Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. július 13. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN E löljáróban is el fcell mondanom, hogy kicsit úgy érzem magam, minit az a bizo­nyos elefánt, amelyik, bal­szerencséjére porcelánbollt- ba téved. Mliindegy. Vál­lalom a kutyaütő szerepet, és ha már erre áz oldal­ra tévedtem, akkor azt is, hogy nóhányan megbán- tódjanak. Így, ivagy úgy beszélni kell erről is. És bár lehetséges hogy gör­be ez a tükör, hogy tor­zít valamelyest, azért nem árt belenéznünk. Holtbiz­tos, hogy nem pontosan olyanok vagyunk, mint amilyen 'képet ez a tükör mutat, de ilyenek is szok­tunk lenni. És ezt azért is tudni kell, mert előfor­dulhat, hogy ilyennek lát­nak minket mások. Az a bizonyos eJeíámt a porce- lánbolitban ezért. mozog ilyen ügyetlenül. Hökkentem hallgatok egy nem nekem szánt beszél­getést. — Állati klassz volt. Jobb mint egy krimi... — Oltárt aréna volt... Két gyerek beszéld meg mehettem azt a bizonyos, .az egész világot méltán felháborító 'brüsszeli kupa­döntőt. Beszélik és egyre inkább úgy érzem, hogy csak azt sajnálják, hogy ők nem lehettek ott, hogy nálunk ilyen nincs, hogy... Állok egy futballpálya szélén. Mellettem ko tom­pokkal, zászlókkal felfegy­verkezett ifjú szurkolók. Egyikük hátán a gondosan mocskos farmeren ameri­kai zászló díszeleg, egy semmit sem jelző csillagos, sávos lobogó. A srác ki- v-ösödötit arccal üvölti, hogy „Taposs bele!”... Egy másik, lányos képű nagy kamasz trágárságo­kat kiabál, no nem a já­tékosoknak, csak a maga gyönyörűségére. Utazom. Három fiú áll a peronon. Valamennyien tudjuk, hogy már Máté­szalka óita kerülgetik a ka­lauzt, mert minős jegyük. Élvezettel, sok örömmel csinálják, csibészesen, sportosan, amúgy „brahi- ból”. Szégyen nélkül be­vallom, hogy még szurko­lok is nekik, hiszen vol­tam valamikor gyerek én is, és ha úgy jött ki a lé­pés, ugyanilyen jókedvvel „tu jé ztam” a villamoson. Nem a megtakarítható het­ven fillérért, mert annyi volt egy átszállójegy ak­kor, hanem mert jólesett nyelvet nyújtani a felnőtt világra. Nem tudtam, mert hennám is tudtam volna, hogy akadt jó néhány ka­lauz, aki 'miközben ránk vadászott, szíve szerint ne­künk szurkolt. Most viszont jön a ka­lauz. Büntet, no nem túl szigorúan, mert elnézi, hogy a fiúk buszjegyeket kapnak, aimi tudvalevőleg jogosítvány a jegyváltás­hoz. Eddig nincs a törté­netben semmi rendkívüli, de a kalauz leszáll és ak­kortól a három gyerek trá­gár módon elkezdi szidni a kalauzt. Egy kezdi el, kettő folytatja és addig dédelgetik magukban a haragot, hogy néhány perc múlva már arról beszél­nek, hogy meg kéne ver­ni a kalauzt... Másik történet: diákok özönlik el a vonatot. Még meg sem áll a szerelvény, ők már felugrálnak, és „fognak” helyet 'társaik­nak. Egy-egy fűlikét, egy­két gyerek. Mire az első felnőttek felszállnak, hely már nincs! A srácok ma­gukra zárják az ajtóikat, behúzzák a függönyöket. És kezdődik a szokásos dé­li dühöngés. Egy-egy fel­nőtt próbál szólni nekik, de vesztére teszi, mert ha­mar kiosztják. Sport ez is, úgy érdekes, úgy szép iga­zán, hH játszó partnerül dühös felnőtt is akad. Nem tartozom azok kö­zé, akik