Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. július 6. O VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Valami! tenni az emberért Meghalt egy 14 éves kislány. Értelmetlen pusztulását az emberi közönyösség okozta. A szívbeteg, epilepsziás kislány fényes nappal esett össze egyik városunk központjában. A járókelők közül néhányan fölé hajoltak. — Biztosan részeg! — mondták sajnálkozva és átléptek rajta. Másfél óra múlva (!) egy öregasszony hívott mentőt, de az orvosi segítség már későn érkezett. A kislány másnap reggelre meghalt. Pedig élhetett volna!... Az eset néhány hete történt. — Miért csinálod mindezt? — kérdeztem egyszer tőle. — Hogyhogy miért ? — kérdezett vissza csodálkozva. — Nekem természetes, hogy segíteni kell! Nemcsak azért, mert kicsi kotrom óta így neveltek, hanem azért is, mert jólesik az embereknek a gondoskodás. .. És én szeretem az embereket! ★ — .Szörnyű! — mondta ápolónő ismerősöm, aki elmesélte az esetet. — Ha valaki időben mentőt hívott volna, a kislány ma is élne. Micsoda értelmetlen halál ez! És egyre több van ilyen ... * Közönyössé vált volna a világ? Érzéketlenné lettek az emberek? — töprengek hitetlenkedve. — Dehát sok jó példa van az ellenkezőjére is... Eszembe jut az IKSZV Zalka Máté brigádja, akik időt és fáradságot nem kímélve, a saját maguk által összegyűjtött pénzből rokkantkocsikat újítanak fel és tartanak karban — ingyen. Amikor megkérdeztem a brigád vezetőjét, hogy miért csinálják, így válaszolt: — Nekünk örömet okoz, hogy megkönnyíthetjük a mozgássérültek életét. Mi ezzel teszünk valamit az emberekért. .. Elgondolkodom: Egyre ritkábban hallani ilyet. A szocialista brigádok vállalásainak egyrésze ma is ugyanaz!, mint 10—15 évvel ezelőtt: túlórák, almaszedés, a beteg brigádtagok meglátogatása, közös kirándulás stb... Ezeket — mert „figyelnek rá” —, mert hozzátartozik a munkahely érdekéhez, mindenki teljesíti. A valóban önzetlen segítség azonban a társadalmi csoportok szintjén is mintha ritkult volna. Tudok olyan brigádról, amely — különféle pletykáktól tartva — nem volt hajlandó patronálni egy csecsemőt, akit a brigád egyik tagja talált a munkahely bejárata előtt. Pedig csak szere- tetet kellett volna adniuk a csecsemőnek, az anyagi áldozatokat és a. felnevelést magára vállalta az állam... Tudok példát az ellenkezőjére is! És mégis... Mintha valami megfakult, elszím- telenedett volna bennünk: az önzetlenség, a segítőfcészség, az egymás iránti figyelmesség. . *★ Egy idős néni mondja: — Régen természetes volt, hogy az egy házban lakók köszöntek egymásnak, ha találkoztak. Még annak is, akit nem ismertek, vagy nem szerettek! — emeli föl az ujját figyelmeztetően. — A szomszédok átszaladtak egymáshoz, ha valamire szükségük volt: sóért, paprikáért, egy- egy szelet kenyérért. . . Esténként meg beszélgettek a világ folyásáról, gondjaikról, örömeikről... — teszi hozzá, aztán rosszallóan csóválni kezdi a fejét: — Ma meg.. .! Nézze meg! — áll föl a karosszékéből és az ablakon túli emeletes házakra mutat. — Sokan élnek itt... Én meg azokat se ismerem, akik ebben a lépcsőházban latonak!... Visszaül a karosszékébe. — Amikor beköltöztem, becsöngettem a szomszédomhoz. — int az ajtó felé. — Egy fiatal házaspár lakik mellettem... — mondja ma-1 gyarázólag. — Az asszonyka nyitott ajtót... Bemutatkoztam neki, de beszélgetni már nem tudtam vele, mert olyan ingerülten nézett rám, hogy jobbnak láttam hazajönni!... De nem is csodálkozom. . . — folytatja szomorkásain. — Honnan tudnák a mai fiatalok, mit jelent az egymásrautaltság?. .. .