Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1985. augusztus 18. ■T7 lyain osztályfőnöki órá­O ra kapitunk kedves meghívást, amely _ /en évvel ezelőtt kez­dődött és ima is tart. S reméljük még sokáig tar­tani fog. Akkor is Kiss Lajos tanár úr, osztályfőnök ült a katedránál, és most is. Ö kérdezett, vagy inkább beszélgetett a „feledő” diá­kokkal. A „diákok” szép sorjában „feleltek”, mire vitték az eltelt negyven esztendő alatt, amikor elváltak egymástól. Az 1945-ben végzett, egykori líceumi hallgatók jöttek ösz- sze találkozóra a nyíregyházi tanárképző főiskolán. Egy „történelmi osztály”, akiket kemény megpróbáltatások vártak, voltak akiket a há­ború, a hadifogság, másokat önmaguk keresése. Az egy­kori néptanítók többsége megmaradt a nevelői pályán, de akadt olyan is, akiből, mint Szűcs János, Szilágyi János orvos lett, Bartók Ti­vadarból országos számítás- technikai szakember, Gyulai Sámdorból katonatiszt, majd nyomdász . . . — Én a Nyíregyházára já­ró erdőiháti perecsütő asszo­nyoknak köszönhetem, hogy kántoriamttó lettem, mégpe­dig Erdőhorvátiban — mond­ta Kántor Lajos. — Idehord- ták a háború utáni nehéz he­tekben, hónapokban a pere­cet, árulták egy hétig és visz- szamentek Hegyaljára. Az egyikükkel megismerkedtem, ők protezsáltak az erdőhor­váti presbiternek, akik az­tán megválasztottak. Volt idő, amikor egyszerre voltom egyházfi, presbiter, meg pánttag. Részt vettem az is­kolák államosításában. De már előtte, magunk meg­egyeztünk a többi egyházi vezetővel, tanítóval, hogy a felső osztályokat egységesen fogjuk tanítani. Így egy ki­csivel megelőztük a hivatalos államosítást... Peregnek az emlékek, az ötvennyolc—ötvenkilenc, hatvanéves öreg diákok fe­lelnek. S miért jártak eltérő körük ellenére is egy osz­tályba? Erre a nyíregyházi tanyavilág egyik néptanítója, Lakatos Lajos mondott, hu­moros, bár igaz történetet. A sajátját. Jó apja kívánságára lett tanító, akárcsak sokan mások. A líceum a szegé­nyebb családok tehetséges gyermekeinek azon kevés is­kolái közé fcarrtozott, ahová egy kis szerencsével bejutót­A jósnö igazat mondott _____ Egy történelmi osztály találkozója tok, ugyanis többségük a polgári iskola után került a líceumba. A tehetősebbek a gimnáziumba jártak, amely alkkor nyolcéves volt. De mit mondott 'Lakatos Lajos? — Jóamyám elküldött Neu­mann tanító bácsihoz, holott -még nem töltöttem be a ha­todik évemet. A tanító úr kérdezett 'ezt, azt, s azt mondta, jöhetek iskolába, így mindig előnybe voltam egy évvel, s később, amikor a születési évet kellett beír­ni, bemondani, mindig cso­dálkoztak, hogy került ez a fiatal gyerek közénk. Hát így... Egyet, a házasodási nem siettem el, folytatta „fe­leletét” az öreg diák, ötven­éves koromban nősültem, van két gyermekünk, egy hat és egy nyolcéves . . . S mit tesz az osztály szel­leme, felébreszti a régi élmé­nyeket, amelyeket sem a há­ború, sem a fogság, sem a sokféle életút, öröm és kese­rűség nem tudott feledtetni. Felugrik az egyik öreg diák, amikor Bartók Csibi, azaz Bartók Tivadar 'befejezi a mondókáját, aki 1949 óta a számítástechnikával jegyez­te el magát, de Nyíregyházá­val nem szakadt meg a kap­csolata, a most létesülő me­gyei