sóhajtoznak a fiatalok neveletlensége mi­att és ha szívemre teszem a kezem, akkor bevallom, hogy lén se adtam át min­denkor mindenkinek a he­lyemet. Nem szeretem úgy kezdeni a mondatokat, hogy „Bezzeg az ón időm­ben. ..”, de egy-egy tele­szabatossággal viselkedik a vonaton, az otthon lehet rendes gyerek és talán szűzies szeméremmel még el is pirul, ha szülei csú­nyát mondanak előtte. A futballszurkoló, aki görcs- berándultan követeli, hogy az egytik játékos 'taposson bele a másikba, az beJe- sápad, ha otthon egy kés­nálom azokat, akiket na­ponta látok. Az utcán csó- kolózókat, az egymásba bujákat, akik az életük legbizalmasabb dolgait élik az utcán, padokon, vonat- kocsikban, és teszik mind­ezt úgy, hogy egyszer csak észreveszem, hogy közben hihetetlenül unják egy­mást. A szerelmük már nem egy fiaitalokból álló baráti társaságot, ahol az emberek egymással tudnak és mennek értelmesen él­ni. Tudnak beszélgetni, kommunikálni, egymáshoz alakulni, változni, többé lenini. Egészen bizonyos, hogy meghatározó módon ők vannak többen, de hát ezek a közösségek mér­Bartha Gábor: Elfifflllt a porcelánboltban szemetelt, telemagolt, ite- lepiszkiitott diákfüQlke 'lát­ványa azért elszomorít. Ugyanazt érzem, amit a futballpálya szélién. Asztalomon az újság, benne a szűkszavú híradás a pesti metrókocsit meg­rongált huligánokról. Ki­rívó példa, de nem tudom egészen pontosan, hogy hol a határ. Hol lesz egy példa kirívóvá, hol lesz egy viselkedési forma el­rettentő példává? Tetszik, nem 'tetszik az az igazság, hogy azok a metrón garáz­dálkodó srácok is csak egy jó bulit akartak. És majdnem biztos, hogy egyenként, külön-külön jó- naviailó rendes gyerekek ők is. A meccsen mellettem őrjöngő fiú hátán azzal az amerikai lobogóval „a civil életben” hétköznapi em­ber. Dolgozik, tanul mint bárki más. Tizenkettő be­lőle egy tucat, és csak az alkalom teszi olyanná, hogy figyelni kell rá. Miről van szó? Arról, hogy hogyan lehet kivál­nia a társak közül. Ho­gyan lehet olyanná lenni, akire odafigyelnek. Nincs ebben semmi rossz. Aki tizenéves korában nem akar más lenni, mint a többiek, az nagyon semmi­lyen ember. A kérdés, hogy mivél lehetünk má­sok. A kérdés, hogy mi az, ami a többieknek tet­szik. Nyilvánvaló, hogy aki szűkreszabott képes­ségei álapján nem tud kiválni a társai közül, aki­nek sem türelme, se ener­giája nincs arra, hogy kü­lönb legyen, az felbigy- gyeszt a farmerére egy lo­bogót, és ettől [máris nagy­szerű embernek képzeli magát. Egészen büzltos, hogy trágárságokat az ki­abál, akinek a képességéi­ből nem telik arra, hogy okosat szóljon. A nyugta­lanító az, hoigy nem egy közösségben így is lehet példakép, vagy ha ügy tetszik „menő fej” valaki. A metrórongálók is? Van­nak, akiknek ők is, de hát innen már csak egy lépés, hogy a brüsszeli tragédiát okozó huligánok tette is csak „jó buli” le­gyen. Gondolom, aki idáig ért az olvasásban, kezd hara­gudni rám. Bevallom, ez is a szándékom. Ugyanis csak indulat szülhet in­dulatokat. Nagyon ponto­san tudom, hogy az a bi­zonyos kalauzt megverni akaró három fiatalember nem veri meg a kalauzt, és 'ha elköszönnek egymás­tól, akkor külön-külön