Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1985. augusztus 18. Nemzeti emlékpark Opusztaszeren „Sokáig vitatott volt, hogyan kell értelmezni Anonymus sorait, melyek elsőként említik a Szer helynevet... Azon a helyen a vezér és nemesei elrendelték az országnak minden szokástörvényét, meg valamennyi jogát is ... Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték a magyarok a maguk nyelvén Szemek nevezték el.” Mivel Magyarországom először éppen itt verték le a földosztás történelmi karóit, méltán nevezzük a helyet a második honfoglalás színterének. Aztán jött a harmadik honfoglalás. Erdei Ferenc javaslatára 1970-i>en megalakult az országos emlékbizottság, amely kimondta, hogy az első országgyűlés helyét történeti emlékparkká kell nyilvánítani, s ott szabadtéri múzeumot kell létesíteni. Azóta 15 esztendő telt el, közben a tervekből sokmin- den megvalósult. A volt monostor és az emlékmű szomszédságéban megépült a szegedi fanyaegyüttes, a tanyai iskola, a csongrádi ihalászház, a szentesi tanya, a makói hagymásház, a tanyai olvasókör, a kovács-, bognár-, szíjgyártóműhely, a falusi tűzoltó szertár, amelyek mellett a napokban nyílt meg a szatócsbalt és pékműhely, és egyre szaporodnak a géppark hagyományos mezőgazdasági kisgépei, munkaeszközei is. Az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark népi épületegyüttesei áttelepített épületek, gazdaságok, olyanok, amelyek jellemzőek az egykori Szeged környékére. Korhű berendezésük teszi változatossá mindegyiket, ezzel mintegy képet adva a bemutatni kívánt idő népi, paraszti, illetve kispolgári bútorzatáról, mindennapi életéről. ★ Rendhagyónak is tekinthető, hogy a most megnyílt szatócsból! és pékműhely „csupán” az államosítás körüli időkbe nyúlik vissza. A hajdani falusi kiskereskedők — régi nevükön szatócsok, vagy egyszerű botosok — minden olyan eszközt, terményt és terméket árultak, amelyeket a lakosság nem, vagy csak nagy anyagi ráfordítással tudott volna előállítani. A századelő régi városrészeiben és a falvakban, Szeged környéki tanyaköz- pontokbam gyakori volt, hogy pékmester szatócsüzletet nyitott. fgy a sok szatócsportéka mellett a saját üzletében árusíthatta a magasütötte kenyeret és más péksüteményeket. A Szeged környéki szatócsok jelentős része zsidó kiskereskedő volt. Tápén néhány gyékénykofesággal foglalkozó gazdacsalád is megpróbálkozott az 1920-as években szatócskodással. Legtöbbjük kiöregedett, vagy elköltözött zsidócsaládok boltját vette át, melynek vezetéséhez az új tulajdonos Szegeden szerzett működési engedélyt. Annak ellenére, hogy a falurésaeken egymástól nem messze több szatócs is kínálta portékáját eladásra, mindnek megvolt a' maga megszokott vevőköre. Ezeket úgy tarthatta meg, hogy boltjában mindig lehetett kapni mindent. „Szatócsnak csak eszös embör való, az ügyetlennek hamar lakat kerül az ajtajára.” A kereskedő 'és a lakosság bizalmának jelei közé tartozott a kamatmentes kölcsön és a hitelben történő vásárlás. Az egykori falusi szatócsok boltjuk berendezését városi kis- és nagykereskedőktől vették meg. A szatócsbolitok- nak viszonylag egyforma és egységes, idővel hagyományossá lett berendezése volt. A hosszú felak mellett voltak a fiókos, polcos, rekeszes szekrények, amelyeken üvegeket, dohány árut, konyha- eszközöket, csomagolt anyagokat, kerti és mezőgazdasági kisszerszámokat tartottak. A fűszeres szekrény mindegyik fiókján kis zománc- tábla hirdette, mit tartanaik benne, ömlesztve várta a kimérést a köleskása, a gyömbér, az árpakása, a pörkölt- kávé, a szegfűszeg, a bors, a kömény és megannyi más fű, mag. A szekrények teteje nagyobb edényekkel, demizso- nokikal és gazdálkodási eszközökkel volt megrakva. A rőfös és rövidáru szekrényben sok gomb, tű, oéma, s minden olyan kellék volt, amelyeket a falusiak viseletéhez és lakástextil anyagához „szabott” a szatócs. Kész ruhát egyikük sem árult. Kapni lehetett viszont sók- féle ízű „gyerökbe való cú- toort”, bocskorszíjat és med- vegigmáit, játéfcnaptárt és