Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

Mii HÉTVÉGI MELLÉKLET A A szentendrei Szabadtéri Múzeum Néprajzi Falumúzeum, jellegzetes harangláb Szatmár­iról, a látogatók egyik kedvence. Skanzenek Magyarországon SZATMÁR A SZTÁR Mintha éppen csak regge­lizni szaladt volna ki a házi­asszony húga, aki látogatóba érkezett a szatmári kprtane- mes-családhoz. A látogató az első pillanatban megdöbben, a másodikban jobban is kö­rülnéz: mennyire élethű az, amit évtizedek és száz kilo­méterek távolából teremtet­tek újjá! S a harmadikban már ott érzi magát a száz esztendő előtti magyar szat­mári faluban vagy a kisal­földi, németül beszélő gazda házában. Mindez együtt — és még sok minden — a szentendrei Szabadtéri Múzeum. Egy az öt közül, amelyet az elmúlt évtizedek során az ország különböző vidékein — töb­bek között Nyíregyházán lét­rehoztak — de az első az egyenlők között, lévén or­szágos intézmény, a Művelő­dési Minisztérium közvetlen felügyelete alatt, míg a töb­biek a megyei múzeumi igaz­gatósághoz tartoznak. Múltjuk közös. Magyaror­szágon először a nagy mil­lenniumi készülődés jegyé­ben, a múlt század utolsó évtizedében gondoltak arra, hogy meg kell (vagy meg kellene) őrizni a falusi múlt emlékeit. Akkor készült el — 1896-ban, az ezredéves ünnepségre — a Néprajzi Falu. Aztán sokáig nem tör­tént semmi. Már csak azért sem, mert a félfeudális or­szágban évtizedekig alig-alig változott valami. A falusi emberek úgy éltek, ahogyan szüleik, nagyszüleik — a je­len akkor alig különbözött a múlttól. Jóllehet a szakemberek ak­kor is sürgették a falusi, kis­városi életforma megőrzését múzeumi formában, hazánk­ban erre sokáig nem került sor. Közben már számos or­szágban — elsőként Svédor­szág fővárosában, Stockholm­ban — elkezdték gyűjteni a népi élet már-már veszendő­be ment értékeit. (Onnan van a szabadtéri múzeumok köz­ismert idegen neve is: skan­zen.) Aki ma elmegy Szentend­rére, s végigjárja a szabad­téri múzeumot, el sem tudja képzelni, mennyi munka, tu­dományos kutatás, épületki­választás, bontás, dokumen­tálás, konzerválás és tervezés kellett ahhoz, hogy ma za­vartalanul szemlélhessük két (és hamarosan három) táj­egység egykori lakóházait és életformáját. Ez sem egészen pontos: a Felső-Tiszavidék és a Kisalföld kiállítási egysé­gei készen állnak, látogatha­tók — ezektől távol, teljesen külön — a mándoki görög­katolikus templom és teme­tő, s az idén nyílik a nyugat­dunántúli kiállítás egy része. A tervezett 300 közül 60 építmény áll, több mint öt­ezer műtárgy látható, továb­bi 25 ezer van raktárakban és még vagy 60—80 ezret szándékoznak a szentendreiek gyűjteni vagy hivatalos má­solatban elkészíteni. A szentendrei Szabadtéri Múzeum 1967 elején nyitotta kapuit, s azóta további öt hasonló jellegű — de nem országos — múzeum kezdte meg működését. Hozzátehet­jük: ott, ahol a helyi vezetők idejében felismerték, hogy a régi életforma _ emlékeinek szakértői gyűjtése sürgős fel­adat, néhány év, egy-két év­tized múlva — helyenként változóan — már alig lehet­ne találni megmenteni valót. Így alapították meg a So­mogy megyei Szennán a táj­múzeumot a Somogyterv lel­kes mérnökeinek kezdemé­nyezésére. A szombathelyit, a zalaegerszegit, és a nyír­egyháza-sóstóit a városi és megyei vezetők szorgalmaz­ták elsősorban. Az