már mindhárman elfogad­ható hétköznapi gyerekek lesznek. Az is bizonyos, hogy a vonaton randalí­rozó, felnőttet „zrikáló” fi­úik és lányok hazaérve ár­tatlan báránykák lesznek. Biztos vagyok benne, hogy az a kicsi lány, aki hiva­tásosokat megszégyenítő H. Németh Katalin: Ügy maradt ... sei elvágja az ujját. Sőt azt is elhiszem, hogy ott­hon mimtagyerek, akiinek a jó szivét áldja minden ismerős. Nem olyanok vagyunk hát miiint amilyennek lát­szunk, vagy amilyennek bizonyos helyzetekben lát­szani szeretnénk. Kérdés, hogy akkor miért akarnak annyian rossznak látszani? Kérdés, hogy miféle erkölcs alapján lehet ilyen olcsó módon példakép lenni va­laki? Mi kell a népszerű­séghez? Néha már úgy tű­nik, — és tessék megfi­gyelni a beszélgetéseket —, hogy a legszellemesebb társalgó az, aki B betűvel kezdődő segédigék nélkül megszólalni sem tud. Az lesz az irigyelt, aki jól­lehet csak kitaláltam, ré­misztő történetet mond el magáról. Egy másik példa: a vi­lág legtermészetesebb dol­ga, — ez így van amióta ember az ember —, hogy amikor egy ifjú szerelmes, aikkor ezt szeretné az egész világnak elmondani. Nincs ebben semmi rossz, de az már-mór siralmasan ne­vetséges, ahogyan néhá- nyan ezt a szerelmüket az egész világ tudomására akarják 'hozni. Nem va­gyok prűd és megértem, ha kiét fiatal szeret egy­máshoz érni, ha szeret összebújni. Eddig ez rend­ben van, de valósággal saj­rég nem nekik szolgál, mór csak azért borulnak össze, mert ha ezt nem tennék, akkor beszélgetni kellene, akkor valami olyasmit kellene csinálni, ami sokkal bonyolultabb, nehezebb, mint a csóko- lózás. Primitív dolog, de ők mégis csak így tudják elmondani, hogy egymás­hoz tartoznak. Hogy te megvagy nekem, én meg­vagyok neked, hogy én klassz srác, vagy lány va­gyok, mert íme lásd világ, hogy milyen jó nőm, vagy fiúm van nekem. Hogy mi köze minden­nek a metrókocsit rongá- lókhoz? Mi köze van a brüsszeli tragédiához? Nos, annyi, hogy a primitívség mindig veszedelmes. Még veszedelmesebb akkor, ha ennek a primitívségnek valamiféle kultuszt is csi­nálunk. Ha nemcsak elfo­gadjuk, hanem bármilyen furcsa így kimondani: még tiszteljük is. Tiszteljük-e valóban? Nagyon pontosan tudom, hogy amiről írok, az léte­zik, az van, az igaz, de azt is, hogy nemcsak ez van, és nemcsak így van. ír­tam arról, hogy azok a gyerekek, akik bandába verődve már-már rettene­tesek, külön-külön, egyen­ként lehetnek nagyon ren­desek. Magam is ismerek már sohasem lesznek pél­dává. Valahogy nem is alkarnak példává lenni, mert van egy réteg, bár­milyen vékony is az, amelynél szép lassan a rendesség a szégyellni va­ló. Persze ez mindig így volt. Ha száz ember kö­zül egy lop, akkor senki sem beszél a kilencvenki­lencről, azokról akik nem loptak és nem is fognak soha. A metrón naponta tíz- és tízezer fiatal utazik, de mi csak az említett tíz példáját tudjuk. Rémisz­tő viszont, hogy két-hórom nappal Brüsszel után már akadtak, kerültek utánzók. Nyugtalanító, hogy nem egy fiatallal beszálltéin, aki ezt a metrórongálást is ártatlan csínytevésnek, egy jó bulinak ítélte. Nem ar- ró van szó, hogy tömege­sen utánozni akarnák őket, de arról 'igenis, hogy