-7- Nincs időm nekem mással foglalkozni! — mondja kissé dühösen a fiatal szomszédasszony, és csapkodni kezdi az asztalt egy törlőruhával. — Mit érdekel engem másnak az élete? Itt van nekem a magamé... „Ma nekem, holnap neked”. — tartja a mondás. Az egymásra figyelés, az önzetlenség 'nemcsak másért, de önmagunkért is szükséges. Mert aki nem segít, annak általában viszont se segítenek. , Egy fiatalember meséli: — Most kaptunk lakást. Bútorunk nem volt, vennünk kellett. Tehertaxival hoztuk el, de nem tudtuk kifizetni a rakodókat, hiszen fiatal házasok vagyunk, miből lenne pénzünk? Szóval lepakoltunk a ház előtt. A rokonok távol élnek, barátaink még nincsenek, így ketten voltunka feleségemmel. Majd megszakadtunk, mire felhordtuk a nagyobb darabokat a harmadik emeletre! Az ablakokból sokan nézitek minket, de egy embernek se jutott eszébe, hogy segítsen... Hát az biztos, azóta én sem segítek senkinek! — mondja. — Csak küszködjön egyedül más i§! ★ „Az ember a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.” — írta Marx Károly. A társadalomban kölcsönös kapcsolatok hálózatában élünk, s e kapcsolatok minősége hat az életünkre. Senki sem tud úgy létezni, hogy ne legyen szüksége más emberre, mert a társadalomban Robinsonok nem léteznek. Kétségtelen, hogy a mai rohanó világban egyre kevesebb időt fordíthatunk önmagunkra, családtagjainkra, barátainkra, de ebből a kevésből is marad annyi, hogy számon tarthassuk a körülöttünk élőket. A társadalmi tömegszervezetek — a népfront, a Vöröskereszt, a KISZ stb. — épp az összefogásért vannak. Ismerek egy vöröskeresztes aktivistát. Fiatal, huszonéves asszonyka, most van gyesen. Két apró gyermekéit magával hurcolva lót- fut, intézkedik, felkeresi az öregeket, teadélutánokat, ösz- szejöveteleket rendez. Pál Lászlónénak hívják. ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Üjra töprengeni kezdek: Elveszett volna belőlünk az embenszeretet? Ha igen, hol veszthettük el? Egy tanítónő mondja: — Már az alsó tagozatos gyerekek többsége sem tiszteli az idősebbeket, még a saját szüleit sem, úgy, mint az előző korosztályok. Hogy lehet akkor az ilyen gyerekeket emberségre, a mások iránti szeretetre nevelni?. .. Hisz a saját társaikat sem becsülik semmire... Találkoztam egy tízéves kisfiúval a piacon. Az idősebb emberek kosarát segít hazavinni — pénzért. — Ingyen még senkinek se segítettél? — tudakolom tőle. — Egyszer-kétszer megtettem. .. — mondja habozva. — de az apukám azt mondta, hogy ne legyek hülye... Kicsit gondolkodik, aztán rám néz. — Meg azt is mondta, hogy van az embereknek pénze. . . — Mire kell neked a pénz? — kérdezem. — Versenybicajra gyűjtök! — mondja lelkesen. — Már van kétezer forintom. . . Lehet, hogy nyárra meg is tudom venni. . . Remélem, ebből a kisfiúból még nem irtották ki teljesen az önzetlen segítség „képességét”. A nevelés, a példa- adás, a szülői magatartás olyan minta, amit a gyermek tudattalanul utánoz. Vajon ezek a szülők elgondolkodtak azon, hogy gyermekük hogyan fog viselkedni velük, ha majd megöregszenek? „A gyermekekbe az emberek iránti és nem az önmaguk iránti szereitetet kell beleoltani. S ehhez maguknak a szülőknek kell szeretniük az embereket.” — írta Dzer- zsinszkij, a bolsevik párt és a szovjet állam egyik régi vezetője. A szocialista társadalom egyik célja, hogy összefogja, közösségivé tegye az embereket, olyan nagy „családot” hozzon létre, amely értelmes célokért küzd. Ez azonban nem képzelhető el egymásra figyelés, kölcsönös és önzetlen segítség nélkül, hisz — tetszik vagy nem — egymásrautaltságban élünk! Egy népfront-aktivista mondja: — Játszóteret akartunk építeni az egyik lakótelepen. A vállalatok adtak kocsit, anyagot, szakembereket, csak társadalmi munkásokra volt szükség. Végigjártuk kollégáimmal a lakókat, hogy jöjjenek segíteni, hiszen az ő gyerekeiknek épül ez. Háromszáz emberből negyvenen jelentek meg... Ha céljaink értelmesek, akkor valami baj lehet az erkölcsi gyakorlatunkkal. — gondolkodom el. — Mintha több lenne a közöny, az érzéketlenség, a „bezárkózás”... Mintha elfelejtettünk volna valamit régi önmagunkból, valami fontosat, emberségeset... Egy idős munkásember mondta nekem egy brigádgyűlésen: — Mi korán megtanultuk, hogy egymás nélkül nem megyünk semmire. Ezt kellene megtanítani az emberekkel... Tóth Ildikó N yesett L/igustrum-sövény szegélyezte az állami gazdaság sétányát, ahol a kertésszel vitáztunk. Az elmúlt időszakban e dadogósam gazdálkodó Nyíregyháza környéki üzem jócskán belenyúlt az állami zsebbe. Határnyi almást telepítettek, például ahhoz. (Mostanában fűrészelték ki a fölösleges fákat a kertekből — ezrével.) Az almásba csöpögtető öntözőbei epet építettek — javarészt közpénzből —, ám a legszik- kasztóbb aszályban sem csurrant belőle egy korty sem. Tarkóvakargatva bizonygatták, hogy a fogoly mezőgazdaságilag hasznos madár, s tarthatták markukat a tenyészitelep építéséhez. A foglyokat azóta persze szabadon bocsátották, egyetlen darab sem csipog már a jókora telepen, s a kifutókat fölverte a gaz. Azon morfondíroztam, vajon erkölcsi skrupulusok nélkül kérték-e a tízmilliókat, hogy vajon saját — jövedelmezőnek ígérkező — érdekeiken kívül mást figyelembe vettek-e? Magyarán megmondva sajnáltam a pénzt e drágán létrehozott, viszont parlagon málladozó nemzeti „vagyonra”, és sajnáltam az adófizetőket, közületeket és magánosokat egyaránt, kiknek krajcárjaiból ezekre is tellett, és sajnáltam az egészség- ügyijeinket, a falusi iskolásainkat, a szabolcsi lakosság vízmű nélküli felét — akikre viszont sosem jut elég. Mérgelődő szavaimra a kertész megkérdezte : •— Dolgozott már valaha termelésben? Beismerő vallomást nem tettem — nem minden ifjúkori vétkét vallja be könnyedén az ember —, de a kérdése nem is erre célozott. Naivitásomra, s — nincs mit tagadnom — agyügyűsógemre vonatkozott, hogy így teszem mérlegre a tízmilliókat kisöprő fogoly- és öntözőitelepet, a másiiik oldalon hiányzó kórházi fölszereléseket, s vízre űvecs'kéket méricskélem. Végül is két malomban őröltünk. Más kategória a termelés és más a pénz híján ta- tarozhatetlan és majdnem használhatatlan falusi iskola. Ne keverjük össze. A kertész úgy vélte: a termelésre jutnia kell pénznek, bármi történik, a többi őt nem érdekli. Ki tehet arról, ha oly kevés az elosztható? Es ezt nem vethettem szemére. Kérdése egy sajátos, noha korántsem ritka gondolkodásmód megnyilatkozása volt. Természetesen háborogni könnyebb, mint ásót és lapátot ragadni, társadalmi munkát szervezni, és olcsóbb, mint — uramisten! — a szükséges növénykéket, bitument közösen megvenni, netán gépet bérelni. Könnyebb, olcsóbb, és — nem szépítem — elegánsabb. Pusztán azért említem ezeket, mert magatartásbeli tövük ugyanaz: kapni. Megszokták az emberek, hogy a gazdaságok állami támogatással létesíthetnek öntözőteleTücsöktábor pet, s meg, hogy a játszótereket a tanács alakítja ki. Jogtalan az igényük? Dehogyis! A magyarázat csokrából csupán két vékony szálat: a mezőgazdasági árrendszer továbbra is hasonlatos a feje tetejére állított létrához; másrészt a lakótelepieknek épp, elég volt kinyögni a lakás árát, még a játszótérhez is ők nyúljanak amúgy is megterhelt zsebükbe? S az sem mellékes, hogy egyre demokratizálódó közéletünkben azért a „mire jusson” döntések útja az átlagos állampolgár számára továbbra is rejtély. E rejtély oka nem egyedül a döntési mechanizmus, hanem néha a kiismerhetetlen bakugrásokkal haladó sorrend is, például az, hogy hamarabb jut pihenőkentre, mint a felfűthetetlen iskolákra, s hogy a nagyközség székhelyén miért építettek már szennyvízcsatornát is, mikor az egyik, „ivó”-vize miatt életveszélyben forgó társközségben még ví2mű sincs? A kapni-szermlélet — a rejtélyeket sem elhallgatva — mégis fölöttébb elgondolkodtató. Majd csaknem két évtized alatt sem tudtunk változtatni a régi reflexeken. Hiába laposabb a zseb mostanában, a markot tartók (tartani szeretők) száma nem csökken. Erős ez a beidegződés. Mi sem jellemzőbb rá, minthogy a szóban lévő állami gazdaságban kollektív elismerés — hála? — illette az igazgatót vélt karakánsága miatt: átsoroltatta az üzemet a gyenge adottságú- ak közé, s így évente 8—10 milliós támogatáshoz jutnak. Célratörően gazdálkodni, hasznosan dolgozni természetesen sokkalta keservesebb, mint dotációt igényelni. Magyarázat és indoklás is hamarabb kerül, mint nyereség. És átsoroltatni kevésbé fáradtságos, mint az eredményhez oly szükséges aprómunkával piszmogni. S nagyobb a becsülete — vajon miért nagyobb? — egy kiharcolt állami költségen létesített pihenőkertnek, mint a saját ásóval készítettnek. Kapni jó, kapni szép, kapni kényelmes. N yíregyháza főterén, a Kossuth szobor árnyékában morzsolgatjuk ismerősömmel a sültgialamb-szindróma sze- mecskéit. — Míg öntudatos hangyák lesznek — mondta ő —, addig a tücsöktábor se pusztul éhen. Mennyien szereltnek .kapni! Bárha az adni-vágyás feleannyira buzogna bennük! Akkor a nemzetet „a pokol kapui sem dönthetnék meg.” S fölöttünk a szobor fintorogva elmosolyodott. Kun István Az élet minősége A napokban riportot kellett készítenem egy főhivatalban. A készséges igazgató saját tárgyalóasztalát ajánlotta fel, hogy ott fogadjam beszélgető partnereimet, ö pedig — hogy jelenlétével se befolyásolja a válaszadókat, — diszkréten elvonult. Körbeültük hát az asztalt, elővettem papírjaimat, a táskámba betűzött tizenkét toliam közül az épp aznapi ügyeletest, s jegyzetelni akartam, de nem ment. Az asztal ugyanis lötyögött. Nem kicsit, nagyon és nyikorgóit is hozzá minden kézmozdulatra. Érdekes — gondoltam, — mitől van az, hogy ebben az országban minden asztal lötyög? Nyolc, majd újabb négy évig írtam leckéimet egy földes kony- * hában lévő ősöreg asztalon. A tetejéről a festék már rég lekopott, szálirányban árkokat vésett bele az idő és a súrolókefe, két kieső görcse (nőmén est omen) még valamikor az első vilégháború idején kiesett. A nagyobbik lyukon keresztül potyogtat- tam le az asztal alá a macskának szánt szalonnás kenyeret, észrevétlenül, mert nagyanyám minden morzsát összesepert prézlinek, és különben is az volt a véleménye, hogy a macska fogjon egeret. Ez az asztal soha sem lötyögött. Akkor sem, ha húst vágtak rajta (évente egyszer, disznóöléskor) és akkor se, amikor ifjúkori éretlen versemet írtam rákönyökölve, nehéz kézzel és felelőtlenül könnyű szívvel. Ez az elegáns mahagóni utánzat pedig, itt a vezér irodájában lötyög. De lötyögtek az üdülő asztalai is, ahol nemrég két hetet töltöttem, s végül egy széles ablakpárkánynál kötöttem ki, s ott írtam állva. Ahová ebédelni jártunk, nem szabad megérinteni az asztalt, mert összecsendülnek a poharak és a vizeskancsó. Ilyenkor mindenki odanéz, aki meg a csörömpölést okozta, gyorsan megtörli a szemüvegét, s mintha ö csinálta volna az asztalt, szégyenkezik. Ritkán veszek Corvina szivart. Egyrészt mert drága, másrészt mert minek az a nagy flanc? Karácsonykor viszont mindig rászánom magam, s rendszerint eltart szilveszterig. Még az éjféli pezsgőbontás utáM is rá tudok gyújtani belőle, s érzem: ünnep van. (Na most, ha a fáradhatatlan egészségvédők megkérdezik tőlem, hogy miért csak a szivar miatt érzem ünnepnek az ünnepet, közlöm nem csak azért. De az is hozzátartozik az élet minőségéhez, az én életem minőségéhez, ha úgy tetszik, és ahhoz mindenképp, hogyha már megvettem ezt drága szivart, hát szeleljen legalább.) Az idén nem éreztem teljesnek az ünnepeket. A corvinás doboz mind a húsz szivarja használhatatlan volt. Rosszul ragasztották rájuk a filtert — magyarul szopókát, — ezért aztán nem ott szeleitek, ahol kellett volna. A barna dohányborítás is pergett róluk, mint ősszel a levél, s mindezt azért a pénzért művelte, mintha kifogástalan árut vettem volna. Melyik boltos küld nálunk vissza mondjuk százhatvan karton Corvinát, mert szúrópróbával megnézett egyet, és az olyan volt, mint az enyém? Pedig a világon mindenütt ezt teszik. Megy az áru a boltba, a tulajdonos megnézi, megkóstolja, (nálunk úgy mondanák, hogy: érzékszervi vizsgálatnak veti alá) s ha nem tetszik, nem ízlik, mehet vissza a feladónak. Ezt a mi külkereskedőink is jól tudják, mert előfordul, hogy megy a hazai termék külföldre (navigare necesse est) s azonmód jön vissza az egész hajórakomány, ugyanis valaki kibontott egy ládát s megnézte. Nem kell — mondja, s a türelmetlen révkalauz kis hajója már dudál: „hagyjuk el kérem a kikötőt, másnak is szüksége van a stégre!" Dehát miért is kellene az áru, ha rossz? Ha nem szelei, ha lötyög a lába? Soha nem ragasztottam szivarszopókát. Asztallábat már igen. A saját íróasztalomét, mert amikor megvettem, az is lötyögött. Kivertem kalapáccsal a lábait, és meleg enyvvel keményen visszaragasztottam. Ha valaki érdeklődik a technológia iránt szívesen közlöm vele. Persze tudom, hogy mások a gyártási körülmények: nekem - meg a bútorgyárnak. Én komótosan felteszem az enyves fazekat a tűzhelyre (nagy fazékban kis fazék), közben írok egy mérges tárcát az élet minőségéről, ami itt az örökösföldi lakótelepen, ahol élek elviselhetetlenné válik, ha egy kicsit esik az eső, mert nincs út, nincs járda, nincs csatornázás, stb, aztán elmegyek megkeresni a laposecsetet, van időm, nem hajt se a tatár, se az exportkötelezettség. A gyárban mindez nem így van. Hosszú szalagokon megy az asztal (meg a szivar) az éves terv bruttó, a nyereség nettó és mindez a bázishoz viszonyítva. Azután van még termékszerkezet VQltás, meg eszközlekötési járulék, s még mi minden, amiről egy ilyen magamfajta szemüveg-tőr ölgetőnek sejtése sem lehet. Mégis el kellene már jutnunk oda — bár tudom: iparilag közepesen fejlett ország vagyunk, — hogy az asztal lába ne lötyögjön és a Corvinát el lehessen szívni. S, hogy az a hajó, ami elindult egyszer, ne forduljon vissza. Mester Attila