ötödik, az ópusztaszeri — nemzeti em­lékhely. Ott állítják fel — remélhetőleg most már ha­marosan — Feszty Árpádnak egykor a budapesti Városli­getben volt híres körképét, a Magyarok bejövetelét. Valamennyi szabadtéri mú­zeum 1982-ig szorosan együtt­működött a Szabadtéri Mú­zeumok Országos Tanácsa keretében. Sok hasznos ta­pasztalatcsere, tudományos együttműködés kezdődött és hozott eredményeket abban az időben. Ám akkor — ki tudja, miért — ez a tudomá­nyos tanács is áldozatául esett az átgondolatlan decent­ralizálások hullámának. Az­óta — a tapasztalatcserék legfeljebb alkalmiak és a kapcsolatok inkább szemé­lyekhez fűződnek. Pedig volna miért vetél­kedni, mert — nem újság, hiszen az életnek és a kultú­rának sajnos nagyon sok te­rületéről mondható el ez ma­napság — kevés a pénz. El­sősorban ezért készülnek las­san a szabadtéri múzeumok. Szentendrén — ha a jelenle­gi ütemben folytatódik a múzeumépítés, a tájegységek házainak és műtárgyainak végleges helyükre telepítése — csak a jövő évezredben lesz készen a skanzen. Szom­bathelyen (ugyancsak anyagi okokból) a levegőben lóg az építés második üteme, Nyír­egyháza-Sóstón szintén a második ütemnél tartanak, azaz csak a fele készült el mostanáig. És vannak, egyre nagyobb számban országszerte: tájhá­zak. Éppen az említett de­centralizálás tette lehetővé, hogy ott alakítsanak ki táj­házat, ahol éppen van egy gyűjtő szenvedélyű tanító vagy egy erősen lokálpatrió­ta tanácselnök. Mert végül is: szabadtéri múzeum lehet több is (bár a jelenlegi öt teljesen elegen­dőnek látszik), de Magyaror­szág, amelynek múltját, déd- és ükapáink életét be akar­ják és be kell mutatni — csak egy van. Ezért nemzeti érdek a minél jobb együtt­működés, a szabadtéri mú­zeumok további, még erőtel­jesebb fejlődése. ________ Részlet a nyíregyházi múzeumfaluból. LÁTOGATÓBAN ■ III I ff 11 1 AlAfMI AMVAHAi ri lulviliiulllUIlVI Leletmentésnek mondják gUS^z^tlóá gyors gyűjtőmunkát, melynek célja egy ér­tékes tárgy, adat, régiség megszerzése — az utókor számára. Erre a gyönyörű feladatra szegődött Felhősné dr. Csiszár Sarolta a be­regi tájon. ★ Félig már befutotta az ablakot a boros­tyán, a villany majdnem mindig ég a félho­mályos irodában, Árpád bácsi, mint mindig, ott ül a kanapén és mesél, mesél kifogy- tatlanul. Sarolta, mint mindig, a beregi em­ber szívből jövő, sugárzó örömével fogadja a vendégét. Az asszonyok, akik hivatalosan teremőrök, muzeológushoz méltóan kalau­zolják a látogatókat. Percenként szól a csen­gő, jelezve az újablb és újabb érdeklődőket, csoportokat. Vagy valaki bekopog, hoz vala­mit, régi pénzt, vásznat, cserepet; nézzék meg, hátha értékes. A régimódi íróasztal, meg a nagy szekrény fölött olajfestmények: szigorú szemű elődeink figyelnek ránk ... ★ Most, hogy legutóbb ide készültem, láto­gatóba, gyakran villant elém egy kép: Ár­pád bácsi egy nagy, számomra ákom-bákom betűkkel teleírt könyv fölé hajolt, Sarolta előtte ült, és mutatóujjával követve a gó­tikus ívelésű írást, centiméterről-centimé- terre haladt előre. Árpád bácsi akkor, pár évvel ezelőtt már tudta, hogy harcba kell szállnia az idővel, s addig, ameddig a szeme romlása miatt teheti, időben átadnia leányá­nak a tudományát. A mesébe illő kép el­gondolkodtatott; mi is lehetett volna más Csiszár Saroltából, mint az, amivé édesapja mellett vált: munkájának folytatója. Csiszár Árpád Szamostatárfalván volt lel­kész, amikor Sarolta megszületett. Szép, nagy család, összesen hat gyerek. Klasz- szikus értelmiségi környezetben nőttek fel — az édesanya is teológiát végzett. A gye­rekek mind tanultak, diplomát szereztek, az egyik lánytestvér múzeumi restaurátor lett. —Gyakran mentem!?