számítástechnikai köz­pont — amely a volt Béke Szálló épületében kap helyet — egyik istápolója, az ő cé­gük indítja a számítástechni­ka szabolcsi .fellegvárát”. Ebben még részt vesz, aztán készülődik nyugdíjba. De a közbeszóló visszavarázsolja az öreg diákokat .j. . , — Emlékeztek, amikor Csibi elment a jósnőhöz, a Csodapókhoz? — kérdezte, mire az osztály hatalmas ha­hotával válaszolt. Hogyisne emlékeznének! A most neves számítástechnikai szakember a tanítóképzőben — a líce­umban — nem volt éppen jó matematikából. Az év vége előtt 20 fillért adott a jósnő­nek akitől azt kérdezte, kap-e in töt matekból? A jós­nő nem hazudott, intőt nem kapott, hanem ettől egy sú­lyosabbat, rovót... Kiss Lajos osztályfőnök úr, 86 éves, lélektant tanított a fiúknak, nem állja, meg, hogy meg ne jegyezze a régi igaz­ságot, valamimnyiüniknek az iskola után keli bizonyítani, és ez nincs minidig összhang­ban az iskolai osztályzatok­kal. — De nem gondold Csibi- kém, hogy hűtlen lettél a ne­veléshez, — folytatta az osz­tályfőnök úr, aki nevelői pályájának zömét Nyíregyhá­zán élte és az idén fejezte be századik félévét. Ugyan is még ma is tanít Debrecen­ben, ahol jelenleg él . . . — A számítástechnika nél­kül már alig képzelhető el iskola, nevelés — mondja az örökké megújuló korszerű osztályfőnök. S folytatódik a névsorolvasás. Ádám István kisvárdai nyugdíjas nevelő arról szólt, hogy az abc elején lévőknek most lis az elején kell „fe­lelni” s ez nem baj. Tavaly ment nyugdíjba, kertészke­dik, nem érzi magát felesle­gesnek, van három gyerme­ke és hat unokája. Az osz­tályfőnök jelest ad a felelet­re, mondván neki is hat uno­kája va n . . . A következő „felelő” Bo­ros Ferenc is szép utat járt meg, Demecserben kezdte a tanítást, majd Nyíregyházán folytatta, Pesten kötött ki, tanított téglagyári iskolában, volt gimnáziumi igazgatóhe­lyettes, felügyelő, Kőbányán közgazdasági szakközép igazgatója, kőiben szívro­ham, aztán a VIII. kerület egyik szakközépiskolája, ahol úgy mondta, kiteljese­dett az élete. Még egy éve van a nyugdíjig. — Tudjátok mire emléke­zem most, 'amiről eddig nem esett szó, a Bessenyei György Önképzőkörről, ami olyan so­kat adott nekem és szerin­tem nektek is. Szerintem ez is segített bennünket, hogy megálljuk a helyünket az életben, a katedrán. Életre szóló művelődési igényt éb­resztett benmiünk, s megnö­velte ennék a nyírségi föld­nek a szellemi értelemben vett aranykorona értékét... — Szép felelet volt — mondja ki a dicséretet az osztályfőnök. Egri Zoltán tő­mondatos beszámolója leg­alább olyan feszültséget, ér­dekességet idéz fel, mint a bőbeszédűbbek. Mindig is tanító akart lenni, ez, ha ne­hézségek árán is sikerült, új­ra ezt választaná. Galgóczi Sándor Nagydobosról szintén szűkszavúan „felel” életéről, tíz éve halt meg a felesége, de még mindig nem bírja a nagy törést kiheverni, két fia van, ő is nyugdíjas, „gaz­dálkodik”. S meglepetésre így fejezi be mondókáját: — Ha újra választanék, nem lennék, pedagógus . . . Egy kis csend. Eddig leg­alább négyen-öten mondták, hogy ők újra ezt a pályát választanák. De az élet ilyen, a nevelői pálya keserű ke­nyér is, sok-sok csalódással jár. Galgóczi tanító úr merte bevallani, ő