valamiképpen nem hábo­rodunk fed igazán, amikor bizony okunk volna rá. Nem érezzük, vagy inkább nem törődünk vele, hogy bizonyos magatartási for­mák a legrendesebbeket is sértik, vagy ha úgy tetszik bepiszkítják. Milyenek vagyunk hát? Vagy még egyszerűbben : milyennek látjuk egy­mást? Ha 'beszélgetek, akkor sokakról kiderül, hogy te­hetséges, bátor, egyenes. Ha többen beszélgetünk, akkor már valamivel za­varosabb a kép, ment biz­tos, hogy nem a legtehet- ségesehb, a legbátrabb fi­atal a 'legnépszerűbb. Sőt biztosain nem az. Egy-egy közösség kedvence á leg­ritkább esetben az, akit mondjuk KlSZ-dntkárrá választottak, mert közössé­gi ember, mert „jó fej”, mert valamiképp valami­ben kiválik a társai kö­zül. Különbnek, másnak lenni a legtöbb közösség­ben magányosságot jelent. Szenvedélyes diákvitákat hallgattam nem egyszer arról, hogy milyenek a felnőttek, milyen a felnőtt társadalom. A kritikák maróan élesek, szelleme­sen fogalmazottak és rész­ben igazaik is voltak. Ez eddig rendiben van, de azok, akik az őszinteség hiányát róják fel a felnőt­tek bűnéül a maguk vilá­gában wmég felnőttebbül” élnek. Elkezdődik ez vala­mikor az általános iskolá­ban, amikor a továbbtanu­lásról kell dönteni. A kö­zösségek hihetetlenül gyor­san megromlanak és azok, akik eddig együtt tanultak egymás ellen kezdenek tanulni. Élesebben mutat­kozik ez meg a középisko­lákban. Az első két év még a nagy barátságoké, de a harmadik évtől kezdődően, felnőtteket megcsúfoló mó­don kezdetét veszi a hartal- md harc. Egyesek tétje nagy, az egyetem, a főisko­la, a továbbtanulás. És ezért semmi sem drága. Ezért lehet hazudni, csal­ni, lopni, ezért lehet még a másiknak ártani is. Va­lamennyire természetes, hogy ebben a hangulat­ban már semmiképp sem a legtehetségesebb, a leg­szorgalmasabb társ lesz a példa. Nem az ellenfelek lesznek a népszerűek, ha­nem elsősorban azok, akik­nek a képességei középsze­rűek, vagy még azok sem. Valami átértékelődik, de ebben az átértékelődésben értékek vesznek el. Egyre inkább a külsőségek adnak rangot, a vagányság, a jó- pofiaság és minden, ami ez­zel jár. Kedvező esetben ártatlan dolgokról van szó, de aki hallott már ka­masz dicsekvéseket irtóza­tosan nagy mennyiségű szeszekről, az tudja, hogy niem minden esetben ilyen ártatlanok. Hallottam egyébként 17 éves emberkét dicsekedni azzal, hogy ő már kipró­bálta a szipózást, és haj­lottam panaszkodni kis­lányt, aki azzal vált nevet­ségessé a társai előtt, hogy miég nem feküdt le senkivel. Különös, vagy nem különös lehet, hogy az ölt kinevető társak ugyanolyan ártatlanok vol­tak, mint ő, de gondosan elrejtették ezt a „szégye­nüket”. Mentegetőztem ennek az írásnak az elején, mond­ván, hogy elefánt a porce- lónlbolitban. Nos, erről any- nyliít, hogy nem akartaim, a világért sem akartam ösz- szetänni semmi értékeset. És ha egy kicsit tükörnek is szántam az írást, akkor azt is tudom, hogy torzít valamelyest ez a tükör. Nem a szépet alkarja csú­nyának látni, de megszépí­teni sem akart semmiit. Ta­lán érdemes belenézni. Egy kis türelmet, egy kis gon­dolkodást, talán néhány egymás közötti vitát remé­lem megér. V KM

Next

/
Thumbnails
Contents