^“ első élményekre. — ö 1963-tól, mint ger- gelyiugornyai lelkész a Beregi Múzeum ve­zetője volt. Biciklivel jártuk a környéket, sorra vettük a beregi falvakat. Közben ál­landóan beszélgettünk. Édesapám a csilla­gászattól kezdve a természetrajzig a világon minden iránt érdeklődött és tájékozott volt. Csak beszélgettünk, észre se vettem, úgy ne­velt. Nem tanítás volt az, mégis a tanító- mesterem volt... „A család vezetése és összetétele már kis­gyermekkoromban megszabta érdeklődése­met’’ — írja Sarolta az önéletrajzában. Az iskolák: Gergelyiugomya, Mátészalka után Debrecen következett: az egyetem magyar— történelem szakára mint az országos közép­iskolai tanulmányi verseny harmadik helye­zettjét vették fel: faluja fejlődésének ne­gyedszázadát dolgozta fel. Ugyanakkor már a múzeumi berkekben is felhívta magára a figyelmet: első díjat nyert a megyei honis­mereti pályázaton a vászonból készült me­zőgazdasági eszközök című dolgozatával. Az egyetemre egy évet várnia kellett — a szűk létszámkeret miatt. Azt az időt a nyír­egyházi Jósa András Múzeum alkalmazott­jaként töltötte el, kisegítő gyakornok volt dr. Csallány Dezső és dr. Erdész Sándor mellett. Ennek már egyenes folytatása, hogy az egyetemen „nemhivatalosan” a néprajzi előadásokat és szemináriumokat is látogat­ta. Végzés előtt és után is tanított, nevelő volt néhány esztendeig, aminek később, a gyűjtőmunkában hasznát vette, segítette a sok kapcsolat volt tanítványai szüleivel. Tíz esztendeje került főállásban a Beregi Múzeumhoz, édesapja mellé, s három év múlva megbízást kapott az igazgatói teen­dők ellátására. Ez idő alatt mindig töreked­tek arra, hogy az állandó régészeti, népraj­zi és népművészeti kiállítások mellett vala­mi érdekes újdonságot is bemutassanak. Mindig látható valami a kenyérrel kapcso­latban — most szakajtókosarak és kendők. Az új szerzemények külön tárlót kaptak a bejáratnál — jelenleg hadifogoly-tárgyakat ismerhetnek meg a vendégek. Gyűjtő-, feldolgozó-, K°Äa, kiállítások rendezese mellett egy sereg há­látlan feladatot is jelent a múzeum vezeté­se: tűz- és vagyonvédelem az összes admi­nisztrációval, vagy gazdálkodás-elszámolás stb. Múzeumigazgatót, aki hő, személyesen rajta kívül nem ismerek, de másmilyent nem tudok elképzelni. Csak olyannak, aki­nek mindene elrendezett, összehangolt az életében: munka, hivatás, család! Felhős Szabolcs — aki könyvtáros — és Sarolta úgy igyekeznek teljes életet élni, hogy a tisztes­séggel felvállalt munka mellett a három gyermek, Enikő, Koppány és Dávid a család emberségre nevelő, boldog fészket adó mele­gében nőjön fel. Ebben a beregi alkotóműhelyben a mu­zeológusnak mindenesnek kell lennie. Elég talán megemlíteni annyit, hogy a több, mint tízezer néprajzi tárgy mellett mintegy tizen­ötezer a régészeti tárgyak száma, s adódhat­nak olyan esetek, amikor a néprajzosnak ré­gésszé kell válnia, ha a lelet megmentése másként nem lehetséges. A „nagy szerelem” persze a néprajz, il­letve a népművészet. Sarolta a múzeumba kerülése óta foglalkozott a keresztszemes textíliákkal, édesapjával közösen dolgozta fel a beregi népi textíliák jellegzetességeit, erről közös könyvük jelent meg. öt évvel ezelőtt adták ki Sarolta önálló művét A be­regi keresztszemes minták című albumot, amely a szakirodalomban alapműnek szá­mít. A múzeum gyűjteményében megtalál­ható többezer keresztszemes textíliából válo­gatva közli az eredeti motívumokat, s bebi­zonyítja, hogy a hiteles színpárosítás nem a mai piros-fekete, hanem a piroshoz kék, vagy zöld. A textíliákat kisfilmen is meg­örökítették, A kenyérről, mint mondja, már annyit gyűjtött, hogy megérne egy-egy Kolibri- könyvet, hadd kerülne a gyerekek kezébe. Dehát a tudás önmagában nem elegendő ah­hoz, hogy kiadóhoz, kiadásra kerüljön egy kézirat. Sajnos itt, Vásárosnaményban igen­igen érezni a távolságot a fővárostól. Össze­köttetés nélkül nagyon nehéz nyomdafesté­ket kapni, vagy ha sikerül, legyen bármilyen kitűnő is a mű, éveken át is bolyonghat a könyvkiadás útvesztőiben. A gyűjtő-múzeológus számára az egyik legizgalmasabb feladat a szellemi-néprajzi anyag felkutatása. Adatközlőkkel „igazol­tatni” azt a bizonyos, feltételezett dolgot, ami foglalkoztatja. Hogyan lehet megközelíteni az embereket, kikérdezni őket, esetleg olyan kérdésekről is, amelyekről egymás között sem szoktak beszélni? Erről Árpád bácsinak van egy sztorija: „Igaz-e, hogy itt emberko­ponyával gyógyítanak? — kérdezte az egyik faluban. Á, dehogy, honnan veszi, nem is hallottak róla. (Később kiderült, igaz volt.) Csakhogy ahhoz legközelebb másképp kel­lett kezdeni az adatgyűjtést: Így: — És hon- nét szokták elővenni azt a koponyát?” Szük­séges a tárgyismeret, a jó fellépés, emberis­meret. De a közvetlenség, a nyíltság és a tisztesség is. Sarolta is szívesen ffiebSL­lemvilágból. Külön fejezet az eddigi mun­kásságában a temetkezéssel és a halottal kapcsolatos szokások feltérképezése. Ebből írta tavaly a doktori értekezését „Az emberi lét utolsó fordulója a beregi Tiszaháton” címmel. A terület halotti kultuszában a drá­mai elemeket vizsgálja, a temetést mint né­pi drámát értelmezve és bemutatva. Feldol­gozta például azt, hogy miért tilos siratni az eltávozottat, és más különös szokásokat. Ta­lán egyszer a nagyközönség elé is eljut a most kéziratban lévő munka. Rengeteg a terve. Minden téma a múzeoló- gusnak, ami az emberrel megtörténhet, a gazdálkodástól a textümosáson át az úrva­csoraosztási szokásokig, örül, boldog ás büszke, ha egy szép tárgyat talál. Mint leg­utóbb a lónyai abroszt, ami most országos kiállításon szerepel. Nem babérért, nem ki­tüntetésért végzi lelkesen a munkáját, ha­nem mert másképp nem érdemes. Ezekről beszélgetünk, s eközben elintéz egy „üzle­tet” is. Két darab házivásznat vásárolt; egy asszony hozta valamelyik faluból, hátha ér­dekli az igazgatónőt. Saját pénzéből fizet, és félreteszi a textileket. Sokan keresnek mos­tanában ilyet, szépen lehet bele varrni. Va­lakinek majd örömet szerez. ★ Vannalr MmL melyeket kedves em­»dlllldh lieiVch lékként őriz az em­lékezet. Ahol jó volt lenni, s ahová vissza­vágyunk. Nekem ilyennek számít a Beregi Múzeum. Barakső Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents