Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
Vezényel: Bernstein!-----------------------------------------^ 1985. július 6. Mahler portréja ÍTILA: Látogató gpapír beszáll az ablakon tavaszi híreivel rtefutnak riadt hangyanép a túlélés szaga árad It fáké fogadd mégis örömmel bár több biztatót nem tud mondani ímpái kigyúlnak csipognak sárga kiscsibék lmod nem vártál hiába Beetkiveiciklus Beetho v en - c i klus a magyar televízióban! Bizonyára minden zenekedvelő örömmel fedezte fel a műsorújságban, hogy július első keddjén 11 részes sorozat indult, amely Beethoven életét és munkásságát mutatja be. Az NSZK produkcióban mind a kilenc szimfónia felcsendül, ezen kívül az Eroica és a Coriolan nyitány, a Bécsi Filharmonikusok Zenekarának tolmácsolásában. A sorozat készítői felkeresték Beethoven életének legfontosabb színhelyeit, felelevenítették a legjelentősebb eseményeket. Az élő konoertek előtt Leonard Bernstein szól a jelenlévő közönséghez, majd ő vezényli a zenekart. Az útikalauz szerepét Maximilian Schell vállalta, ő mondja a bevezetőket. Leonard Bernsteint aligha kell bemutatni a magyar nézőknek. Az 1918-ban született amerikai zeneszerzőkarmester-zongoraművész egy népszerű tévésorozat keretében már szólt hozzánk, zeneszenetetre és -értésre tanított. Az elmúlt évben nálunk járt, és ismét a televízió segített, hogy — bár képernyőn keresztül — sokan kerülhettünk közel hozzá, élvezhettük megnyerő lényét, humorát és zsenialitását. Maximilian Schell színész- rendező-producer sem ismeretlen előttünk. 1930-ban született Bécsben. A család Svájcba emigrált, ő ott kezdett dolgozni mint dramaturg, színész és rendező. 1954 után Essen, Bonn, Lübeck, München és Berlin következett, 1959-ben pedig Gustav Gründgens szerződtette Hamburgba, ahol sok jelentős szerep között kitűnő Hamlet volt. 1955 óta filmezik, 1961-ben első németként a második világháború után, Oscar-díjat kapott: az Ítélet Nürnbergben című filmben nyújtott alakításáért. Tehát: július 2-án, kedden a 2-es programban kezdődött a Beethoven-ciklus. A sorozat adásait szombatonként megismétlik. (erdős) zonyban a környezettel irt az építészet? ralis hagyományaival. Le Corbusier és társai által 33-ban megfogalmazott ihéni Charta tételeit mára kezdte az idő. Az építészet b>b mint „tiszta formák játé- a fényben”. Elsősorban tár- daimi produkció, minden te- 3ülés egy kis haza, — erköd- i és kulturális értékek böl- ője és őrzője. A modern építészet „nem- íközi stílusa” elmosta az et- kaii és kulturális határokat, francia, magyar, orosz, méltói, japán lakótelep egy- eüívű, legfeljebb a sivárság kozatali különböztetik meg :et egymástól. Az elmúlt ekben elemi erővel jeJenit- izetit folytonosság igénye. iiköziben az új célok érdekéin építünk, meg kell óvni aglévő értékeinket, a konti- litást kell biztosítani hagyo- ányainknak, kulturális orök- geiniknek. Az ún. „modem építészet” egváltóniak képzelte magát: lakosság és a város szociális ndjaána építészeti megoldást resett. Nem vette figyel amaz ember önmegvalósítási árnyét és a folyamatosságot. Az épület és a város soha- m lehet befejezett. A min- nkori produkcióban a múlt a jövő találkozik. A ház az ökségek és a jelenbeli igé- ek ötvözete, mely a jövőben vább épül... A szófiai biennale zsűrije m beszélt szerkezetekről, Analógiákról, — és nem ott recepteket. Az ún. ^modem építészet” dogmává merevítette tételeit: Ha a szerkezet őszintén tükröződött a házon — esztétikai rangot kapott; a ha funkció hiánytalanul megvalósult a külső és belső terekben, az építészet teljesítette kötelességét. Most a dogmák megkérdőjelezése után az útkeresés tükröződik a művekben. A postmodern, a sokféleség jelzi az átmeneti időszakot. Ebbe az eklektikába minden, még a modern is belefér. A nemzetközi zsűri a nagy- díjlban sem kötelezte el maigáit egyetlen irányzathoz sem. A helyhez és időhöz kötött kulturális azonosság volt a mérce. Ez két olyan mexikói tervet jutalmazott, melyeknek zárt formái az azték piramisokkal kerestek formai rokonságot. A grúz hegyi falu úgy ült a szintvonalak teraszain, mintha természetes folytatása lenne a tájinak. Az örmény Pogoiszjan lakótelepe úgy építette be a 30 százalékos 'lejtésű terepet, hogy az ismétlődő épületblokkok „nőtt jellegű” szövetet hoztak létre, a joggal kritizált monotonitás legkisebb jele nélkül. Jan Hoogstad vérosháztarve a sajitpiac-utcás rendszerét hozta létre galériás tereiben, melyre olyan techni- cista-karosszériiaburkiot terített, aminek problémamentes üzemelésére csak a holland ipar műszaki fejlettsége adhat garanciákat. A házigazdák Ve- liika Tlaimiovó Jantna-parti beépítésükre kaptak díjat, melynek új épületei úgy illeszkednek a meredek partfalra, mámt a fecskafésizikek — legalább annyi monolit munkával. A magyarokat a biennálén 30 alkoitás képviselte. A tablóinkon az elmúlt években átadott legjelentősebb középületek sorakoztak: a Dunapart új szállodái, Sportcsarnok, Kongresszusi Központ, stb. Ezek az osztrák kivitelezésben, szovjet segítséggel megvalósult épületek, színvonalban, látványban beillenek a reprezentatív nemzetközi tablókba, szépek, rangosak, — de semmi nincs bennük a hazai hagyományokból. Ezért a zsűri kisebb volumenű alkotásainkat értékelte. Díjat kapott Haha Benő: Bükki Nemzeti Park Kapu-együttese. A kőből és fából összerótt építmény a népi építészet anyagait és formáit ötvözte korszerű funkcióvá. Ilyen alkotásokat vár tőlünk a világ, — kicsit csikós-gulyás romantikával, és örömmel látja viszont ősi formakincsünket modem épületeinken is. Noll Tamás Miskolci Gyermekre- hiabiűitáaiós Központja, a hazad ipar sziiikát-bázisán teremtett világos, áttekinthető tereiket a tomácos háromosz- tású parasztházak puritán logikájával. Érdekes volt megfigyelnfi az alakuló, társadalmi beilleszbe- désű országok önkifejezésének görcseit: új hősök, mítoszok, hőstettek megörökítésének gigantikus igyekezetét. A mongol, bolgár, észak-koreai, de a szovjet emlékmű-építészet is óriása méretekkel pótolja a gondolati kifejező erőt. Nagy középületeink is túldimenzionáltak, gigantikusak. A szerkezetek, formák és anyagok tobzódása pótolni igyekszik a fejtett ipari országok évszázadok alatt kikísérletezett eredményeit. A saját törvényű, „errtlókmű-házakait” a zsűri nem díjazta. Csak olyanokat értékelt, amelyek köszönő viszonyban voltak környezetükkel, folytatták a kultúra hagyományait. A régi nyelv elsajátítása nem könnyű. Sokan azt hiszik, hogy az összevisszaság, a „nőttség”, — az évszázados átépítésük benyomását kelti. Az építészeiknek meg kell tanulni a régiek belső törvényeit is, a miérteket is. A szimmetria újrafelfedezésével egy időben meg kell találni határait is, a népi hagyományokban nemcsak a formák harmóniáját, hanem racionális gondolatiságát. Hogy például a tetők nemcsak formaképzök, hanem épületfiizikai-Mi/matikus tényezők, és funkcionális tartalmat is hordozhatnak egy időben; hogy a tornác nemcsak plasztikai elem, hanem szükséges átmenet az exteriőr és az enteriőr között, de ugyanakkor közlekedő és árnyékoló is a kint és a bent határán... Feltehetik a kérdést, hogy milyen tanulsággal szolgálhat egy Nyíregyházán dolgozó építész számára rácsodálkozni a nemzetközi stílustörekvésekre. Nagyon sokkal. Ráébred arra, hogy reménytelen vállalkozás a fejlett ipari országok technikai bázisa nélkül utánozni a nagyvilágot. De a külföld sem erre kíváncsi belőlünk, hanem arra, amit saját kultúránkból kitermelünk Erre egy vidéki műhelynek, — mint a nyíregyházi is — nagyobb esélye van, mint a „tiszta forrástól” távol lévő fővárosiaknak. Az ún. „piros ház” Vay Ádám körúti árkádjaiban és pátiéiban a messziről jöltt idegen még feliismeri — nagyra- nőttsiégük elleniére — a torná- cos előképét; falain a nagyszülők képeihez hasonló — nevezetes épületelődök sárguló fotóit. Ennek a felismerésnek jutalmaiként lehettem ott Szófiában az építészet idei seregszemléjén — mint a bolgár szövetség vendége. Kulcsár Attila