kártyákat, valamint petróleumot, kocsifcenőcsöt, vetőmagot, kutyaláncot, lópatkó- szeget, süvegcukrot, keféket, meszelőket és fimáncfesté- ket, gyertyát és sósborszeszt, sót és marbanyalósót. A pékműhely és a kemence az épület hátsó szárnyában van. Épületünk eredetije Tápén állott, Fodor Dávid pékmester tulajdona volt. A sütödében általában két segéddel dolgozott, a boltot pedig a felesége vezette. Mivel Fodorék iakáis és bolt, illetve pékség berendezését már nem tudtok megmenteni, a múzeumszerű épület teljes berendezését egykori szegedi és Szeged környéki szatócs és pék családoktól gyűjtöttük. A házat ugyanis az 1970-es években lebontották, melyről rajzot és fényképeket magam készítettem. Ily módon a rekonstruált kitelepítés lehetővé vált. Néhány héttel ezelőtt a itápai nyugdíjas klub tagjai látogatták meg az űj létesítményt, akik között ott volt az egykori tulajdonos Fodor Dávid özvegye is. „Lektori” véleményük szerint: „Bizony isten, hogy ilyen vót!” ifj. Lele József A szatócsboli belsejének részlete A víz hajtotta őket Homoki honfoglalók Tizenöt éve, 1970. május 14-én történt. A Szamos kilépett medréből, a szennyes ár elborította Szatmár jó részét. Romba döntött házak, vízbe fulladt állatok, re- mónytvesztett emberek maradtak visszavonulása után. Az ország azonban segített. A romba döntött házak felépültek, a sebek begyógyultak. Űj utak, járdák, orvosi rendelők, iskolák, kultúnhá- zak nőttek ki a földből, Szat- már, ha nem is szebb, de gazdagabb lett, mint volt korábban. Egy, csak egyetlen település volt képtelen kiheverni a csapást, Nagygéc, e hátát országhatárnak támasztó falucska. A nagy víz után az itteniek jó része összepakolta megmaradt javait, s nyakába vette a nagyvilágot. Szétrajzottak a szélrózsa minden irányába. „Nem volt időnk keseregni...“ Találkozni 'most nagygépekkel Csen gerben, Gsengersi- mán, Mátészalkán, Debrecenben, Budapesten, Tatabányáin, ám a legtöbben Nyíregyházát választatták. Itt is Borbányát, a város keleti végét. Tímár utca, Bognár utca, Kőműves utca: e tenyérnyi helyen gyülekeztek a géciek, közülük is Gaál Jenőnek jutott eszébe először a szabolcsi megyeszékhely. Járjuk a bombányai dombokat, s közben töprengünk: vajon mi foroghatott Gaál Jenőék fejében annakidején, mikor először megpillantották e sárga homokdombokat. Az első telepes, Gaál Jenő, ma már mosolyog akkori rémületükön: — Leültünk az árokpartra, s csak bámultunk dobogó szívvel egymásra. Uramisten, hát hova zavarsz bennünket! Nincs nekünk elég bajunk, hogy oda kell hagyni a falunkat, pont ezt a helyet jelölted ki száműzetésünk színhelyéül? Hát ilyesmik jártak a mi fejünkben. De nem volt sok időnk keseregni, hiszen tető kellett a család feje fölé. — Hogy keveredtek pont Nyíregyházára ? — Ügy gondoltuk, ha Géc- ről már menni kell, menjünk minél messzebb. Menjünk a városba. Az én fiamait az árvíz esztendejében vették fel ide, Nyíregyházára ipari tanulónak, gondoltam, jövök én utána. Hiszen a másik két fiamnak is nagyobb lesz itt a lehetősége. Meghánytam, vetettem a tervet néhány szomszédommal, ők is úgy döntöttek: maradjunk együtt, jönnek ők is Nyíregyházára. „Csoda“ történt S amiben nemhogy a hátramaradtak, de maguk a vándorok sem bíztak, a csoda megtörtént: 1970 őszén már állt a borbányai házuk. Majdnem egy tucatnyi vadonatúj lakás: s mind nagygé- ci! — Mit mondjak . . . ? — tűnődik el Gaál Jenő. — Nagyon nehéz volt. Legalábbis kezdetben nagyon nehéz. Ugye, hozzá szokott az ember a paraszti munkához, én magam ugyan traktoros voltam a íéeszben, de tartottam jószágot, volt háztájim, szóval gazdálkodtam. Itt meg ez a kétszáz öles telek a maga pusztaságában .. . Aztán megszokta az ember. Munkát is találtunk, a VAGÉP-nél dolgozik az egész család, a feleségem is, szóval, ha nehezen is, de gyökeret vertünk. De mondok én maguknak ennél nagyobb újságot is: ma született .meg az ötödik unokám. örülünk persze a jó hírnek mi is, de a legjobban italán, — a nagyapa mellett — Szigeti Zoltán, a 'barbányai kolónia legidősebb raagygédi