Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-22 / 145. szám
Előad, lead, leken Valamikor, és nem is volt ez olyan régen, amikor a magyar vidéken befejeződéshez közeledtek a nagy őszi munkák, megkezdődött a népművelők lázas sürgése-forgása. Nekik akkor kezdődött az idény. Falusi tanító ekkor tanította az amatőr színjátszóit, ilyenkor lettek népesek a szakkörök, szerepeltek a különböző művészeti csoportok, teltek meg a legkisebb település tantermei is TIT-előadásokat hallgató közönséggel. Azon lehet vitatkozni, hogy jó volt-e ez, de azon aligha, hogy így volt természetes. Tavasztól késő őszig a falusi, de igaz ez a kisvárosokra is, ember nem ért rá, hogy önmagával törődjön. Panaszkodik manapság sok hivatásos közművelődési szakember, ötven—száz kikilométereket lehet autózni a magyar vidéken úgy, hogy igazi falusi programot találjon az ember. Kihaltak ' és üresek a művelődési házak, néptelenek az utcák, és a kocsmaablak világos négyszögén kívül csak az ablakok mögül kiszűrődő kékes fény jelzi, hogy él a falu, hogy nem az emberek fogytak el. Tény, hogy a művelődési házainkat, amiket nagy lelkesedéssel megépítettük, hagytuk leromlani, hogy a berendezésük inkább taszítja, mint vonzza az embereket. Ami valamikor asztalával, székével, néhány könyvvével, szekrényével, esetleg kopottas szőnyegével egy parasztszobához viszonyítottan esetleg vonzó lehetett, az ma a parasztházak városi lakásokkal megegyező, bár esetileg másképpen használt berendezéséhez viszonyítottan szegényes, ócska, megkopott. Nem állunk olyan jól ebben az országban közművelődés terén, hogy elhitethetnénk magunkkal: a jó program feledtetni tudja a környezetet. Egyébként ha így lenne, ajtkor elég lenne egy gépszínt építeni a színházak helyett. Akkor nem kellett volna felújítani az Operát, és nem kellene a nemzettől kérni a Nemzeti Színház építésére. Ugyanúgy, ahogy az étel jobban esik a terített asztalnál, úgy esik jobbam a szellemi étek a megfelelő környezetben. Télen a rosz- szul fűtött termek otthontalanabbak, didergőbb egy elsietett átépítés miatti hiba a falon, fakultabb a színpadi függöny. ★ Mondhatnák most, hogy nincs igazam, hiszen egy igazán jó program ma is össze- csődítené az embereket. Lehet, de hová lettek az igazán jó programok? Hallottam szakembertől olyan véleményt, hogy elmúlt a népművelés hőskora. A televízió műsorával nem versenyezhet a műkedvelő csoport, bármennyire is kommersz és halovány olykor a műsor. Ebben van valamennyi igazság, de abban is, hogy a műkedvelőkkel ugyanazt tettük, amit kultúrházainkkal. Az anyagi eszközök hiányára hivatkozva, kezdtük elhanyagolni őket. Valamilyen könyvelői szemlélettel megköveteltük a gazdasági kimutatások vezetését, a leltárt, az egy kólánál többet semmiképp meg nem engedő, és az egy üveg sört kigazdálkodók szigorú büntetését. Valamennyit biztosan nyertünk, de korántsem annyit, amennyit vesztettünk ezzel. Azok, akik könyvekből tanultak népművelést, elfelejtették, hogy a gazdasági okokra hivatkozva egyre kevesebb lett a szereplési alkalom, az élmény, amelyek a csoportok tagjait összetarthatták volna. Azok a gyerekek, akik maguk varrták, mosták, vasalták a színpadi ruhájukat, kezdték ki- hagyogja/tni a próbát, és nem próbáltak, ha a mosodából nem érkezett vissza a tiszta ing. Számban erősödött, szervezettségben nőtt az úgynevezett közművelődési hálózat, de közben minden előretolt állását elvesztette a falusi népművelés. Éves terveink voltak, de elfogytak az ötletekből fakadó jókedvű vállalkozások. Nincs ez mindenütt így. Vannak ma is kibontakozó mozgalmaink, jó ötleteink, de összességében e rosszkedvű fejtegetéseknek van igaza. Statisztikáinkban jól mutatnak a TIT-előadások adatai, de ki ne tudná, hogy a kistrigulázható előadásokra sok helyütt kötéllel fogják a hallgatókat, és ha nincs más megoldás, gyerekeket ültetnek a széksorokba. A népművelésbe szerelmesek panaszolják azt is, hogy a statisztikai szemlélet, a felügyeleti szervek látásmódja csak a látványos, nagy megmozdulásokat sürgeti. Ilyenre egyre kevesebb a lehetőség. ★ Szemrehányásként mondtam az egyik művelődési központunk igazgatójának, hogy egyre gyakoribb a műsorokat ért kritika. Jóllehet egyre kevesebb a nagyobb rendezvény. Tény, hogy a művelődési házak bevétele nő, de ez a műsorpoilitika felhígulását is jelentette. Nem vitatkozott. Nem védte a mundér vélt becsületét. Elismerte, hogy ő is alkura kényszerül, mert képtelen ,,lehozatni” azokat a jó műsorokat, amelyek biztos színvonalú programot ígérnek. A mátészalkai művelődési központ nagytermében kétszázan férnek el. A szerencsésebb városaink előadótermeiben ennél lényegesen többen. Rideg tény, de így van, hogy nemcsak az egyes közfogyasztású cikkek, hanem a szellemi és művészeti termékek árai is emelkedtek. Egy-egy rangosabb előadás csak akkor nem lenne ráfizetéses, ha 100 forintért adnák a jegyeket. Ezek a számok egy jobb gyermek- műsorra, ifjúsági előadásra érvényesek. Nos, ezt a szülőktől nem is szabad megkövetelni. Etikátlan lenne akkor is, ha megtelne a terem, hiszen a tizenéves gyerekeknek lehetetlen megmagyarázni, hogy miért nem jut nekik arra, amire másoknak igen. Biztosíték sincs arra, hogy éppen az irodalmat, művészetet legjobban szerető, értő gyerekek ülnének a 100 forintos széksorokba. Bonyolítja a helyzetet, hogy például Mátészalkán az egyetlen terem is alkalmatlan a nagy díszletes előadások tartására. Ami közel van, az így lesz elérhetetlen, bármilyen jó és olcsó. Ami messze van és e színpad méreteire is alkalmas, az viszont drága és megbízhatatlan. Van másfajta műsorkínálat is. Haknizók járják az országot, kínálják műsoraikat, de ezek színvonalára nincs semmiféle biztosíték. Még annyi sem, hogy megérkezik-e a plakáton hirdetett művész. A kultúra iránt érdeklődő vidékiek megcsúfolása, hogy volt, amikor a művész megérkezett ugyan, de olyan állapotban, hogy színpadra lépnie sem lett volna szabad. A megcsalt közönség ezek után a világ legrangosabb műsorára sem lesz becsábítható. ★ Itt álljunk meg egy pillanatra. Hovatovább a kultúrával is úgy vagyunk, mint a szénnel. Ha távolabb van a tüzéptelep, a szállítás költségeivel drágul a szén. A kenyér viszont az országhatáron is ugyanannyi, mint Budapesten. Elnézést érte, de a kultúrának a kenyérhez illene jobban hasonlítania. Országos fórumokat is nyugtalanító, talán örökség, talán átok, de a távolra, a messzi vidékre érkező előadók egy része úgy véli, hogy átlépvén a főváros határát, egy más közegbe, más kultúrába, vagy ahogyan egy elismert József Attila díjas írónk (!) is fogalmazta már, Európából Ázsiába érkezik, amikor Szblnokon átjön a Tisza hídján. Hogy ez milyen • közönséges ostobaság, azt a közelmúlt példáiból is egyszerű lenne bizonyítani. A televízió nagy országos döntőjében, a Ki miben tu- dós-ban egyetlen budapesti gyerek szerepelt, a többi vidéki kisiskolákból érkezett. És a győztest is egy kisváros adta, olyan, ahova a kitüntetett írónk nem el-, hanem legfeljebb leutazik. Ez nemcsak szóhasználat, nem az igekötők másfélesége, hanem egyféle szemlélet. Az eredmény: Budapesten bemutatják, egy nagyobb településen leadják, egy kisvárosban, vagy faluban „lekenik” a megfizetett 'műsorainkat művészeink. Kapkodva felveszik a pénzt, és rohannak tovább mit sem törődve azzal, hogy tehetségükkel a legnagyobb szolgálatot ebben a tenyérnyi hazában éppen az eldugott kistelepüléseken tehetnék. Itt ugyanis még tiszta szívvel, nyitottan fogadják őket. ★ Feloldandó az írás közben összegyűlt rosszkedvemet: magainf iis láttam rangos műsorokat, voit vidéki színházi élményem a szálkái parányi színpad előtt is, emlékszem üzemekben tartott érdekes előadásokra, jónéhány vitára. Tudok szakkörökből elindult, a tanulmányi versenyeken nagyszerűt produkáló gyerekekről. Számon tartok jónéhány amatőr csoportot, hiszek abban, hogy egy rossz hakni műsornál többet érőbb és a gyerekeknek is jobban tetszőbb lehetne ír maguk készítette bábműsor, vagy egy magukkal játszotta mesejáték is. !■ i> i m ír — mi ii'ii~Tr~n Nem vagyunk ugyanis olyan szegények, mint amennyire azt hisszük. Magunkkal hitetjük el, hogy szegényedünk. Erre most kell gondolnunk, amíg még vannak tartalékaink. Amíg hátország van és ameddig valaki gondol ezzel, amíg nemcsak a közművelődés elmélete gazdagodik. A gyakorlat ugyanis sekélyes. Erre figyelmeztet minket az a bizonyos holtidő. Bartha Gábor Jó darabokat kell játszani Sikeres évad régén Ismét bezártunk egy színházi szezont, immár a negyediket. A körülmények nagyon sokat változtak az eltelt három „kezdő és gyakorló” év óta. Elkészültek a színházzal egybeépített modem kiszolgáló és iroda helyiségek, s ezzel — ahogy a szakmában mondják — igazi „színház-üzem” lett Nyíregyházán. A színészházzai egy sor olyan gond oldódott meg, mely kedvetlenséget és elégedetlenséget okozott az elmúlt évadokban. Felfrissült a társulat is. Főiskolát végzett pályakezdő színészek szerződtek a színházba az évad elején, s közülük többen hónapok alatt bizonyították tehetségüket. Érezhető volt a vezetőség •igyekezete is, hogy ezek a fiatalok sokrétű és elegendő feladatot kapjanak, hogy minél előbb kibontakozhassanak, s teljes értékű tagjai lehessenek a társulatnak. Tudjuk, hogy a színészek el- szerződése — mondjuk így: színházról színházra való vándorlása, útkeresése természetes folyamat. Ezért örvendetes, hogy ötödik évadunk felé haladva még mindig szép számmal vannak, akik alapító szándékkal jötték ide, és ők most is a társulat erősségei. Felnőtt a feladathoz a műszaki gárda is — nemcsak azok, akik régi színházi emberek, hanem azok is, akik a nyíregyházi önálló társulat alapítása után érezték meg először a professzionista színház levegőjét. Feszített tempó kemény évad azonban fontos eredményeket hozott, ha úgy tetszik, bizonyított. Az alapítás lázának múltával — amikor mindenki figyelte az új színház első lépéseit — valóban most kellett „rákapcsolni”, hogy a társulat az érdeklődés előterében maradjon, s az országos sajtó az előadások alapján, s ne az újdonság szenzációja miatt foglalkozzon vele. Ebben az évadban lényegesen több szó esett a „szakmai berkekben” s a fővárosi sajtóban is színházunkról, mint korábban. A televízió is több alkalommal adott előzetest a bemutatókról, s a nyáron elkészíti felvételeit Nyírbátorban a bátori Adventról. És a közönség! A megyei tanács évadvégi értékelése közli az előadás- és a nézőszámokat. Eszerint színházunk továbbra is az ország leglátogatottabb színháza. Az elmúlt évad során 221 helyi és 56 tájelőadást tartottak, több mint 84 ezer néző előtt. Semmi sem kínosabb egy színház életében, mint az, ha folyamatosan a közönség kegyeit keresi. Véleményünk szerint mégis alaposabban meg kell gondolni a jövőben, hogy milyen darabok kerülnek színre egy olyan fiatal színházban, mely tulajdonképpen még most építi „közönségbázisát”, s nem csak építeni, színház- szerető s értő emberekké nevelni is szándékozik őket. lo áltál rendezett Segítsd a Királyt! melyet Ratkó József írt, az Istváni kor eddigi legtisztább történelmi megközelítésével, s páratlan nyelvi gazdagsággal Az Édes otthon (Kolozsvári Papp László) nem volt igazán sikeres, és sajnos a 40. évforduló tiszteletére színre került. A homok vándorai (Balázs József) sem, bár a rendező, Lé- ner Péter mindkét darab értékeit a lehetőség szerint a legjobban kiaknázta. A kinek se nap, se szól című Robert Bolt és a Kártyások című Gogol darab helyett is lehett volna olyat választani amit jobban szeret a közönség. Egyik lassan csörgedező cselekménye, másik a túlírtsága miatt lett kissé unalmas, ami egy fiatal színház esetében a legveszélyesebb. Messze kerültek egymástól a műsorrendben a nagy közönségsikerű, igazán