úgy véli, nem menne pedagógusnak. Aztán oldódik a feszültség. Gyulai Sándor azzal tetézi meg a dolgot, hogy azt állítja, ő soha nem akart tanító lenni. Mindig nyomdász szeretett volna lenni, bár hat évig ta­nított Oroson, katona lett, tiszt, a katonai akadémián tanár, átesett egy gyomor­műtéten, leszerelt és 31 éve­sen hozzálátott gyermekkori álmának megvalósításához. — Akár hiszitek, akár nem, tanító oklevéllel elhelyezked­tem egy nyomdába. Először korrektor voltam, utána be­írattak a szakmunkásképző­be és nyomdász szakmunkás lettem. Nyomdászsegéd, még így mondtuk akkor. Azután végleg a nyomdász szakmá­ban maradtam, dolgoztam a Zrínyi Nyomdában is, ott találkoztam Váci Mihállyal, aki kettővel járt felettünk a képzőben, tudjátok . . . — Én pedig tüzértiszt akartam lenni — kezdi Hat­vani János — mert az ut­cánkban lakott egy tüzér­tiszt, aki lovon járt haza ebédelni. Ez nekem nagyon tetszett. Nem sikerült. Taní­tó lettem, 31 évig voltom egyhuzamban egy kisiskolá­ban, Nyírtelekről mentem nyugdíjba... S folytatódnak a feleletek, Mozga Jenőt a háború a nyugati frontra sodorta, emiatt két évet késett a lí­ceum befejezésével. Ezért idősebb a társaknál, de eh­hez az osztályhoz valónak érzi magát. Nagy István is átélte a háború borzalmait, ő is később kapta kézhez a tanító oklevelét, 47-ben ke­rült Nyírbogdányba, 23 évig volt igazgató, mint tanyai tanító kezdte, egymaga 86 gyereket tanított. A német, NDK-beli vöt is elhozta a találkozóra, akit az öreg di­ákok „Udo állj fel” kiáltás­sal biztatnak bemutatkozás­ra. S tart az osztályfőnöki óra, többen már csak ebéd köz­ben jutnak felelethez, akik a névsor végefelé vannak. Így Vonza Sándor is, aki az egyik fő szervezője a talál­kozóknak. Először a 15, majd a 20. évfordulón találkoztak, aizóta évente, kétévente, és az ország különböző városai­ban, községeiben találkoz­nak, egy-egy öregdiák lakó­helyén. J utott ebből a kis csa­patból sokfelé, Zalá­ba is, ahonnan a mostani 40. találkozóra há­rom kis facsemetét hozott az innen elszármazott társ. Ezt ültették el a tanárképző fő­iskola kertjébe és melléje hozattak, egy sziklatömböt is; egy történelmi időket megélt osztály összetartozá­sának jelképe, erejük, hitük szimbóluma. A főiskolának pedig jó alkalom — ahogyan a főigazgató házigazda Cser- venyák László mondta üd­vözlő szavaiban — a hagyo­mányteremtésre. Ilyen osz­tályokat szeretnének útjára bocsátani, akik évtizedek múlva Is úgy érzik, együvé­tartoznak . . . Páll Géza •o»o«o*o«o*o*o*o#o*o*o«o«o*o#o*o*o*o*o*oto#o*o*o*o*o*o#o#o#o*oto*o*o*o«o* KÜLFÖLDRE SZAKADT ismerős hazánkfia sorsát megkülönböztetett figyelem­mel, féltő szeretettel kísér­jük. De odafigyelünk-e azok­ra a külföldiekre, akik ha­zánkban telepedtek le? Mert ilyenek is akadnak. Az al­kotmány ünnepe alkalmából Helmi Inkeri Matarainent (Mikó Sándornét) és Papa- gorász Nikoszt kerestük fel és kérdeztük meg arról, va­jon otthon érzik-e magukat nálunk, befogadó új hazájuk­ban. A véletlen folytán mind­ketten 35 éve élnek Magyar- országon. Inkeri Matarainen északról, Finnországból, Pa- pagorasz Ni kosz pedig délről, Görögországból érkezett. I. Mikó Sándorné (Helmi In­keri Matarainen): A TÖRTÉNET ÜGY KEZ­DŐDÖTT, hogy egy finn gim­nazista és egy magyar fiú le­velezni kezdett németül. A fiú és a lány nyelvtudása ke­vés volt a szép üzenetek vál­tásához, ezért tolmácsra volt szükségük. így lettem én a barátnőm leveleinek fordító­ja, a magyar fiú tolmácsa pedig Mikó Sándor. Mi sem természetesebb, mint hogy aztán a két tolmács is leve­lezni kezdett. Távoli nyelv­rokonaink mindig is nagyon érdekeltek. A gimnáziumban sok szépet tanultunk Ma­gyarországról, s az idelátoga­tó finnek is mindig jó véle­ménnyel tertek haza. Nyolc évi levelezés után aztán INKERI ÉS NIKOSZ 1949-ben, a VIT évében lá­togattam először Magyaror­szágra. Mondhatnám, ház- tűznézőben jöttem. Mert Sa­nyi akkor már nagyon szép leveleket írt; a magyarok mesterei a bóknak. Tetszett itt minden, de főleg Sanyi. Azt mindjárt láttam, hogy nagyon jó ember. Magyarul még csak annyit tudtam, hogy szeretlek, de úgy lát­szik, ez elég volt, mert elha­tároztuk, hogy összeházaso­dunk. Nem volt ez akkor könnyű, hisz az ötvenes évek elejét írtuk. Egy év múlva jöttem vissza. A vízum meg­szerzése hat hónapba tellett. Otthagytam a hazámat, a szeretteimet és a viszonyla­gos anyagi biztonságot. Van is egy furcsa esküvői képem, amin sírok. Sírtam, hogy le kell mondanom a nevemről. Röviden ennyi a megismer­kedésünk és a házasságunk története. Nyíregyházára né­hány Debrecenben töltött év után jöttünk. AZ ELTÉRŐ ÉLETMÓD 'éghajlat és münden egyéb el­lenére a beilleszkedés nekem könnyen ment. A finnek ugyanis elég akaratosak. Én is bátran szembenéztem a nehézségekkel. Mindjárt fel­vettem a magyar állampol­gárságot. Nyelvi problémáim miatt nem mertem, és nem is tudtam elhelyezkedni. Csak évek múlva, mikor már a magyar nyelvet is jobban beszéltem, hívtak néha-néha tolmácsolni. A festészet azonban kitöltötte az idő­met. Ma is festek, talán nem is rosszul. Több zsűrizett munkám van. Csak 1957-ben sikerült először hazalátogat­nom, természetesen a fér­jemmel és az időközben szü­letett két gyerekemmel együtt. — A magyar nyelv nagyon szép. Nemcsak a hangzása, hanem maga a nyelv is. Ma­gyarul sokkal több bókot és udvariasságot lehet monda­ni, mint finnül. Persze az is igaz, hogy ezek olykor túl olcsó bókok, de jó hallani. A finnek viszont őszintébbek, egyenesen megmondják, mit gondolnak, nincs náluk az a sok nyelvi lavírozás. A ma­gyar férfi udvariasabb, a finn viszont segítőkészebb. A magyarok bőbeszédűbbek. Néhány év elteltével azon kaptam magam, hogy sokat fecsegek én is. Nagyon kedvező itt az ég­hajlat, a hathónapos tél is­meretlen. De még mindig nem szoktam meg a meleget. És a sok friss gyümölcs is sokkal finomabb, mint amit máshonnan hoznak. AZ OTTHONIAKKAL ter­mészetesen továbbra is tar­tom a kapcsolatot. A fér­jemmel együtt szerepelünk a finn követség protokoll-Iistá- ján. Ha tehetjük, minden meghívásnak eleget teszünk. Boldog vagyok, ha a Finnor­szágból idelátogatók megke­resnek, akár ismerősök, akár ismeretlenek. Nagyon örül­tem a nyíregyházi finn baráti kör megalakulásának is. Most a Sóstó mellett la­kunk. Talán nosztalgiából is úgy építkeztünk, hogy az ab­lakom a tóra néz. II. KALANDOS ÜTŐN, se­besültként kerültem Magyar- országra. Egyike voltam an­nak a mintegy 