Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Tisztelt Szaszala László! Szerfeesztőségüníkihöz küldött levelét — amelyben írásainkra reagált az Au- tófelügyelet megyei igazgatójaként — már közöltük. Alkálimat adott azonban ama is, hogy tovább gondoljuk korábbi közös mondandónkat, hiszen ön több, megyei szinten értékelő adat^ HÉTVÉG l INTERJÚ MM Pétervári Józseffel, a KISZÖY elnökével az ipari szövenezelek Máséi ital szinte ösztönöz eure benniünket. Szeretném megosztani azt az érzést is, amit levele első olvasása közben éreztem. A legjobb kifejezés erre talán az, hogy az ember együk szeme sír, a másik meg nevet. Mert alapjában véve az újságíró örülhetne annak, ha bírálatának, az írásában kifejtett gondolatainak helyességét illetékes szakember igazolja, számokkal alátámasztja a mi — mindössze néhány tapasztalatra alapozott — véleményümíket. Az öröm azonban nem teljes, hiszen senkinek sem jó az, ha romló tendenciákról kell, immár bizonyítottan számot adni. De miiről is van szó? Az utóbbi időben több írásban tettük szóvá — ezek különböző szerzők tollából jelenitek meg — a gépjárművek romló műszaki állapotát, azok közül is különösen a nyári kirándulócsoportokat, gyerekeket szállító autóbuszok hiányosságait. Mert abból még-nincs nagy gond, ha egy jármű defekltet kap, hiszen az bármelyik, új járművel is előfordulhat. Ám ha az autóbusz valamennyi gumija tönkremegy egy úton, vagy ha használhatatlan pótkerékkel indul el Budapestre, s egyetlen gumiihiba 3—4 órás késedelmet jelent, már korántsem megnyugtató a helyzet. Az embernek óhatatlanul az jut eszébe: legalább a fék jó-e? És mit gondolnak a szülők, akik este nyolc helyett még 11—12-kor is az iskola előtt várják csemetéiket? De megdöbbentő az is, hogy miközben környezetvédelemről, üzemanyag-takarékosságról beszélünk, minden hosz- szabb úton találkozhatunk füstfelhőket okádó autóbuszokkal, amikéit bizony egy-egy szigorúbb közúti -ellenőrnek ki kellene állítani a forgalomból, s nemcsak helyszíni bírsággal ösztönözni a nagyobb gondosságra, hanem annak is megcímezni! egy csekket, aki a telephely kapuján kiengedte a járművet. Nem véletlen, hogy egy szélesebb téma kapcsán most csupán az autóbuszokról írok. Ezeknél ugyanis — minthogy nagy része közlekedési Vállalaté, a többi pedig közületé — a járművezetőn kívül is van felelős, akinek gondja, feladata, hogy az alapvető biztonsági és műszaki feltételek meglétét ellenőrizze. Az intézkedés persze nyilván nem olyan egyszerű, mint ahogy leírjuk. De időben célszerű felfigyelni a vállalatoknál, autóbuszokat üzemeltető intézményeknél az ön által közölt egyik adatra is: a korábbinál sokkal több jármű kap alkalmatlan minősítést a műszaki vizsgákon. Ezt közvetve az is jelzi, hogy sok jármű közlekedik olyan állapotban, amely nem biztonságos. Nyivián vannak álkatrésznondok, kevesebb a rendelkezésre álló költség is, megnövekedtek az üzembentartás terhei. Mindezeket figyelembe véve is meg kellene gondolni annak, aki engedélyt ad: vaion tehető-e kockára 30—40 vétlen utazó épsége, s ha netán valami baj történik, 1 ebet-e a felsorolt okok valamelyikére hivatkozni? De volt az ön levelének még egy, különösen figyelemreméltó részlete. Közlékedési vállalatunk telephelyén egy ellenőrző mérésnél meglepően sok olyan autóbuszt találtak, amelyek a megengedettnél sokkal nagyobb mértékben szennyezik a környezetet — nyilván ezek fújják az orrfacsaró füstöt, gázt az utakon. Indokoltnak tartották azt is, hogy hathatós intézkedésekre szólítsák fel a vállalat illetékeseit. Nékem arról az jutott eszembe, vajon mit csinál a vállalat hélyi saját ellenőrző apparátusa, vajon miért kell megvárni, míg a hatóság figyelmeztet nyilvánvaló dolgokra ? — köztük olyasmire, amit az utcán közlekedők legtöbbje — vérmérsékletlétől függően — megjegyzéssel illet. Üigy tűnhet: apróságok ezek, amelyeket a mai gazdasági helyzet nehézséged közepette nem is érdemes feszegetni. Az ön levele azonban erősített meg, hogy igenis szükséges, ment a mai figyelemfelkeltéssel