férfitagja. Kezet szorít a kétszeres földijével, s kérdezi: — Aztán megtudja-e komám egykor az a lányka, hogy ő bizony Nagygécrői származik? — Majd én gondoskodom róla! Szigeti Zoltán elégedetten bólint, s átkísér bennünket egy másik utcába: ha már őt isimerjük, nézzük meg a legidősebb nyíregyházi nagy- gécit, özvegy Gaál Ferencnét. Helyette azonban fia, Gaál Sándor nyit ajtót, s halkan azt mondja: — Beteg szegény, elaludt. De jöjjenek csak nyugodtan, legfeljebb velem beszélgetnekÖreg fát átültetni... Gaál Sándor a legfiatalabb nagygéei itt Borbányán. Nem a korát tekintve, hiszen közel jár a négy vedhez, csak ő költözött be utoljára ide a Kőműves utcába. Hetvennégyben végleg odahagyta Szatmári, de Pestre ment, ahol öt évet dolgozott. Közben építette itt a homo/kon a házát, s hetvenkilencben végleg itt telepedett le. Két 'gyermeke ugyan Géoen tanult meg beszélni, ám emlékeik alig-alig vannak falujukról. Nem úgy az apjuknak! — Megmondom őszintén, én belebetegedtam a költözésbe. Bár otthon maradhattunk volna ... ! — Ha állna az árvíz előtti Nagygéc . . . — ... visszaköltöznék! Ugye ezt akarták kérdezni? Visz- szaköltöznék, vissza én, már holnap. De hát hol van már az a Nagygéc ... ? Elszorul az ember szíve, ha néha-néha végigmegy a főutcáján. öt vagy hat család lakja ? — Nem sértődik meg: ha annyira szerette Géoet, miért költözött el? — Ha erre az ember csak úgy kapásból válaszolni tudna ... Azt szokták mondani, öreg fát már nehezen lehet át ültet ni. Igaz. De én nem voltam öreg, az árvíz évében még huszonöt éves sem. De ott nőttem fel! Szemvillanásáról tudtam mindenkinek, hogy mit akar. De nézzük a kézzelfoghatót! iHatvanki- lencben építettem fel Gécen a házam. Rajta a nagy OTP- ,kölcsön. Tudják mennyit dolgoztam én, hogy felépüljön az a ház? Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha nem engedik el a kölcsönt. S ha nem adnak a nyíregyházi házra 170 ezer forintót! — Miért választotta Nyíregyházáit? — Mert itt fogadtak be bennünket. 'Maradtam volna és Pesten is, de ott... Meg itt éltek már akkor a géciek. A szép, nagy ház kertjében, udvarán kövér szőlőtőkék, dús fürtök lógnak rajtuk. Csemegeszőlő, — saszla, zalagyömgye, muskotály — mindahány, de a .telek sarkában nagy levelű, fefcetés- zöld tőke, szagos izabella. — Ezt otthonról hozta. Otthonról, Gécről — súgja Szigeti Zoltán, aki számon tartja most is, mi történik a hazaiakkal. — De mit mondjak, én is hoztam otthonról szilváiét! — s meghív bennünket házába, nézzünk szét már nála is. „Megtaláltam a helyemet“ i A ház nagy, nyeregtetős, mint az utcában mind. Látszik az udvaron, a 'kerten, hogy az egykori tsz-főköny- velő gondos gazda, akinek ima már mines fontosabb teendője, mint a ház körüli munka. Bezzeg tíz—tizenegy éve! — Hetvennégyre a falu háromnegyede már szétraj- zott — mondja a jó hűvös előszobában üldögélve. — Jöttek haza a nyíregyháziak, kérdezgettük tőlük: „Aztán milyen az élet a homokon pajtás?” Gyertek, nézzétek meg!” Elmentünk, s láttuk, ott is emberek élnek, köztük a mi fajitánkbeliek is. Hetvennégy nyarán amolyan falugyűlést tartottunk a nyári konyhámban, s húsz család úgy döntött: megyünk Borbányára, vagyis hát a Déli Ipartelepre a géciek után. — Húsz család, majdcsak száz ember. — Tizenkét család maradt végül, de a következő év májusában mi már nyíregyházi lakosok lettünk. Egy ideig még műveltük a Géoen maradt gyümölcsöst is, de száztíz kilométerről almával foglalkozni ... — Járt azóta otthon? — Persze, minden évben. Tavaly ősszel voltam utoljára otthon, megnéztem az egykori kertemet is. Hát... még jó, hogy egyedül voltam, 'mert bizony bepárásodott a szemem... Pedig én — ha hiányzik is Nagygéc — igazán megtaláltam a helyem Nyíregyházán is. Azt nem lehet megfizetni, hogy ugrás- nyira az ABC, az orvos, a buszállomás ... minden. Bár tíz évvel korábbam jött volna az a büdös víz. Mert fiatalon mégiscsak könnyebb lett volna a szakítás. Mert majdnem hatvanévesen ... Dohát, az ember élni akar. S ha lehet, az övéi között. Balogh Géza o
