Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
ÜNNEPI MCLLÉKLET 1985. augusztus 18. O Rakamaztól Afrika csücskéig Szabadulás az örvényből — Miért tettem? Ne várjon tőlem meglepő választ, az én történetem kezdete nagyon is szokványos. Annyit azonban most már teljes bizonyossággal tudok: magam is beleestem korosztályom egyik nem éppen örvendetes tünetébe, a türelmetlenségbe. Most már tisztán látom, hogy hibásan mértem fel a helyzetemet, nem adtam magamnak lehetőséget az egyetem után. Bánom, persze, hogy bánom, de ami megtörtént, megtörtént. Guth István mérnök nem először vallja meg mindezt magának, mint ahogy az érdeklődő kérdésekre válaszolván gyakorta lepereg képzeletében mindaz, ami élete vargabetűjével összefügg. Ratomazi fiú, ott született 1948-ban s a segédmunkás apa — ha nehéz küzdelem árán is — lehetővé tette jó eszű fiának, hogy szárnyaljon. Minden simán indult: érettségi a debreceni gépipari technikumban, az első nekirugaszkodásra sikeres felvételi a Budapesti Műszaki 'Egyetem közlekedés mérnöki karára, áhol 1973-ban kézszorítás mellett adták át neki a diplomát. — Pesten maradtam, a Fővárosi Szállítási Vállalat 4- es üzemében kezdtem dolgozni, nem túlzás, ha azt mondom, huszadrangú beosztásban. Kevés volt a kezdő fizetés, aminek a kétharmadát elvitte az albérlet, s ami maradt, abból bizony megélni is csak nagyon szűkösen lehetett, nemhogy valóra váltani az egyetemi évek álmait. Mert — nagy gond ez — az iskolában nem készítenek fel bennünket a várható valóságra, arra, hogy bizony a kezdet nehéz, állhatatosnak kell lennünk. Nem akarok én ezért másokat hibáztatni, magam is tudhattam volna mindezt, hiszen a szüleim, az egész családom példája is ott állhatott előttem... Mondtam már, hogy türelmetlen voltam, s 1973 októberében — néhány hónappal munkába állásom után — egy ausztriai turistaút alkalmával nem tértem haza. Bécs, rendőrség, láger, emeletes ágy, mindenféle náció, vég nélküli várakozás: merre, hová lehet „dobbantani”. Nem kívánja vissza a lágerbeli napokat ős az idegőrlő tépélődósit, vajon merre induljon kergetni azokat a bizonyos álmokat. — A felajánlott két—három ország közül én a Dél- afrikai Köztársaságot választottam. Azért nem az USA-t, mert afelől eléggé tájékozott voltam, hogy ha nincs az embernek rokona odakint, milyen sors vár rá, kik közé kerülnek. Johannesburg lenn Afrika csücskében akkor még egzisztenciálisan is biztonságosabbnak tűnt. Persze ez sem ment ilyen simán. Ausztriában keményen kellett dolgoznom, hogy ki tudjam fizetni a repülőút felét, mert a délafrikai követség csak a másik felét állta. így jutottam ki 1974 februárjában Johannesburgba, ahol nyár, óriási hőség fogadott. Átmeneti szálláson húzódott meg két hétig, .majd utána munkát kellett keresnie. Mérnöki diplomával, nyelvtudás hiányában csak műszaki rajzolóként tudott elhelyezkedni egy légkondicionáló berendezéseket tervező és kivitelező vállalatnál. Jó fél év is eltelt, mire mérnöki beosztást topott, tisztes fizetéssel, amiből már tellett egy bútorozott lakás bérbevételére 'is. — Kintlétem alatt három helyen dolgoztam összesen, egy ízben Pretoriában, ahová kijártam Johannesburgból. Hajtottam magamat, bizonyítani akartam szorgalmamat, felkészültségemet. Amikor már anyagilag megerősödtem, 1979-ben megnősültem: egy dél-afrikai fehér lányt vezettem az oltár elé. Két gyermekünk született: Péter 1980-ban, Diana két évvel később. Ekkor már volt egy saját kertes házunk, úgy tűnt, egyenesbe jutott az életem. De csak úgy tűnt! Szok- ványos, mégis elmondom, en- gemet az első perctől kezdve gyötört a honvágy, mind erősebben hatalmasodott el rajtam az érzés, hogy valamit elrontottam. Maga azt el sem tudja képzelni, mit jelentett az nekem, ha a tévében egy magyar sportsikerkor felhangzott a Himnusz, vagy amikor a magyar futballisták győzelméről jött a hír. Hiába volt jó állásom, szép keresetem, az egész körülöttem zajló világ kezdett nagyon idegen lenni. Itthon nálunk elég pontosan ismerik a dél-afrikai fajüldözést, ezt én nem akarom részletezni. Csupán annyit mondanék, hogy testközelben az egész ottani valóság sokkal rosz- szabb. Nem csupán fehérek és feketék között van nagy Mi újság itthon? (Guth István) feszültség, hanem fehérek és fehérek, feketék és feketék között is. Az angol nyelvet beszélő fehérek például ferde szemmel néznek az afri- kaias nyelvet beszélőkre, s akkor még ott a nagy ellentét a feketékkel. Azokkal a fekete bennszülöttekkel, akik életük eddigi során mindig azt hitték el, amit a fehér főnök mondott nekik, de akik az utóbbi időben ráébredtek arra, hogy milyen elnyomásban, hátrányos helyzetben vannak, s hogy nekik is joguk van az emberibb élethez. Ez az igazi társadalmi dilemma forrása, ami állandó feszültséget okoz, amit az ember szinte a bőrén érez. Aztán még valami: ott mindenféle náció keveredik, s a német még németebb akar lenni, akárcsak minden emigráns. Ezek az érdekcsoportok is állandó viszályban vannak, s kimondatlanul is alacsonyabb rendűnek fogják föl a mostanában bevándorlókat. És a biztonság, pontosabban a bizonytalanság! Nem csupán arról van szó, hogy este 6 után életveszélyes kimenni az utcára, hanem képzelje el: elmegy szórakozni egy night klubba, egy éjszakai lokálba, s a táncparketten pisztollyal az oldalukon táncolnak a férfiak. Ezek a coltok aztán elég gyakran el is sülnek ... S amikor hazatért tetszetős kerti házába Guth István, jött a másik dilemma. Felesége tipikus délafritoi fehér, egész csalódja mentalitását csak az anyagiak töltötték ki. Voltak boldog órái, de annál több boldogtalan. A gyermeknevelés zöme is rá hárult, s mindinkább erősödött az elhidegülés. Meg is egyeztek a feleségével, hogy elválnak és ő hazajön Magyarországra. — Sem a magam, sem a gyermekeim biztonságos jövőjét nem láttam odakint. Mert igaz, hogy nekem jó állásom volt, de ott lebegett a fejem fölött, hogy bármelyik pillanatban tönkremehet a cég, s akkor én kikerülök az utcára, arra az utcára, ahol most már mindennaposak az összecsapások, ahol vér folyik. Milyen jövő várhatott volna ott az én két szép gyermekemre? Elrendeztük az anyagiakat, és én megindítottam a szokásos eljárást a hazatelepülésre. A feleségem nem ragaszkodott a két gyermekhez, aminek én akkor nagyon örültem. Aztán taktikát változtatott a családja: napról-napra nagyobb összeget követeltek tőlem, mígnem a legfelsőbb bíróságnál az én meghallgatásom nélkül kicsikarták, hogy válhatunk, de a két gyerek marad. Hadd ne részletezzem most a következő heteket, hónapokat. Csak annyit: a két gyereket elvitték tőlem az 500 kilométerre lévő apó.- somékhoz, ahova nekem minden hétvégén el kellett utazni. . . De a szívós küzdelem, a más országbeli magyar követségek segítő támogatása végül is eredménnyel járt, s Zimbabwe és Bulgária érintésével 1985 februárjában hazatérhettem a két gyerekkel. Sietett Rakamazra, a szülői házba, ahol mindenki örült az érkezésének, s ahol újra segítőkész emberekre talált. A gyerekeket egy hónap után felvették az óvodába, áhol kedvesen fogadták őket, s ahol végre a szép magyar nyelvet tanulják, beszélik, ö nyomban munka után nézett, s a nyíregyházi munkaközvetítőben a Fémmunkás Vállalatot ajánlották. — Kellemes meglepetésben volt részem: egykori debreceni diáktársak közé kerültem a technológiai osztályra, mint gyártástechnológus. A főnököm nagyon rendes ember, Novák Lajos, most választották meg országgyűlési képviselőnek. Fontos és szép munkákat bíznak rám, s bár kevesebbet keresek, mint odakint, de ez biztos kenyér, és itt teljes embernek érzem magamat. Lehet, hogy ez így túlságosan emelkedett, de igaz. Ha valaki rámkérdez, miért tértem haza, csak any- nyit mondhatok, odakinn az ember egy olyan örvénybe kerül, amelynek nem látja a mélyét. Én találkoztam magyar családokkal, melyek országról országra vándorolnak munka, megélhetés után. Mert száz emigránsból, jó ha ötnek sikerül, egy részük ismeretlenül eltűnik, másik részük máról-holnapra él. Ez az igazság, kérem." Guth István ima is Rato- imazon él, onnan jár 'be dolgozni. Már vásárolt egy házat a falujában, s ha minden irata rendben lesz, új feleség teszi majd otthonosabbá ezt a végleg megtalált hajlékot. Angyal Sándor Ha nem is áll egyedül, mégis azon kevesek egyike LENGYEL FERENC, akik választóik bizalmát a tanácsok megalakulása óta, tehát 1950-től minden ciklusban megkapták. Igaz, akkor még a 28—29-es mátészalkai körzetben jelölték és választották meg őt tanácstagnak, s ma a 25-ös körzet lakóit képviseli, de a kettő ugyanaz, hiszen csak a számozás változott meg az idők folyamán. És még valami: a tanácstag 35 évvel idősebb lett. Bizalom évtizedekre A fiatal szálkái egyéni gazdából az évek során ágazatvezető, háztáji agronó- mus lett, ilyen munkakörből ment nyugdíjba 1980. január elsején. Sok minden változott hát körülötte (körzetében is. munkájában is; a haja színe is fehérebb lett) — csak egy maradt állandó: tanácstagi munkája, hiszen azóta kivétel nélkül minden ciklusban újra választják, mégpedig abban a körzetben, ahol megszületett, a Gyár utcában, ahonnan soha sem akart elmenni, ahol őt mindenki jól ismeri. — Szüleim korán meghaltak, öten voltunk testvérek. Tizenhét esztendős koromban nagykorúsíttattam magamat, és a nekem jutott 15 holdon gazdálkodni kezdtem. Testvéreim meg pesti suszterek lettek. Lengyel Ferenc 40-ben bevonul katonának, de hamarosan már egy partizánegységben szolgál Máramaros- szigeten. Mégis a haditévedések folytán fogságba esik, s a Szovjetunióban antifasiszta szemináriumot végez. 48-ban hazakerül. — Mindent élőről kellett kezdeni a szülői gazdaságban. Vettem két kis muki lovat, rendbehoztam a földet és arra is jutott időm, hogy segítsek az utcában azokon, akiknek még nem volt fogata. Volt itt az utcában kaláka. Mentünk egymásnak hordani. Talán ez a szervező-, segítőkészség ragadta meg az akkori népfront bizottsági tagot, Szabó Zoltánt, aki felkereste a fiatal parasztfiút és megkérte, vállalja a tanácstag jelöltséget. 1950-ben meg is választották. — Először a tanács pénzügyi állandó bizottságának lettem tagja, majd elnöke. Sőt, vinni akartak engem tsz- elnöknek is. Nem vállaltam, maradtam egyéni gazda, de azért segítettem a közösnek is. Nehéz esztendők sora következett: beszolgáltatás, M atrjona Ivanovnát végképp kimerítette a fia. Semmi öröme az életben. Iszik a fia, hétszámra sehol sem dolgozik (tarts el anyám, a kolhoznyugdíjadból egy negyvenéves embert!), ráadásul napirenden vannak otthon a részeges botrányok, úgyhogy a két lány már két éve nem jár az anyjához Megmondták kereken: vagy mi, vagy ő. Válassz! Ugyanezt mondták a szomszédasszonyai is. Ugyan, Matrjona! Meddig fogsz még gyötrődni? Zavard el a sátánfajzatját, ha nincs benne semmi tisztesség. akadozó és váltakozó szerencse-kísérte gazdálkodás évei voltak ezek. Ez a körzet 52- ben országos első lett a begyűjtésben, s ekkor Lengyel Ferencet az 53-as országos kiállításon 60 mázsás kukorica átlagterméséért „minta- gazda” jelvénnyel tüntették ki. — Később bikát neveltem, csikókat cserélgettem, még mindig egyéni gazdaként, s az 54-es választások után a városi tanács végrehajtó bizottságának is tagja lettem. (Ekkor a szálkái tanács testületében még a tagság jó 80 százaléka az újonnan földhöz juttatottakból és középparasztokból állt.) Utána még 20 éven át tagja volt a végrehajtó bizottságnak. — Ügy 1960-ban, a tsz- szervezés idején mondogatták az utcabeliek: „Ha Lengyel Ferenc belép, mi is aláírjuk. ..” Én bizony nehezen szántam rá magamat, de végül is — talán éppen emiatt a szóbeszéd miatt — beléptem. Azután nem bántam meg. A mátészalkai tanácstag közéleti tevékenységének krónikája legalább olyan eseménygazdag, mint egyéni életútja. — Már a háborús években megfordult a fejemben, hogy eladok 5 hold földet és fürdőt csinálok rajta. Amikor pedig megtudtuk, hogy ahol lefúrunk, mindenütt melegvíz tör fel, mondtam is később a tanácsban, fúrjunk kutat. 58-ban a mi körzeMatrjona Ivanovna egyetértett a lányaival is, a szomszédasszonyaival is. És néha, végső elkeseredésében már azon volt, hogy elmegy a községi tanácsra (az elnök régóta mondja: elvisz- szük, csak szóljál!), aztán hirtelen eszébe jut a háború — és oda az elszántsága: a háború idején Paska őt meg a lányokat, mondhatni az éhhaláltól mentette meg. Paskának sokáig, ötéves koráig nem fordult szóra a nyelve (most is némának csúfolják), s nyilván ezért is szánta meg Anna, a szövetkezet péknője: két éven át táplálta a gyereket. Mindig odacsúsztatott neki váltunk képviselőjelölő gyűlésén összesúgtunk, mondták ott. nekem: „Na most szólj a kútról, Feri!” Mentünk máshova tapasztalatcserére, 40 ezer forintért verekedtünk a minisztériumnál, meg is szereztük a pénzt. 59-ben kész lett a kút. 59,6 fokos melegvizet kaptunk. Azután megépítettük a medencét. Lő- csös parasztszekérrel hordtam én is, mások is a sódert. .. Ma már ez történelem. Manapság itt nagyszerű strand van. Azután jött a törpevízmű, a ZÖLDÉRT hűtőház építése, az új gimnázium, az új utak, a gépállomás átszervezése, az ipartelepítés, a TÜZEP- telep és sok más mátészalkai esemény, amelyhez Lengyel Ferenc, a tanácstag is hozzátette érveit, szervező munkáját. És eleget tehetett szívügyének is: 1968-ban megkezdték a zártkertek kialakítását, sok parlagon lévő föld hasznosítását. Most, hogy újraválasztották, a fiatal nyugdíjas újult erővel lépett munkába. . . — Észre sem vettem, hogy új ciklusra tértünk át, a tanácstagi munkát ott folytatom, ahol abbahagytam. Persze ha nem engem választoltak volna meg, akkor is ugyanúgy segítenék, ha igényelnék tőlem. Lengyel Ferenc (és nem csak ő!) most azt vette a fejébe, hogy művelődési ház kellene Mátészalkán. . . — Kilencszáznegyvenben még tudtunk itt szüreti meg arató bált rendezni. A mai fiatalságot pedig nem a dalárda meg a gazdakör érdekli, de ami érdekli, arra nincs helyük. A megye második városában nem tudunk egy rendes színielőadást megnézni. .. (És Lengyel Ferenc, a tanácstag ma éppúgy tele van energiával, az újért, a város fejlődéséért harcba szólító lelkesedéssel, mint harmincöt évvel ezelőtt.) Szilágyi Szabolcs lamit: kenyérhéjat vagy kenyérbelet, mert ezek azt is elfelejtették, milyen illata van az igazi kenyérnek. És mit csinált volna bármelyik gyerek ezzel a kenyérbéllel, ezzel a kenyérhéjjal? Be vele a bendőbe, ahol üvöltenek a kutyák az éhségtől. Paska viszont egy morzsát sem evett meg egyedül. Addig tűrte az éhséget, amíg anyja haza nem tért a munkából. S ez még nem minden: ezt a kenyérbelet, ezt a kenyérhéjat négy részre osztotta. — Ugyan, Paska, egyed csak te, és kínáld meg a lányokat. Én nem vagyok kicsi. Nem vett. Addig nem nyúlt hozzá, amíg anyja meg nem ette a maga részét. Sírt és a kacsójával böködte (szavakat nem tudott mondani): egyél, egyél. És lehet, hogy Paskának ez a jósága mentette meg roiodőjüket a háború idején. Hogy üldözze hát el a há. ’ól? är Fjodor Abramov; A keniférhéj KM