élvezetes darabok. Az évad elején a Vízkereszt, vagy amit akartok, közepén a Segítsd a királyt! és a legvégén a Doktor úr. Érdemes ezek sikerén elgondolkodni, s levonni a következtetést, hogy közönségünk egyáltalán nem aszerint ítél: könnyű fajsúlyba- lan, vagy nehéz meggondolkodtató-e a darab, amit megszeret. Shakespeare, Raitkó József és Molnár Ferenc állnak itt sorban. Mondhatjuk úgy is: egy klasszikus vígjáték, egy mai magyar dráma és egy „szuper” színházi ember jól megcsinált komédiája. Nincs szükség tehát műfaji és színvonalbeli megalkuvásokra. Igazán jó darabokat kell játszani, izgalmas rendezésben. (Utalhatnék itt az Ördögökre is, mely a stúdióban aratott szakmai és közönségsikert.) Színészek Az évad igen sok szép és emlékezetes színészi alakítással örvendeztetett meg benn linket, s új, erős tehetségeket is felfedezhettünk. Bárány Frigyes, Szigeti András, Holl István, Máthé Eta, Csikós Sándor, Hartmann Teréz, Simor Ottó, Petényi Ilona, Vitai András, egy-egy figurája felejthetetlen. Érett és színes egyéniségek jelentkeztek, kitűnő szerepformálással, a tavaly ideszerződöt- tek közül is. Mester Edit, Varjú Olga, Schlanger András, Juhász György és Mátrai Tamás komoly erői ma már a társulatnak. Felnőtt, összeforrott, felelősségteljes társulatról tanúskodnak a beugrások is. Vitai András a Segítsd a királyt! Óbéli ember szerepét vette át szinte egyik napról a másikra, az előtte játszó Holl István iránti legteljesebb' tisztelettel, tökéletesen megtanulva és mondva a hosszú verses szöveget. Berki Antal a Ki- nek se nap, se szélbe „ugrott”, szintén fontos szerepbe bravúrosan. Évadunk végén hét színész szerződött más színházhoz — köztük Holl István, PetéSzíiniházunlk a negyedik évadban érezhetően bizonyítani akart. Nyolc bemutatót tartott a nagy színpadon, és még négyet, kihasználva az új stúdió adta lehetőségeket. A megnövekedett feladatokat, a feszített próbarendet — Orbán György gazdasági igazgató szerint — a művészek bírták jobban, a műszak egy része kevésbé. Ezért kerülhetett sor a díszítők évközbeni csoportos kilépésére. A vidéki repertoár színházakhoz képest is Képeink két emlékezetes előadást elevenítenek fel: jelenet a Vízkeresztből és a Segítsd a királyt !-ból. Elek Emil felvételei Az évadban bemutatott nyolc darab igen színes és változatos összképet ad, mégis el kell mondanunk néhány kifogást, tanulságul, vagy csak azért, mert nem tudjuk szó nélkül hagyni. Az évad a Turandot című ifjúsági darabbal indult és 32 előadást ért meg. Nem az a gond, hogy Gozzi darabja sem nem gyermek, sem nem igazán ifjúsági darab (ezt már Puccini is tudta, amikor „felnőtt” operát csinált belőle), hanem az, hogy kevés. Több darabot és előadást kellene csinálni, mely elsősorban az ifjúság lelkét ragadja meg: ők a jövő színháznézői. Színházunk igazgatója, Léner Péter az évadzáró társulati ülésen így fogalmazott, hogy „bemutatóink sikeresek voltak, köztük a stratégiailag fontos előadásaink is”. Nem tudjuk milyen szempontok szerint sorolható ma egy darab taktikailag, illetve stratégiailag fontosnak, megítélésem szerint az új magyar darabokra, az ősbemutatókra gondolt. Ezek valóban hosszú távon, és a szakma figyelmének felkeltése szempontjából is fontosak. Három magyar ősbemutató volt az idén, ám mondjuk meg, ebből egy lett valódi közönségsiker, sőt „fegyvertény”, a Nagy András Lásznyi Ilona, Vitai András és Hartmann Teréz. Léner Péter igazgató szerint távozásuk bár érzékeny veszteséget okoz a színháznak, ösz- szességében az új tagok belépésével biztosítható az elért művészi színvonal megtartása. Az újak közt olyanok vannak, mint Safranek Károly, áki a budapesti Ma- dáoh Színházban ért már meg sok szép sikert, s a szintén ismert Sárossy Kinga. A színészek tehát és a jói felkészült rendezőgárda a siker kovácsai. Reméljük, az eljövő új évad tovább bizonyít. Mester Attila KM HÉTVÉGI melléklet 1985. június 22.
