Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Hatvan éve született Nagy László, a felszabadulás utáni magyar költészet egyik legkiemelkedőbb képviselője. Még csak hatvanéves lenne, s már nyolcadik éve nincs közöttünk. Hirtelen halála csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy nemcsak jelentősége, de népszerűsége is igen nagy. Életművének lényege folyamatosan épül be újabb és újabb olvasói rétegek és nemzedékek tudatába. A diákévek éppen 1945- ben fejeződtek be, az ország felszabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni sem tehetsége természetét, sem a társadalom változásait nem látja pontosan. A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múlva újiból születésnapi verset ír, már a magyar társadalom tragikus torzulásainak megörökítésére törekszik. A Születésnapra című vers éppen a fényes szellők idealistán optimista szemléletével állítja szembe a személyi kultusz korának keserű felismeréseit: „Wem látsz a tündöklő végtelenbe, / nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, / kezedben a rózsa lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz.” Áz 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egész magyar költészet. Többféle szemléleti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, s amelyet kialakult állapotában látomás-szimbolikus költészetnek szoktunk nevezni. A költői átalakulás legjelentősebb eredményeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet összegezte. A huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek találhatók benne a címadó művön kívül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Menyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik ösz- szegzője a költő és a világ viszonyának. Á Zöld Angyal a burjánzó vegetáció, az „érzéketlen” tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a történelmét, ez teszi múlttá, 'társadalmiból természetivé azt az ezeréves paraszitá kultúrát és életformát, amelyben nemcsak Nagy László apja- anyja, de maga a költő is felnőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarországon radikálisan felszámolódott. A költő ezt a hatalmas életformaváltást olyannak láttatja, amilyen a valóságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is telítettnek. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is megidézi. Azt teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is megmozgatóvá ezt a nagyszabású költeményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poeticája is. A vers zárórésze általánosítja a személyesen is átélt társadalmi tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából” kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amelynek gyökérzete az ötvenes években alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember mégis morálját: „Tovább a reményen, ha a Lehetetlenért is, tovább, / hogy verejték uszályom a Tejúthoz legyen hasonló, / hogy a végső sújtás után a föl- oldozást a Zöld Angyal hozza / s magasan 'játszón szívem: a fényképből kitéphe- tetlen levél!” A költőnek már nem volt szüksége a születésnap alkalmára ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanulságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s lilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólít- lak, Hattyú, amelyet ötvenévesen írít a költő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül ars poetica. A költő úgy erősíti fel társadalombírálatát, hogy a rossz vonásokat kiemeli, látomássá szervezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt és sok más versben is a próNagy László: Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor mines már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, fid e planéta csak egy bevérzett margaréta! Így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. Én az ítélettel beteltem, akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végülis kinyújtunk, így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel! legyen a kölöncöm tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények! flótáknak, vagy még inkább a reformáció prédikátorainak az áitkozódásait és intelmeit idézi emlékezetünkbe. Ugyanez a módszer: a rossz felnagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjob- bítása. Ennek a jónak itt a tisztaság, a költőiség régi jelképe, az énekes hattyú a meghozója. A versben a mógis-morál hőse közvetlenül maga a költő, s a látomás biblikus-mesei közegében kérlel és bizakodik. S Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bármennyire a hitben megingató, az elbizonytalanító rossz, a végső válasz a lét- - igenlés, az emberi értékek eszményítése. A szlovákiai magyar költészet ifjú nemzedékei hagyományosan egy- agy antológiával léptek az irodalmi élet nyilvánossága étté. A nemzetiségi irodalom felújulása után — az ötvenes évek elejétől — szinte minden évtizedben megjelent egy ilyen nemzedéki antológia. Ezek az antológiák szemléletükkel, politikai értékükkel híven mutatták, hogy merre tant a szlovákiai magyar költészet, s a fialta! köítőjelölitek milyen törekvések jegyében kívánják folytatni vagy megújítani mindazt, amit elődeiktől kaptak örökül. A hetvenes évek derekán fellépő fiatal kiöltök azonban hosszú időn át nem kaptak olyan nemzedéki fórumot, miint elődeik, akik korábban példáiul a pozsonyi irodalmi Szemle Vefés-rovaBar&k László: Védtelen tában jelentkezhettek műveikkel. Egyenként érkeztek, magányosan próbáltok szerencsét, úgyszólván be kellett lopakodtatok a költészet fórumaira, őket kívánta ösz- szegyűjteni, bemutatni, s mintegy írói közösséggé szervezni a Tóth László szerkesztésében öt esztendeje megjelent Megközelítés című költői antológia. Ezt a szép kollektív gyűjteményt azután egy könyvsorozat követte: a Főnix Füzetek, amely pályakezdő költőket, elbeszélőiket és tanulmányírókat mutat be a nemzetisiégi olvasótábornak, a szlovákiai magyar irodalom magyarországi barátainak. Milyen eszmények jegyében is tájékozódnak ezek a fiatalok? A korábban fellépő nemzedék költőinek a poétikai, nyélvi kísérletezés volt a vezércsiUaga; lebontották a Soóky Lász Szünet Kormos István emlékének Téliben tél van, nyár a nyárban, nem úgy, mint NORMANDIÁBAN. Mellemre ül a jámbor éjszaka, s csak bámul, kérődzik szüntelen. A falu bolondja szól: Bolond vagyok. Bolond vagyok. Arcán a megszolgált ital lecsordul, a csapos röhög, mulat az ISTENADTA NÉP. Hogyan van gz, YORICK? A dadogás üvöltésbe torkoll? Az üvöltés dadogásba fullad? Miért van, hogy itt az erdők fölött nem szárnyalnák jyhnyájak? A szélmalmok miért nem szállnak el? Hol veszhettek el játékaim? Nincs már, ki rám szói: „Vigyázz magadra, kicsi László!” Bezártam a kisfiút, a védtelent, s lettem szaván fogható védtelen. Éjszaka éji magamban kézzel kavi lappantyúk kísérnek a szerelemrő elébem áll nem kéme magyaráza mögött sú| aki verset a hír) a k há t csaik k< kutyák dal Kövesdi Káro Ady más: Csak még eg\ s hajolj fölén Nyögdécselnét E végső gyón Ácsok járnak Szombati gáté A. A. Meldere: Kisfiú madarakkal Magyar küllők Szid' Nagy László évtizedei i :„<v iO szl'nafisfNKR a vivxwmK ' „ j Náí ‘‘v ÉvfordulójAra