esetleg nagyobb gondokat előzhetünk meg. Köszönöm, hogy mindezek újbóli kifejtésére alkalmat adott levelével. A Az egyik ipari szövetkezetben hallottam, leáldozóban a szövetkezeti mozgalom, elhúztak mellettünk az állami vállalatok. Tért vesztettek a termelésben, értékesítésben egyaránt. Ez ön szerint valóban így van, beszélhetünk-e térvesztésről, avagy csak arányaiban változott a helyzet? — Előbb nézzük, hogyan fejlődött a megye ipara. A húsz évvel ezelőtti politikai bizottsági határozatot követő esztendőkben látványosan fejlődött Szabolcs-Szataár, új ipari bázisok alakulták, ezek létrehozására jelentős anyagiak álltak rendelkezésre. Ebből adódóan nagyarányú extenzív fejlődés következett be, ami a hetvenes évek végéig tartott. Így, ha az állami és szövetkezeti ipar termelését nézzük, akkor 1970-ben az ipari szövetkezetek 13,8 százalékkal részesültek a megye termeléséből, tíz évvel később ez 11,5 százalékra mérséklődött. Ez térvesztésnek tűnik, viszont nem úgy fogható fed, hogy a szövetkezeti ipar nem fejlődött. Csak nem olyan léptékű volt gyarapodása, mint az állami iparé. Mérsékeltebb tempóval 1970 és 1980 között (ha az árnövekedést nem nézzük) ötszörösére növelte a szövetkezeti ipar a termelését, míg a másik szektorban hatszoros volt a növekedés. G Mi az oka a mérsékeltebb tempónak? — Az anyagiak hiánya. A szövetkezetek önerőből teremtették meg a fejilődés lehetőségeit. Semmilyen külső támogatást nem kaptáik. Itt a végleges támogatásokra gondo- lók, hiszen banki hitel felvételére mindenkinek van lehetősége. Ám ezt is befolyásolja a meglevő saját erő, annak nagysága, ami alapvető tényezője a fejlesztésnek. Ennyire volt lehetőségük a szövetkezeteknek a műszaki fejlesztéshez, a termelés mennyiségi növeléséhez, a tárgyi feltételek megteremtéséhez. Sokszor a lehetőségek határt szabnak a minőség növelésének. Mi a helyzet e téren az ipari szövetkezeteknél? — Ez központi téma valamennyi szövetkezetben. A jobb minőségű terméket könnyebb értékesíteni, a színvonalasabb munkát jobban megfizetik. Nem mondok vele újat, mindenütt ebbe az irányba haladnak, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ha pedig már a térvesztésről beszéltünk, nem érdektelen azt is megnézni, hogyan alakult az export helyzete, ami már egyik fokmérője a minőségnek is. A megye ipari exportjából a szövetkezetek 1970-ben tizenhat százalékkal részesedtek, tavaly ez a szám valamivel több, 16,3 százalék volt. Vagyis tartják magukat a szövetkezetek. A Hogyan lehet az utóbbi évtized fejlő- w dését értékelni? — Tíz-tizenöt évet tekintve az egyik legjelentősebb feladat volt a korábbi nem megfelelő termelési körülmények korszerűsítése. Az anyagi lehetőségek nagyobb hányadát új üzemcsarnokok, központi telepek létrehozására, gépek, berendezések vásárlására fordították a szövetkezeték. Ezzel javultak a körülmények, s lehetőség nyílt a termelés növelésére is. Nem titkolt cél volt, hogy jobb körülményeket biztosítsanak a dolgozóknak a szövetkezetek és megteremtsék a későbbi intenzív fejlődés lehetőségét. Ennek hatását már érezni lehet, ezért szorgalmazzuk a műszaki színvonal további fejlesztését. A Beruházásokat említ. Köztudott, orszá- ^ gosan visszafogottabban építkeznek a vállalatok, kevesebbet költenek a korábbiaknál. Mi a helyzet Szabolcs-Szat- már megye ipari szövetkezeteiben? — A döntést követően az intézkedések a szövetkezetekben gyorsabban valósulnak meg az ipar átlagától. Ez áll a beruházásokra is. Számok tükrében 1975 és 1980 között az állóeszközök bruttó értéke megduplázódott a szövetkezetekben. Ez jelzi, ebben az időszakban erőteljes beruházási hullám vonult végig. Az utóbbi négy évben már mérséklődött az ütem, de ez a jellemző a népgazdaság egészére is. Az említett években a megye valamennyi szövetkezete elfogadható, a kor követelményeinek és természetesen saját pénztárcájának megfelelő központi telephelyet alakított ki. A jelentősebb beruházásokhoz tartozik a rakamazi és a nagykállói cipőipari szövetkezetek hatalmas üzemcsarnoka. Fehérgyarmaton megoldódott a vas- és asztalosipar elhelyezése, gépesítése. Üjfe- hértón építőanyag-gyártó üzem épült fel, a fehérgyarmati ruhaipari szövetkezet csodálatos telephelyet kapott, hasonlóan a nagykállói textilruházati. Elmondható a fejlődés „...az első számú vezetőnek kell jé szakembernek lenni, s akkor már belső igénye, hogy maga köré is felsőfokú végzettségű szakembereket válasszon. Nem túlzás, a megye szövetkezeti mozgalmának megújhodása ezen áll, vagy bukik.” az Elekterfémről és más szövetkezetekről is. Az építőipari szövetkezetekben elsősorban gépeket vásároltak, új technológiát honosítottak meg. Az ábrányiak a no-fineS technológiával Nyíregyházán évente száznál több lakást építenek. Q Ezek az új létesítmények, gépek egyben módot adnak a rugalmasságáról ismert szövetkezeti ipar továbbfejlesztésére? — Az alapjait adják ennek a beruházások, mert düledező műhelyekben nem lehet korszerű gépekkel, technológiával kiváló minőségű árut előállítani. Ezzel egyszersmind a piaci igényekhez való rugalmas alkalmazkodást, a termékszerkezet kialakításának alapjait is megteremtették. A Vagyis a piac igényeinek megfelelő terméket gyártanak a szövetkezetekben? Lehet így fogalmazni: ezek minden piacon értékesíthető termékek? ■ — Csodálatos dolog lenne, úgy is mondhatom, vágyálomnak tűnő, ha egy szövetkezet ilyen termékeket állít elő. Van ilyen törekvés, amit felélénkít a szövetkezeteknél a gyors, rugalmas, a piaci viszonyokhoz való alkalroazkodókészség meghonosodása. Az értékesítés mai színvonalát nem tartom rossznak. Az építőipart nem számítva évente 2,6 milliard forint termelési értéket produkálnak a szövetkezetek. Ebből a közvetlen export 1,2 milliárd forint, kétszázmillió forint felett van a szolgáltatás és jelentős a kooperációs kapcsolat olyan nagyvállalatokkal, mint a Gaaz-MÁVAG, vagy a Medicor és még egy sor más vállalat. Az így elkészített alkatrészek, részegységek végső soron közvetve, de külföldire, exportra kárülnek. Ezek pénzben kifejezve egymilliárd forintra rúgnak. Így a kép már sokkal szebb. Persze nem tapsolunk, még csak nem is abban a hitben élünk, hogy itt minden a legnagyobb rendiben van, de az elmondható, a termékek eladásával különösebb gondunk nincs. G Mi a helyzet a ruházati ágazatban? — Egyértelműen a bérmunka dominál. Az anyagot a partner adja, a szövetkezetek munkájukat és a rezsit teszik hozzá. Ezek anyagos exportként háromszoros értéket képviselnének, de egyelőre a hazai ipar nem szállít megfelelő alapanyagot. A ruházati szövetkezetek egészét tekintve versenyképes a gyártmányszerkezet. Ez pedig feltételezné, hogy mindenütt van a tarsolyban két-három, rövid idő alatt megvalósítható ötl£t. Sajnos az előregondolás még nem mindenütt van meg, igaz, ehhez szükség van. a jól informáltságra, jó szakemberekre, alkiik a fantáziájukat is eleresztve új termékeket konstruálnak. Ezek akkor érnek valamit, ha vevőt találnak rájuk. A leggazdaságosabb külföldön eladni. Mégis, ha az ipari szövetkezetek tőkés kiviteléről esik szó, akkor ezután egyenlőségjelet tesznek és a RACITA-t említik. Miér^ csak egy legény a gáton? — Én tovább bontanám a tőkés export egyenlő RACITA (képletet úgy, hogy tőkés export egyenlő könnyűipar. Valóban a ra- kamaziak adják a tőkés export majd’ kétharmadát. A tavalyi 365 millió forintból 221 millióval részesedtek. Mindezt náluk tudatos fejlesztéspolitika eredményének is nevezhetjük. Az ottani cipőipari szövetkezet nagy múlttal rendelkezik, jobb minőségben készítik a női cipőket, csizmákat a többinél, maradéktalanul eleget tesznek a piac követelményeinek. Szöveteégi támogatással jelentős fejlesztés valósult meg Rakamazon, mert láttuk, átlagon felüli eredmény érhető el. Képeseik a tőkés igények kielégítésére, erre szakosodtak. A nagykállói szövetkezet is jó minőségű cipőket készít, neki a szovjet piaccal van jó kapcsolata. A ruházati szövetkezetek exportja nem tűnik nagynak, mert bérmunkában dolgoznak, anyag nélküli elszámolásban. A gép- és vasipari kooperációról már szóltam. így nézve már felborul az eredetileg felállított képlet. A termeléshez szorosan kapcsolódik a szolgáltatás. A lakosság pedig leginkább ez alapján minősíti az ipari szövetkezeteket, s nem a legszebb jelzőkkel illetik e tevékenységüket. Hogyan lebet változtatni a szolgáltatásokon? — Mindennapi gondot jelent ez a szövetkezeteknek. Könyörtelen .anyagi érdekeltség húzódik meg mögötte, mert egyértelmű a szabályozók részéről a nyereségcentrikusság. Minden gazdálkodó egység, amikor a fejlesztés kérdéséről dönt, előbb gazdaságossági számításokat végez. Ahol nem biztosítható a minimális nyereségszint, abba a tevékenységbe bele sem kezdenek. A szolgáltatás pedig sokszor ebbe a kategóriába sorolható. Azért nem minden esetben ilyen sötét a kép. Nemrég született egy kedvező döntés:: 1985 és 1987 között országosan négyszázmillió forint áll rendelkezésre fejlesztésre, amiből pályázat útján harmincmilliót a megyei szövetkezetek kapnak. Vagyis okosan, gazdaságosan felhasználva ezt az összeget, javítható a lakossági szolgáltatás. A Nem kell attól félni, hogy az ipari szö- v vetkezetek sokrétűségükkel elaprózzák tevékenységüket, igaziból nem alakítanak ki vezető profilt? — Sok szövetkezet elnöke úgy fogalmaz, a több lábon állás híve. Semmiképpen sem tartom rossznak ezt a gondolkodásmódot. Az igaz, a gyártmányszerkezetet tekintve a szövetkezetek vegyes jellegűek. Rövid távon bizonyára jobb volna a szakosodás, de hosz- szabb távon semmi esetre sem kifizetődő. Van olyan tapasztalatunk, hogy a szövetkezeti ipar a nagyipar háttere. Ha a nagy szé- riás termékek gyártására rendezkednének be a szövetkezetek, akkor éppen a sajátosságukat veszítenék el. Ezzel veszítene az ország is, mert nem lenne csatorna, függönykarnis, szeneskanna, s sorolhatnám még. A nagyvállalatok menekülnek ezek gyártásától, a szövetkezetekben partnert találnak. A Csengeni Vegyesipari Szövetkezet a Taurus segédletével meghonosította a fürdősapkák, a bébi guminadrágok gyártását. Ezzel valós piaci igényt elégít ki, s az alacsonyabb rezsit figyelembe véve megfelelő nyereséggel termel. Ez csak egy kiragadott példa, de szinte bármelyik szövetkezetét lehetne említeni. Már többször elhangzott: nem Rómába, a piachoz vezet minden út. Az értékesítésnek ez az alfája és ómegája. Hogyan tudja meghódítani a külpiacokat egy ipari szövetkezet? — Egyedül meghódítani a piacot lehetetlen, óriási apparátus kellene hozzá, ezért a szövetkezetek partnerei a külkereskedelmi vállalatok. A piac legapróbb rezdüléseire odafigyelnek, ezt közvetítik a gyártóknak. Sikerült jó kapcsolatot kiépíteni ezekkel a vállalatokkal. Nemrég itt volt a Tannimpex vezérigazgatója, a Hungarocoop vezérigazgató-helyettese, közösen a szövetkezeti elnökökkel beszélték meg a piaci helyzetet. Minősítették egymás munkáját. Ez a kapcsolattartás egyik formája, a másik, amikor a külkereskedelmi vállalat viszi az elnököket külföldre közvetlen tárgyalásra. Ezek után miben látja az ipari szövetkezetek fejlődésének útját, a jövőt? — Mindennek alapja a személyi feltétel javítása, bármi más csak ezután jöhet. Mert amíg nincs minden szövetkezetben felsőfokú végzettségű szakember, így a nyírbátori faipari, a tiszalöki és a csengeri vegyesipariban, valamint a nyíregyházi és kisvárdai fodrászszövetkezetekben, addig nehezen képzelhető el rugalmas, gyors előrelépés. Aztán a másik pólus a további műszaki fejlesztés, a beruházás. A fejlődés, a jövő azon múlik, hogyan tudják megvalósítani a szövetkezetek ezeket a feltételeket. A műszaki fejlesztés nagyban függ, milyen összegű pénzzel rendelkeznek. Ebiből bizony nekik is, a szövetségnek is kevés van, ám szükség van a szemléletváltásra. Nemcsak kölcsönös fejlesztési alap és szövetségi juttatás van, hitelt is lehet kérni. Ahol pedig okos, ésszerű fejlesztési elképzeléseket akarnak megvalósítani, ott a drágább kamatozású pénzt is gazdaságosan lehet felhasználni. Ezekben látom a jövő útját. G Köszönöm a beszélgetést. Sipos Béla 1985. július 13.
