Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
KM HÉTVÉGI melléklet 1985. június 29. o A pró szemekben hull az égi áldás. Ami persze nem lenne baj, hiszen ilyenkor, június végén is kell az eső a földekre. De nem most, 1985 nyarán, s nem itt a keleti végeken, ahol kis megszakításokkal hónapok óta esik, csak esik. Már a gólyamadarak is unják ezt a rengeteg vizet. Fenn gubbasztanak a szénaboglyákon, csak néhány nagyon éhes társuk bogarászik a réten, finnyásan lépkedve a zavaros pocsolyában. Álmos, novemberi köd lebeg, nem'sokat látni a tájból. Ha nem jártunk volna erre már százszor, csodálkoznánk: mi szépség van e vidéken. Ám jártunk, így tudjuk, párját ritkítóan gyönyörű e tájék. Pláne, ha Gyarmat felől jövet elhagyjuk az Űj-Túrí. Balra nagy legelő, százados tölgyfákkal, jobbra meg vad, sűrű bokrokkal sze- gélyzett szántó, régi vízmosások ... S ha a horizontra nézünk, hát az maga a csoda! A Kárpátok csúcsai kéklenek ott, átfogják az egész láthatárt. Pompás műút szalad egészen Tiszabecsig, de ha jobbra fordulunk, Uszka, s Magosliget felé, akkor sem zötyög az autó. A megye- székhelytől azonban még így is jó másfél órányira van a leggyorsabb autóval is ez a tájék, s bizony kezdi érteni az ember a régi mondás igazságát: Uszka, Bökény, Magosliget, az istentől elbillegett... Uszkába ér az autó, s mire felocsúdunk, már a szomszédos faluban, Magosligeten járunk. Hohó1 Nem addig Uram! Hiszen ml pontosan Uszkába indultunk, a megye egyik legkisebb falvába. Egyik legkisebb, de talán legszebb falvába. Hatalmas diófák, sűrű szilvások, s igazi, ősi szatmári porták... — Házat akarnak venni? — kérdik hárman is az idegentől a bolt előtt. — Lehet, válogathatnak. Eev Trabanthoz nehezebben jutnak, mint nálunk egy szép, rédelyes házhoz... Csendesen szemerkél az eső még mindig, a bolttal szemben behúzódunk hát egy házba. A gazda, Kerekes Zoltán jóval túl már a hetvenen, ám fittyet hány az időre, vígan szaporázza lépteit. Most a reggel kocstaníttassuk tanár úr? Ahhoz pénz kell. A szövetkezet meg nem ad ösztöndíjat. Aztán hála az Urnák, csak elment. Igaz, ha az állam nem segít ösztöndíjjal... Istenem ... ! Harmadikos, vagy negyedikes volt már, jön haza az egyik hét végén, s látjuk, lyukas a könyökén a kisujjas. Az házat. No de megbocsássanak, én megyek, mert várom a vízügyet, a templom meg a töltés ügyében. Indulunk mi is. mert hosszú még ugyan a nap, de fontos dolgunk van. Keressük Erdélyi Tibor barátunknak, a világhírű néptáncosnak az édesanyját, hiszen mikor legutóbb deszkázott ablakok faluja ... Dél van, húzzák a harangokat a református templomban. Alacsony, szí- jas ember a harangozó, furcsán néz ránk, mintha isten tudja honnan jöttünk volna. — Hajaj kérem, nagy sora van az életnek! — néz Barangolások Dacolva tűzzel, vízzel... csozta le az udvaron a szőlőt, ott áznak a friss hajtások az udvaron. — Sajnos, így járt a mi falunk is, mint az én lugasom. — mondja, s megáll pillanatra a tornácon. — Lekoecsozták azt is, alig talál nálunk fiatalembert. Bent ülünk a tisztaszobában, s Papp Benjámin, a református egyház kurátora folytatja az iménti gondolatot. — Ne higgyék, hogy most kezdődött ennek a falunak a fogyása — legyint. — Még az ötvenes években. A hatvanas évek végén meg aztán ... Akkor még együtt gazdálkodott Uszka és Magosliget — Tiszabeccsel csak jóval később egyesültünk — sajnos abban az időben nem sokat törődtek a fiatalokkal. Aki egyszer innen elkerült valami iskolába ... az valahol Debrecen, Nyíregyháza környékén állapodott meg. — Elment a te fiad is — bólogat a házigazda. — Pedig emlékszem, milyen jó fejű fiú volt az. Hol végzett, Nyíregyházán? — A gimnáziumot. Az egyetemet meg Debrecenben. Tudja hol van most? Nádudvaron. Az ország leghíresebb termelőszövetkezetében. De itt nem kellett. Tiszta ötössel érettségizett, a tanárok könyörögtek. hogy taníttassuk. Hogy anyja egy fél délelőtt dolgozott, míg sikerült befoltoznia. Ne búsulj fiam, nem szégyen a szegénység! Egy a fontos, maradjon tiszta az ember. — Beccsel mikor egyesültek? — öt, vagy hat éve ... ? Bár hamarabb összeházasodtunk volna! Igaz, a tavalyi esztendő nem sikerült valami fényesen. de néhány embernek legalább ma már van hol dolgozni. Pláne az asszonyoknak. Tudják mit kellett eddig csinálniuk, ha egy kis pénzhez, háztájihoz akartak jutni? Ganét teregettek a határban. Ne mosolyogjanak, így volt. Mondok én ennél különbet is! Volt olyan esztendő, hogy zárszámadáskor nekünk kellett visszafizetni a közös kasz- szájába, mert a pénzünk még az esztékát sem fedezte. Igaz, ez a kezdetek kezdetén volt, de igaz volt. Szóval ma már az asszonyok nem panaszkodhatnak. Ládagyár, harisnyaüzem, fűrésztelep ... szóval egy részük dolgozhat. Csak hát a fiatalok... ! Kérem ez tragédia, valóságos tragédia. Egyszerűen nincs hol elhelyezkedniük. Azért látják ezt a sok üres portát is. Az öregek elmennek, ki a temetőbe, s nincs aki tovább lakja a Pesten találkoztunk, a lelkünkre kötötte: ha Uszkán jártok, az én anyámat feltétlenül keressétek meg! — Jaj-jaj, hát mért nem ezzel kezdték? — nevet Kerekes Zoltán. — Hát ez a drága öregasszony, aki végighallgatta a beszélgetésünket, pontosan a Tibor édesanyja. Ez az ember, Papp Benjámin pedig az a híres kerékgyártó, akinél megtanulta nem csak a táncot, de a fát is szeretni. No, elhiszik most már, hogy valóban kicsi ez a mi falucskánk ... ? De még milyen kicsi! Kétszázhetvenen, legfeljebb kétszáznyolcvanan lakják, pedig még a század- fordulón is majd félezren éltek itt. De hát a végeknek mindig ez volt a sorsuk. Az itteniek is jó katonák, jó munkások voltak, s mi kell egyéb a mostani hazának? „Bajban van a messze város, Gyűrkőzm kell a Halállal: Gyűrkőzz, János, rohanj, János.” Mormoljuk a halhatatlan Ady-verset, s közben a második nagy háborún jár az eszünk. Csak e maréknyi faluból hetvenhárom férfiembert parancsoltak ki Oroszországba. Harminc- egynéhányan tértek visz- sza ... Azóta mondják a környéken: Uszka az özvegyasszonyok faluja, a beránk szigorúan. — Harminchat éve állok az egyház szolgálatában, tudják hány embernek harangoztam én azóta!? Nem fogják elhinni. Pontosan kétszázkilencvenhatnak. Igaz. nem mindet Uszkán temették, de a mi harangunk szól minden uszkai- ért. .. temessék akár Amerikában is. Szép, fehér bajszú öregember bólogat a harangozó szavára, Kánya Lajos, Uszka legidősebb embere: idén töltötte be a kilencvenedik évét. — Húzhatod nekem is nemsokára, lassan szólít engem is az Ür — mondja csendesen. Őri Sándor, a harangozó felcsattan: — Ugyan már Lajos bátyám, megüljük mi még a száz évét! A kerítésnek támaszkodva beszélgetünk, egyre többen leszünk. Valahonnan Liget felől megérkezett biciklin a községi párttitkár, Mester Miklós is. Jól megtermett, szókimondó ember, amúgy sofőr a szövetkezetben. — Az óvoda ügyében szaladgálok, de hát... — legyint. — A gyermekeink, vagy tizenöten Magosligetre járnak óvodába, és hiába megyünk fűhöz-fá- hoz, nem tudjuk elérni, hogy az autóbusz az óvoda előtt álljon meg. Most még hagyján, de télen! Volt olyan este, hogy két óra hosszat fagyoskodtak a gyermekek mínusz huszonöt fokos hidegben, mert nem jött a busz. Mondtuk a Volánnak, hogy társadalmi munkában megépítjük mi a buszfordulót, mintha a falnak beszéltünk volna. — Pedig még a buszvárót sem kellene arrébb vinni, mert nincs — mondja bosszúsan Simon Kálmán traktoros, akit épp a napokban választottak meg tanácstagnak. De nemcsak az óvoda bosszantja mostanában az uszkaiakat. Nemrég kezdtek a vízügyesek a falu alatt kanyargó Batár töltésének megerősítéséhez, s a nagy gépek tönkrevágják előbb-utóbb a kerteket. S még ez lenne a kisebbik baj, de úgy hírlik, a gát nagyobbításával jó néhány kertet meg is csonkítanak majd, de az érintettek erről mindeddig semmiféle hivatalos papírt nem kaptak eddig. Megsínylette a vízügyesek munkáját a ritka szép, védett református templom és a harangláb is, a gátról lecsúrgó eső megtámadta a falakat. Mikor tariulunk már meg úgy építeni, hogy ne pusztítsuk meglevő értékeinket közben ?~ Igaz, ez a falu megszokhatta már — meg lehet-e ezt egyáltalán szokni? — a pusztulást, hiszen az emlékezet szerint az elmúlt három évszázadban kétszer is teljesen megsemmisült. Legutóbb a század- forduló táján égett le a falu, előtte meg a Rákóczi- szabadságharc idején, a feljegyzések szerint 1703- ban. Itt a szomszédban, a Bajnok nevű dűlőn vívták a kurucok első jelentősebb győztes csatájukat, Uszka azonban megsemmisült. Másfél kilométerrel délebbre költözött ekkor. a falu, a mostani helyére. Azóta is állja a történelem viharait. Vajon meddig dacol még a nem mindig kegyes idővel ... ! Balogh Géza Másért is, e látványért pedig különösen érdemes felkeresni Uszkát (Elek Emil felv.)
