Kelet-Magyarország, 1985. május (42. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-18 / 115. szám
K imaró sokáig épp olyan volt, mint a többi csendes, barátságos felső- szabolcsi kis falu. Elrohant mellette a Záhony—Csap felé vezető út, ő szerényen oldalra húzódva figyelte az egyre nagyobb forgalmat. Autókat tótottt, megrakott pótkocsis szerelvényeket robogni, de a dübörgés nem zavarta: messziről szűrődött át a fák lombján. s poruk elült a környező mezőn. Aztán elkezdett a vasút terjeszkedni. Jöttek a sínek egymás mellett Záhony felől. Az emberek új kifejezésekét tanultak, hogy „átrakó’', meg „hazánk legnagyobb szárazföldi kikötője". Gépcsodák, soha nem látott szerkezetek jöttek az úton, s a sínkötegek lenyúlták egész Fényesünkéiig. Sokat jártam annak idején ezt a vidéket, az épülő záhonyi átrakó körzetét. de a faluba nem mentem be soha. Minek is mentem volna? Ott minden maradt a régiben, a templom, a csöpp iskola, s a virágoskertek a házak előtt. Mintha nem is itt lennének karnyújtásnyira a korszerű ipar hatalmas létesítményei. Ám a változás nem késett soká. jött. belülről feszítette szét a régi életformát. A nagyra nőtt vasút munkásokat követelt, egyre többet. s mentek innen a férfiak. Kétl&kiak lettek. A szervezés idején Komoróban is alakult téesz, de csupa asszony dolgozott benne. Embereik akkor már szinte mind a .kikötőt” építették. Aztán jött egy másik változás is, aminek nem örültek a komoróiak. Tuzsérhoz csatolták a falut: társközség lett. Kisebbik testvér, aki az örökségből kevesebbet részel, vagy semmit, ha nem jut neki. Nem én találtam ki ezt a hasonlatot. Az emberek mondták, s én leírtam. ★ Robog az autó Záhony felé. Meglátjuk végre a táblát, jobbra mutatja Komorét, pedig a falu a másik oldalon van, itt csak az állomás és a sínek után néhány virágos porta. Ahol a ..falu nyele" a templom- torony látszik, oda megyünk. Az iskolánál állunk meg. Komorón híres népdalkört teremtett a pedagógusok lelkesedése, s ha kiindulhatunk valamiből egy ilyen fialuniportban, hát ebbő1!. Az udvaron hangos gyerekcsapat. Pongó Gézá- né felügyel rájuk. Nemigen adják itt egymásnak a kilincset a megyeszékhelyről jött emberek, mert Pongó tanítónő azonnal sorolni kezdi, hogy ők azért mi mindent csinálnak. — Miért azért? — kérdezem. — Hogy társközség vagyunk, hogy az iskola is Tuzsérhoz tartozik, s hogy innen csak a világ vége van messzebb. — Mondja, mondja, míg bevezet a csöppnyi nevelői szobába Irodalmi szakkört vezet, drarrtatikus játékokat tanít, táncosokkal foglalkozik. Megdicsérték őket a megyei bemutatón. — Még Gab na i Kati is elismerően szólt a kis csoportról — mondja. (Gaibnai Katalin a televízió vasárnap délelőtti gyermekszínjátszó és bábos műsorainak népszerű házigazdája, járja az országot, megfordul minden gyermekszínjátszó fesztiválon dicsér, lelkesít, tanácsokat ad.) Elmondja azt is. hogy a felső tagozatban Balogh Sándorné foglalkozik tovább a kis művészeti csoportokkal, s szavaiból ki- érzik: mennyire - igyekeznek. hogy a falunak — ha már egyedül maradtak benne értelmiségiek — valamiféle szellemi arculatot adjanak. — Vissza akarjuk szerezni az önállóságot — fejezi be a félsorolást —, hogy ennek az iskolának megint saját igazgatása legyen. Lehet, hogy sikerülni fog. Végre elmondom, miért vagyok itt. s hogy ezek a dolgok is érdekelnek, de még sokminden más. Gergely Lajost ajánlja, a művelődési otthon tisztelet- díjas vezetőjét, aki a napköziben tanít. Kedvesen fecsegő, mosolygós kislány kísér oda. útközben közli velem, hogy harmadikos. Sizák Gabriellának hívják es az Ungvári út 32. szám alatt lakik. Szeret iskolába járni, meg két óraja van. s utána jön ő is ide a napközibe, ahol jó ebédeket főznek és játszani is lehet. — Ez a pártház — mutat hirtelen egy épületre. — ott meg a tanító bácsi jön. Megköszönöm a szíves kalauzolást, valóban Gergely Lajos lép ki egy kapun, de aztán megvár és beinvitál. Gergely Lajos Komorón született, itt is tanít, huszonöt éve. Egerben végezte a tanáriképző főiskolát. biológiából és mezőgazdaságtanból diplomázott. Apja itt volt gazdálkodó — jó gazda volt — mondja —. ma is emlegetik. Valóban emlegetik, később meggyőződtem róla. ám most még. itt ülünk a hűvös szobában, s a házigazda beszél. —Uradalom volt itt régen. nem nagy. egy Sza- lánczy nevű földesúr birtokolt valami hétszáz holdat. Eléggé szegényesen éltek az emberek, pedig jó földek vannak erre. Né- hányan már akkor is jártak a vasútra dolgozni, ettől reméltek jobb élekörül- ményeket. Maga Szalámczy sem volt gazdag, legalábbis abban az értelemben nem. ahogy a földesurakat emlegetni szoktuk. A község egyébként igen régi. Az ezerkétszázas évekből tudósít egy dokumentum, hogy felperzselték volna a települést, mert valami járandóságot nem fizetett. Talán halat nem adtak, mert itt az adót is halban szedték: vízzel volt körbevéve minden. Valóban találtak kormos paticsfal maradványokat. amikor az új 4-es főutat építették. Azt mondják a falu neve is innen ered. A felperzselt házak lakóinak nemigen volt kedvük egy darabig mosolyogni, ezért a környékbeliek azt mondták komorak. Aki idevaló komor ő. Ebből lett a Komoró. Persze a hajdani vizek, a Tisza állandó kiöntései mást is mondanak. Azt. hogy Szúnvog-sziget. Lengyelből jöhetett át a szó. ott úgy mondják a szúnyogot. hogy kotnar. Talán a szétszéledt husziták, vagy a szekértáboros zsebrákok hozták át. akik közül sók Mátyás fekete seregébe is beállt. — Beszéljünk a jelenről is — mondom. — Sok kisebb tudósítást írtam már a népdalkörről. Egyszer össze is kevertem a komörőLvel. — Mérgelődtünk is miatta — mosolyog Gergely Lajos. — Hogy indult ez a népdalkor? — Rendszeresen összejöttek az asszonyok esténként a szülői munkaközösségben. Kézimunkáztak, s közben énekeitek. Ennek már negyedik éve. Jászai Béláné, az igazgató helyettesünk kezdte szervezni, és Komolai Sándorné ének- tanár vállalta a kör vezetését. Sajnos ő tavaly elköltözött a faluból, most nincs ének szakosunk, de a kórus már olyan erősen nieggyökeresedett. hogy gondolkodnunk kellett felőle. Jászainé vette visz- sza a vezetést, én meg felmentem Nyíregyházára, a művelődési központiba. Kértem iskolázzanak be tőlünk valakit karvezetői tanfolyamira, ne menjen veszendőbe, amit egyszer elkezdtünk. Ott ajánlották Danes Lajost, megyénk s környékünk népdalainak legjobb ismerőjét, aki azóta is rendszeresen kijár. Szalagót hoz, új dalcsokrokat ajánl, segít a műsor megformálásában. Nagyon tetszik neki is a népdalkörünk eredeti hangszíne, s hogy nem iskolázott kórus módjára énekelnek, hanem úgy ízesen, jókedvből, mint valamikor a fonóban. Szeretnek is ide járni az asszonyok. A próba után hazafelé is énekelve mennek. •k Délutánba fordui az idő. Gergely tanár bácsi átmegy a napközibe, megebédelteti a gyerekeket (köztük a talpraesett Sizák kislányt) aztán kiadja nekik a feladaitot. Megígérte. hogy elvisz valakihez, aki még a regi dalárdának is tagja volt. s igen híres énekes a falúban. Király István gzívesen fogad bennünket, saját termésű piros borral kínál, s arra sem kell sokat biztatni, hogy énekeljen egyet. Szól a régi katonanóta. hogy „Klagenfurti kaszárnyából költöznek a fecskék, meg az a szép lassú csárdás, a „Sárgát virágzik a repce”. Pályamunkás volt a vasútnál, ahogy ő mondja. nehéz munkás. 1970 óta nyugdíjas, s a régi időkre is szívesen emlékezik. — Ez mindig ellenzéki falu volt — mondja — Az uraságnak is volt ellenzéke. Nem tudta a saját emberét képviselőnek állítani. Itt egymás ellen volt a pap és az iskolamester is. és mindketten a Sza- lánczy ellen. Ilyen világ volt. A pap szervezte a dalárdát, az igazgató meg színdarabot rendezett minden évben. Ide is. oda is kellett menni. hogy egyik se haragudjon meg. Mert a nótas/ó én voltam itt. meg Ficsóri Sándor. Persze volt összeütközés így is elég. Mi fiatalok azt szerettük volna, ha jó zene szól az énekhez. A pap meg fösvény volt. filleres- kedő. mindeniéle cincogó zenészeket hozott, de azok is csak a • mi pénzünkbe kerültek. Akkor meg már mindegy lett volna. ha rendes magyar zenészeket hozat. — Sok nótával voltam én fiatal koromban, de most is vannak jó hangok a faluban. A menyem mond'ta éppen tegnap, hogy menjek már fel. legalább hallgassam meg őket. Mert készülnék valahova a népdalköt rel. hova is’’ Beitekre ugve'.’ Oda Nyírbéltekre. Hát meghallgattam őket: jól mondják nagyon A meny Király Béláné. anyagmérő az Érdért Vállalatnál. most gyesen van tizennégy hónapos kisfiával. — Tavaly Nyínbé ltokén, a népdalkörök megyei versenyén elnyertük az „Arany" minősítést — mondja. Ezt szeretnénk az idén is, mert úgy érezzük, most jobb a műsorunk. Kirátnyé biztatja apósát, menjien el velük a versenyre is, énekeljen szólóban egy két dalt. —• Meglehet — bólint Király bácsi, s Gergely Lajos is csatlakozik az ötlethez. Aztán ismét a múltra terelődik a szó. — Hogy is szórakoztunk mi annak idején? Apádnak nagyon jó bora volt — int a tanító felé Király István. — Jó gazda volt. jó volt a bora is. Elmentünk hozza hárman, négyen, vettünk tőle egy literrel, azt megittuk. utána mentünk a lányos házhoz udvarolni. De csak módjával ám. s illedelmesen. mert hamar elterjedt a faluban ha valaki nem jól viselte magát, s akkor aztán mindenütt ajtót zártak előtte. Nem volt olyan egyszerű mint most. ★ Könnyen telik, szinte röppen a délután. Kint megnyúltak az árnyékok, végre süt a nap, készülődik a megkésett tavasz. — Hogy telnek a nyugdíjas evek’’ — kérdezem a házigazdái. — Babrácsolunk a ház körül — mondja. — Szőlő van. aprójószag. el- gondozgatjuk őket. Aztán hébe hóba elmegyünk a kocsmába, s danászunk. — Megvan még a regi baráti köre István bácsinak. a hajdani jo nótás legények. — mondja Gergely Lajos. — Szeretnénk csinálni egv műsort: amiben fellépne a falu apraja- nagyja. Címének azt adnám: Komoró enekel. Jó cím — gondolom magamban. míg az árnyak még hoszabbia nyúlnak, lassan közénk telepedik a csend. Mester Attila Barangolósok Komoró énekel virágoskertek a házak előtt. (Elek Emil felvetele) KM HÉTVÉGI melléklet 1985. május 18.