6000 görög hazafinak, akit befogadott az ország. Partizán voltam. Bár 1945-ben véget ért a háború, de mi nem tettük le a fegy­vert. iügy gondolom, életem regényéből a hazám szabad­ságáért folytatott harcos évek krónikája a legérdeke­sebb. 1941-től — tizenhét éves voltam akkor — egész 1948-ig, a sebesülésemig har­coltam. Bajtársaim ekkor át­mentettek a határon Jugo­szláviába. A Skopjéi klinikán kezeltek másfél évig. Majd Budapestre hoztak, s fekvő­betegként tovább ápoltak. Magyarországról korábban csak annyit tudtam, hogy Hungriának hívják, és volt egyszer egy Osztr ák—Magyar Monarchia. A szanatórium­ban kezdtem el magyarul ta­nulni. Nagyon nehezen ment, egy-egy szónál éreztem, majd kiszakad a nyelvem. Lába­dozásom idején raktárosi, beszerzői tevékenységek el­látásával bíztak meg. Ennél fontosabb megbízatásom azonban a politikai munka lett, a Görög Kommunista Párt magyarországi szerve­zetének vezetőségi tagja let­tem. A beilleszkedés nehe­zen ment. Azt hittem, soha­sem fogok itt megszokni. A magyar ember másképp érez, másképp él, mint a görög: Ez a természetes. A magyar ételeket eleinte egyszerűen meg se tudtam szokni. Las­san akklimalizálódtam, idő kellett hozzá. Mikor már va­lamelyest elsajátítottam a nyelvet, elküldték állam- igazgatási iskolába. Szabolcs megyébe 1953-ban helyez­tek, a Megyei Tanács mező- gazdasági osztályára. Még abban az évben megnősül­tem. Feleségem szintén gö­rög, még a kórházban fi­gyeltem fel rá. Súlyos beteg volt. A véletlen folytán Nyíregyházán újra találkoz­tunk, és összeházasodtunk. Két gyermekünk született, a fiam kitűnő matematikus, a lányom tanárnő. 1957-ben vettem fel a magyar állam- polgárságot. A városi tanács­ról mentem nyugdíjba kor­engedéllyel. Ma is dolgozom a papírgyárban. A munkás­őrségnek alapítása óta tagja vagyok. A MAGYAROK A MA­GÁNÉLETEMBEN is nagyon sokat segítettek, és érdek­lődtek a sorsom iránt. Ha valaki megtudta, hogy parti­zán voltam, kértek, hogy me­séljek. Megítélésem szerint a görögök forróbb vérűek. Hangosabbak, lobbanéko­nyabbak, ugyanakkor barát- kozóbbak. A görög ember hamarabb dönt az élet dol­gaiban, és ez nem mindig jó. Azt hiszem, a magyarok jó természetűek, nem tetszik viszont a lépten-nyomon el- burjánzó protekcionizmus. A magyarok híre, népszerűsé­ge egyébként az utóbbi idő­ben megnőtt Görögország­ban. Nagyon sokan ismerik Kádár Jánost. Régi hazámba egészen 1982-ig nem mehettem visz- sza. Távollétemben halálra ítéltek, a levelezésemet cen­zúrázták. a testvéreimet is zaklatták miattam. Termé­szetes, hogy az itteni görö­gökkel tartottuk a kapcsola­tot, de a találkozások az évek során mind ritkábbak lettek. Sokan visszatértek az óhazába. A Papandreu-kor- mány tette számomra lehe­tővé a hazatérést. Harminc év után a testvéreimet is alig ismertem, sok rokonról nem is tudtam, kicsoda, még­is nagy szeretettel fogadtak. Esténként 30—40 barát és rokon gyűlt össze nálam, mesélnem kellett. Életemről, Magyarországról. MOST AZT MONDHA­TOM, két hazám van. Ta­valy három hónapot töltöt­tem otthon, de a vége felé már azt mondtam a felesé­gemnek, na most jó volna már hazamenni... Bodnár István KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents