Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
1985. június 15. o H a nem tudnánk, hogy Tiszaszentmárton- ban, fent a Tisza- könyökben járunk, némi túlzással azt is hihetnénk, a zempléni hegyek lábánál kószálunk, valahol Erdő- bénye táján. Zeg-zugos, hegyi utcák, meredek szőlősdombok, vízvájta partoldalak. horhosok ... Csak egy dolog hibázik: itt nem kőből, hanem homokból épültek a hegyek. Hogy azok a halmok nem is hegyek, hanem csak dombok ... ? A hangya a sündisznót is hegynek nézi, ugyanígy a Bereghez. Szatmárhoz szokott szem a nyírségi buckákat. Melyek persze legalább oly szépek, mint a fülesdi, ke- recsényi legelők, csak hát szokatlan. Sebaj, majd megbarátkozunk velük, különösen ha olyan ember tart bennünket szóval, mint Mónus Lajos bátyánk, aki első elnöke volt a szentmártoni nagy téesz- nek. Hozzá pedig Pokol Béla, a községi pártalapszervezet titkára irányított bennünket, mondván: szívesen segít majd délután ő is, de most beszámolót ír, a hamarosan kezdődő gyűlésre. Annyit azért sikerül megtudnunk tőle. hogy Szentmárton se nem fogy, se nem nő, úgy ezerháromszázán élnek a faluban, kiknek túlnyomó része a közeli Záhonyban keresi kenyerét. Ott dolgozik a párttitkár is, diszpécser az Érdért záhonyi telepén, s most a szabadnapon, miután hajnalban megpermetezte az almafákat, készül a pártgyűlésre. Valóban nincs sok ideje, azért a pártirodáról — mely egyben a záhonyi téesz kerületének is otthont ad — csak felballag velünk a faluba, megmutatni, merre is lakik Mónus Lajos. Nem mintha nekünk nem lenne szánk, hogy kérdezősködjünk, de útközben legalább beszélgetünk. S ismerkedünk a faluval, az emberekkel. Mire a templomhoz érünk, ha hírből is, de legalább tíz ismert szentmár- toniról tudunk, akiket feltétlenül meg kéne majd keresni, ha igaz "képet akarunk festeni a faluról. Az egyik kis „hegyi” utcába kanyarodunk éppen, amikor nagy darab, biciklis ember fékez mellettünk, s odaszól Pokol Bélának: — Na te híres halász, ezt a zsákot nézd meg! Nem látunk mi ott mást, csak egy nagy zacskó napraforgót, de a biciklis, mikor kivesz alóla egy másik tasakot... ! Uramisten, egy jó háromkilós kecsege, s egy annál is nagyobb márna! — No így kell a napraforgót vetni! — nyugtázza elégedetten elképedésünket, s elbiciklizik. Mi pedig azon töprengünk egész úton, miféle összefüggés van a napraforgóvetés és a horgászat között. Szerencsére nincs sok idő a fejtörésre, mert már meg is érkeztünk a „hegyi” út — mely mint a Tisza holtága követi a folyót, simul az is a műúí- hoz — túlsó végére, ahol Mónus Lajos lakik. Az öreg, mint kiderül, nem is olyan öreg, hiszen még hetven esztendős sincs, éppen feljött a kertből egy kis vizet inni, s tessékelné be a vendégeket a házba, de mi maradunk inkább a szabadban. Valami fa árnyékába húzódunk kint az utcai lócán, s kezdődik a tere-fere. Miről is beszélnénk, ha nem a nagy változások koráról, az ötvenkilenc és a hatvanas év fordulójáról. — Néhány éve ugyan Záhonnyal egyesültünk, de korábban jól menő téesz volt nálunk is — mondja Mónus Lajos: — Hozzánk is ötvenkilenc őszén érkeztek az agitátorok, már nem emlékszem pontosan, de voltak vagy hetvenen ... — Könnyen ment a szervezés? — Ö, a környéken talán a legnehezebben. Az istennek se akartak belépni az emberek. —. A leendő elnök köny- nyen megadta magát? — Na, ha már ennyire belebonyolódtunk, elmondom az én beszervezésem hiteles történetét — neveti el magát házigazdánk, és sokáig csóválja még a fejét, míg hozzákezd mondó- kájához. — Mondom voltak vagy hetvenen. Vagy százan is? — tűnődik el. — Szóval az én nyakamra egy idős, kisvárdai munkásember, Papp Bandi bácsi járt, de olyan kitartóan, hogy ha véletlenül egy nap nem találkoztunk, már bizonyisten hiányzott. Persze, mondhatta nekem a nagyüzemi gazdálkodás előnyeit, hiszen láttam, hogy a korábbi szentmártoni kis téesz milyen gyalázatosán gazdálkodott, fgy huzakodtunk, politizálgat- tunk, borozgattunk. de már jó benne voltunk a télben, ám a falu még mindig hallgatott. Egyszer aztán csak halljuk, hogy a szentmártoni vasutasokat, akiknek földjük is volt persze, Záhonyban csak megszorították. Beléptették őket. Hát én még jobban megmakacsoltam magam erre. Ki se mozdultam a házból, egy jó hét múlva aztán hallom, szocialista község lett a falu. De akkor engem már nem is háborgattak, felém se nézett senki. Az istenit, hát még kihagynak belőle! Nyomás fel a faluba. Hát ott már látom, hogy iszik a fél falu, ott danol a korcsmában az újdonsült téesztag az agitátorral. Aláírtam persze én is. — Hogyan választották elnökké? — Amolyan vezetőféle ember voltam én már korábban is a faluban, még ötvenben engem választott a falu a legeltetési bizottság pénztárosává. — S az milyen funkció volt? — Meg fognak lepődni, igen-igen komoly. Ez a község mindig híres volt az állattartásáról, ez a bizottság intézte a legelők, kaszálók dolgát... sok munka volt vele. Egyébként ötvenben apámtól vettem át ezt a funkciót... szóval gondolom jól dolgozhattam, hogy rám esett a tagság választása, mikor a téesz- elnöki posztról volt szó. — Meddig volt elnök? — Négy évig. Utána egy kis ideig felvásárló voltam, majd megint visszajöttem a téeszbe, ahol állattenyésztési brigádvezetőként dolgoztam, majd a hetvenhármas egyesülést követően itt a szentmártoni üzemegység vezetője lettem. Onnan is mentem aztán nyugdíjba. Már régen nem a téesz- ről, hanem a falu múltjáról, történetéről beszélgetünk, mikor megáll mellettünk egy öregasszony, s kérdi a nyugdíjas elnöktől: — Te Lajos, hogy gondolta ez a téesz, hogy a zsurki határban adta ki a háztájit az ilyen véneknek is, mint én vagyok! — ' Ilonka néném azt magának is tudni kell, hogy egy beállt gazdálkodási rendet nem lehet felborítani senkinek a kedvéért. — De hol van az, milyen messze? .. — A busz ott áll meg a háza előtt Ilonka néném. — Hát azt várom, nem látod? — néz rá feddőleg az öregasszony Mónus Lajosra. s felkapaszkodik a mellette fékező Ikarusra. A kapát felnyújtja valamelyik ismerősének, s mikor elfészkel — az ablakon át látjuk — szatyrából előhalász egy Coca-Colát, a sofőrrel bontatja ki. S inni kezd, aprókat kortyolva, nehogy torkán akadjon a buborék ... Szóval a falu múltja, ilyennel aligha dicsekedhet itt a környéken bárki. Mert ki gondolná például azt, hogy ez a ma alig több mint ezer lelket számláló község valamikor mezővárosi kiváltságokkal bírt századokon át? Mint ahogy az iskola felé tartván egy nagyidejű öregtől halljuk, vár is állott itt mindjárt a templomdomb tövében, közvetlenül a Tisza innenső oldalán, s alagút kötötte össze e két fontos épületet. Igaz, nem igaz? Döntse majd el a helyi általános iskola tanára, Leskovics Gáborné, aki szakdolgozatát is Szentmárton múltjából írta. — A vár igaz, az alagút aligha — mondja, s a jó tudósokhoz hasonlóan rögtön érvel is. — Az alagútr ról nincs bizonyítékunk, a várról viszont igen. Az iratok szerint valóban állt itt egy nem is jelentéktelen vár, méghozzá a Losonczi család birtoka volt. A családról ha nem is tudunk annyit, mint mondjuk a Zrínyiekről, de Losonczi Annáról már az iskolások is hallottak, s most következik az igazi érdekesség:' a magyar irodalom egyik legnagyobbika, Balassi Bálint őhozzá írta gyönyörű .szerelmes verseit. Így tehát Szentmártonban valószínűleg többször is megfordult, lévén nemcsak hogy szerelmes ifjú, de nyughatatlan végvári vitéz is ... — S mi igaz abból, hogy a falu elnevezése egy szent életű, bizonyos Márton nevű korcsmárosról kapta? — Hát... ha valaki korcsmáros, nem hiszem, hogy szentéletű lenne — neveti el magát a tanárnő. — A régi iratok szerint szolgált itt a tizenegyedik század végén egy Santus Martinus nevű szerzetes, s az ő léte már inkább magyarázata a falu nevének. Egyébként visszatérve a várhoz, azt, mint annyi társát az országban, a Rá- kóczi-szabadságharc után rombolták le. — járt itt többször a fejedelem is — s akkor szűnt meg létezni Szentmárton, mint mezőváros. Addig ugyanis Szentmárton volt a For- gách grófok uradalmi központja is, s miután azok áttelepültek Mándokra a várrobbantás után, megszűntek a kiváltságok. A várnak ugyan darabját nem látja már az ember, de áll a templom, a környék egyik legszebb műemléke. Fent, egy hatalmas dombon törnek az ég felé a karcsú gót ablakok, az ember megille- tődve hallgat a néma, hűvös falak között. Ki tudja, történelmünk nagyjai közül hányán fohászkodtak itt, Édes Hazánk boldogulásáért!? Talán ez a gondolat jár a tiszteletes úr, Szabadi Árpád fejében is, aki hozzánk hasonlóan, némán áll a simára meszelt falak között. A tiszteletes egyébként fiatalember. akkor született, mikor Mónus Lajos a legeltetési bizottság pénztárosa lett, s nagyon messziről, a Balaton mentéről keveredett e tájra. Jól érzi magát itt Szabolcs, Ung és Bereg határán, s van egy nagy- nagy terve: hangversenyeket rendezni e csodás akusztikájú templomban. Csak hát kéne egy tisztességes orgona. — Ha az Ür is megsegít... bizakodik a rokonszenves lelkész, de befejezetlen marad a rnondaL Ki tudja mire gondolt a tiszteletes úr, mindenesetre amit mondott, helyeseljük. S ha megengedi, tegyük hozzá: nem ártana persze egy kis pénz sem. Talán még tovább érhetnénk ... Balogh Géza Barangolások Vár állott itt hajdan ...a hatalmas dombon törnek az ég felé a karcsú gót ablakok... (Jávor László felvétele) KM HÉTVÉGI melléklet
