első napon a friss házikenyér, nehéz időkben barnább, máskor fehérebb, de azt is, hogy milyen volt ez a következő, sütés előtt. Száraz, savanykás és legjobb esetbén is csak a nosztalgiák miatt jóízű. E Ez valamiféle védekezés? — Nem. Legfeljebb emlékezés. Mi tudjuk azt, hogy a megye lakosságának több, mint a felét ellátó vállalatként nem egyszerűen valamiféle szolgáltató cég vagyunk. Azokat a bizonyos házikenyeret sütő kemencéket azóta lebontották. Ez több, mint egyszerű látszat. Emögött az életformák forradalma játszódott le, és nem a mában él az, aki erről nem vesz tudomást. Én tizenhárom év tapasztalatával mondom, mert hiszen eny- nyi ideje vagyok itt, hogy a mindennapi kenyér megsütésekor, és most már nemcsak a kenyérről van szó, hanem a faluban és a tanyán szükséges péksüteményről, a termékskálánk valamennyi árujáról is, naponta hangulatot formálunk, alakítunk, politizálunk. Magyarországon a kenyérellátás mindenkor közügy volt és közügy is marad. A Egy vállalat elvárásokkal számol, gazdasági előírásokkal küszködik. Ha jó a vezetés, ha jó a kollektíva, akkor nyereséggel számol. Egész egyszerűen talpon akar maradni. Talpon maradhat úgy, hogy jó számokat, talpon úgy, hogy jó kínálatot produkál. Olykor az is előfordulhat, hogy dönteni kell: mit adjunk? Jót olcsón, vagy hasznot hozóan valami mást. Majd 200 ezer ember ellátásáért felelősen hogyan látja ezt egy sütőipari vállalat igazgatója? — Mielőtt a konkrét kérdésre válaszolnék: mi, csak az utóbbi három évet számolva is, kétszer kiváló vállalat lettünk, egyszer, most legutóbb, a kiváló szint elérése után, nehezen adják ezt a rangot, miniszteri elismerést nyertünk. Tévedés ne essék, ez nem engem dicsér, hanem azt a pillanatnyilag 614 munkatársamat, akivel nap mint nap együtt dolgozom. Különös szakma a mienk. Itt, ha úgy hozza a naptár, akkor nincs vasárnap, itt, ha úgy követeli a munka, és mindig úgy követeli, akkor a locsolkodós húsvét hétfőkön már a kemencéknél kell állnia az embereinknek. Nemcsak itt Szálkán, hanem valamennyi telephelyünkön. Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy bár a mesterségünk egyike a legrégebbieknek, mondhatnám akár ősi mesterségnek is, a vállalat korátlaga 31,5 év. Nekünk itt az a dolgunk, hogy jót adjunk. Ügy biztosítsuk az alapellátást, hogy szó ne érhesse a ház elejét. Ehhez hozzáteszem, hogy újabban egyre kevesebb a panasz. Vannak gyáraink és hagyományosnak mondható kisüzemeink. Az elvárás feléjük egyformán nagy. Pékigazság, hogy két kemence nem süt egyforma kenyeret, de a minőség akkor jó, ha az egy kemence által sütött kenyér megközelítően egyformán ízes. Ezt meg kell követelni. Ez Jó néhány áru, csökkent minőségben jut el a fogyasztóhoz. Lenne megoldás, de ehhez a kereskedelem és az ipar összefogása kellene, hiszen ennek anyagi vonzatait, gondolok az árufogadásra és raktározásra, nem viselheti egyedül az ipar../' a vásárló joga. De egyben a mi próbatételünk is. A önről, mint vezetőről azt mondják, hogy w nagyon szigorú ember. Keményebb, mint a vállalatigazgatók általában. Ugyanakkor azt is mondják, hogy nagy gonddal figyeli a fiatalokat, a hasonló típusú vállalatok között is rangja van a vállalat ösztöndíjrendszerének; hogy az ide kerülő fiatalok szívesen ragadnak meg a vállalatnál. — Erre így nem tudok válaszolni. Tény az, és az előbb már mondtam a korátlagot, hogy a ma dolgozó szakmunkásaink közép- és felsőfokú végzettségű szakembereink többsége fiatal. Ezek között nagyon sok az ösztöndíjas, sok az olyan, akit innen mi küldtünk tanulni, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mesterségünkből adódóan megkülönbözötten megbecsüljük a hagyományos sütőiparban jártas szakembereinket. Olyan munka ez, amit szeretni kell, és amit csak úgy lehet csinálni, ha igenis szeretem. Más dolog, hogy a világ, mert hát a világ ilyen, mindig is valahonnan valahová megy. A mi iparunkban a kézi munkától, a hagyományostól, a gyárig. A kisüzemtől a nagyüzemig. Másképpen nem is lehetett volna versenyt futni az igényekkel. A nagyüzem szükségessége akkor lett követelés, amikor a falusi kemencéket lebontották. Nyilvávaló, hogy nemcsak a módszereknek, hanem a kínálatnak is versenyt kellett futnia az igényekkel. Egy hajdani pék gyártott, vagy inkább termelt öt—hat áruféleséget. Mi kínálati pozícióban, és azt hiszem, hogy ez nagyon fontos, képesek vagyunk ennek legalább a tízszeresére, de mondhattam volna akár száz cikket is, amit elkészíteni tudunk. Most megkérdezhetné tőlem, hogy mire jó ez? Miért kell többféle kenyér, miért kell harminc féle sütemény, mire való az, hogy kekszet gyártunk, hogy diabetikus cukorkákat készítünk? Egyszerű a válasz: aligha lehetne gyárat vezetni és áruskálát tervezni úgy, hogy a munkatársaimmal együtt ne számolnánk e félmegyényi táj lakosságának életkörülményeivel. Ügy, hogy ne számolnánk azzal, hogy az anyagi lehetőségek változásával az igények is változnak, hogy amit a gyűjtő szociológus a jegyzetfüzetébe leír, az nekünk a holnapi kereslet. Nyilvánvaló, hogy elébe kell mennünk, ha talpon akarunk maradni, ha jól akarunk dolgozni. A A vállalat négy várost, Mátészalkát, Fe- ^ hérgyarmatot, Nyírbátort, és Vásáros- naményt látja el. Ehhez jönnek a községek. Mi a különbség a községek és a városok ellátása között? Tesz-e különbséget a vállalat? — Valamikor a beszélgetés elején mondtam, hogy nekünk ugyanúgy el kell juttatnunk az árut egy-egy tanyába, mint a város központjában lévő boltokba. 1985-ben nevetséges lenne azt hinni, vagy azt elfogadni, hogy a városi ember másféle ellátást igényel, vagy éppen követelhet magának, mint egy szakmunkás, segédmunkás, állattenyésztő tsz-tag, vagy bárki más, aki tanyán él. Természetes dolog, hogy mások a lehetőségek. Ha valaki bejönnne a gyárba, és látná a kenyeret úgy, ahogyan azt megtermeltük, akkor megértené a gondunkat. A kenyér, a pékáru és minden áru szükségszerűen romlik valamit szállítás közben, ezért is forszírozzuk, erőltetjük a konténeres szállítást, nem is kis anyagi áldozattal, de sajnos tovább romlik az üzletekben. Éppen ezért egy kicsit kiszolgáltatottjai vagyunk a vásárlói panaszoknak. 24 saját boltunk van, ezekben megpróbáljuk bemutatni és árusítani a teljes kínálatunkat. Az már más dolog, hogy az üzletek, üzlethálózatok rendelései miatt a kínálati pozíciókban lévő sütőipar néhány áruja nem jut. el a fogyasztóig. Jó néhány áru, csökkent minőségben jut el a fogyasztóhoz. Lenne megoldás, de ehhez a kereskedelem és az ipar összefogása kellene, hiszen ennek anyagi vonzatait, gondolok az árufogadásra és raktározásra, nem viselheti egyedül az ipar. Azzal kezdtük a beszélgetés, hogy a kenyér ebben a hazában egy kicsit szentség. Ha a szentség szót közüggyé fordítom, ez akkor is igaz. Szó esett szállításról, raktározásról, termékkínálatról és arról, hogy az iparnak lépést kell tartania a fogyasztók igényeivel. Milyen a kenyerünk? — Melyik? Tízféle kenyeret gyártunk. Kísérletképpen kínálunk újféléket. Űj ízeket. Én, aki régen dolgozom ebben a gyönyörű iparban, tudom, hogy volt olyan kenyérféleségünk, amit hónapok után szerettek meg az emberek. Olyan is volt, amit kínáltunk, de a kereslet nem fogadta be. Az az igazság, hogy a talponmaradáshoz igenis kísérletezni kell. Kísérletezni még látszólag olyan távol lévő dolgokkal is, mint a kekszgyártás, vagy hogy valami újat mondjak, a diabetikus cukorkák készítése. Én hiszek abban, hogy nincs olyan, a mi meglévő technológiai feltételeink között előállítható új termék, aminek reális piaca ne lehetne. Más dolog, de ez már a biztonságos kenyér- ellátás feltétele is, kötelességünk keresni ezeket az új termékeket. G A piacért? — Lehet, hogy meglepi a válasz, de nemcsak a piacért. Ha végigolvassa az elmúlt év sajtóját, akkor rájöhet, hogy nagyon sok sütőipari vállalat került nehéz helyzetbe, éppen az új gazdasági szabályozók miatt. Több helyen új termelékenyebb üzemeket építettek, és mert nem volt mögötte szakembereket igénylő új termék, nagyszerű szakemberek váltak egyik napról a másikra feleslegessé. Tragikus élethelyzet, hiszen, aki egyszer beleszeretett ebbe az iparba, az már nehezen tudja elképzelni máshol az életét. Egy vállalat jövőjét csak úgy lehet tervezni, ha az ember számol azzal, amit a holnap hozhat. Nekünk nyilvánvaló, hogy az alapellátás, a kenyér az elsődleges, de az is, hogy a fogyasztói igények szinte napról napra változnak. Talán egy másik cikk témája lehetne, hogy mennyiben vagyunk felelősek e fogyasztói igények alakításáért. Magyarán az egészségesebb táplálkozásért. Visszatérve a kiinduló gondolathoz, utalni szeretnék arra, amit már elmondtam, hogy nálunk 31 és fél év a dolgozók átlagéletkora. Ezen belül ragyogó szakmunkásaink vannak. A termelés modernizálódik, a gépek egyre termelékenyebbek, mondhatnám úgy is, hogy az iparágon belül az életünk ritmusa felgyorsult. Nyilvánvaló, hogy gondolnunk kell a jövőre is. A kenyérért érzett felelősségünk az, hogy ez a sütőipari vállalat ne munkásokat bocsásson el, hanem az új feladataihoz holnap után is munkásokat keressen. A Azt hiszem, egy kicsit visszakanyarod- w tunk a fegyelemhez ... — Igen. Egy ennyire érzékeny, hadd mondjam úgy, hogy az élet egy ennyire politikus területén nincs helye és nem is lehet helye sem elnézéseknek, sem a kockázatoknak. A vállalat dolga, hogy megbecsülje, vagy ha úgy tetszik szeresse a jól dolgozó munkásait, mert ez a fél megye lakosságának a mindennapi kenyér. Ha azt akarom és azt akarjuk, hogy ez a kenyér hétfőtől vasárnapig, egyik hónaptól a másikig, egyik évtől a másikig egyformán jó legyen, akkor magunkhoz szükséges, hogy kegyetlenek is legyünk. Egy szeg lehet görbe, talán még egy alkatrész is lehet selejtes, de kenyérhez való felelősség ennél nagyobb. G Azt mondta az előbb, hogy politika. w Valóban az? — Egyértelműen az. Ha járom a telepeinket, vagy éppen a területet, ha benézek egy-egy boltba, ha beszélgetek egy nekem idegen emberrel, ha a kenyérről kérdezek, akkor a válaszokból azonmód kiderül, hogy nekünk nem szabad tévedni, nem szabad hibázni, hogy nekünk valahogy úgy kell dolgozni, ahogyan azt József Attila mondta. Pontosan, szépen. G Ahogyan csillag megy az égen? — Igen. Ahogy a gyermek jóllakik, ahogy a fáradt ember vacsorázik, ahogy a holnap megfogamzik, az emberben minden napon. A kenyér ugyanis nem ipar, a kenyér valamikor könyörület volt, áldás. Ami a mi társadalmunkban a mindennapi jog. G Köszönöm az interjút. Bartha Gábor ^hetvEgi^ ^INTERJúJ
