Kelet-Magyarország, 1985. május (42. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-18 / 115. szám

Világsztár. Jianeytáf Arcát, mosolyát, egy­■ ■ egy jellegzetes mozdu­latát e földkerekségen száz- és százmilliók ismerik. Egy ember, aki most a televíziók korában időről időre bekopoghat hozzánk, elég a televízió gombját megnyomnunk. Tony Curtis százhúsz film hőse, egy kicsit fogalom, egy kicsit bálvány, nem haragszik meg érte, a csodálok szemében már talán ripm is húsból és vérből való ember. Több. Színész. Amikor Mátészalkán kiszáll a gépkocsijá­ból széles karimájú sombrerójában, ahogy körülnéz, még színész. A főszereplő. Ké­sőbb a Mátészalkán való tartózkodás röpke néhány órája alatt lesz majd kedves em­ber, lesz a szülők léptei nyomát kereső fiú, meghatott hazataláló. Sztársors: közben is mindig sztárnak kell maradnia, akit testőr, menedzser kísér, aki számlálatlanul osztja e z autogramokat. Teszi ezt mind egyszerű i rmészetességgel, és óriási rutinnal. A gép­kocsiból a sztár, a bálvány száll ki, és egy rr eghatott, hatvanéves korában a gyermek- ki rával találkozott ember érkezik oda visz­J x márosSlBt^j7’V^^0Rál,é-Ía közügy, né- far. y a rekjám, miatt szükséges ferdítést" ő maga mond ei mosolyogva. New Yorkban született. Töri a magyart, sok mindent meg­ért, da a gyerekkor szavait elmosták az év­tizedek, folyamatosan magyarul beszélni már n am tud. Csak néhány szót. Azt tisz­tán. Magyarul, szépen. Szt h’szem, el kell mondanom, hogy lapunknak nem adott interjút. Meghívót sem kaptunk ehhez a ta­lálkozáshoz nem is adhatott. Ez az írás ab­ból szüleied, amit az őt, a városon végig­kísérő Farkas József múzeumigazgató el­mondott, amit a beszélgetésekből a magne­tofonszalag megőrzött. Van-e magánélete? Aligha. Magyaror­szágra érkeztekor újságírók várták. Már ott elmondta, úticélja Mátészalka, az a családi legendákban mindig szépnek, mindig ele­gánsnak emlegetett „kis magyar város”, ahol a nagyapja egykor megtelepedett, ahol az édesapja gyermekkora eltelt. A kisváros, ami a vándorútra induló családban mindig megmaradt az otthon képének, jóllehet a nagyapa is kivándorolt. Rokonkeresőben járt Mátészalkán. Rokont nem talált, de az édesapja szülőházát, apja egykori ismerőseit igen. Elmondta: szülei, akik már kint ismerkedtek meg Ameriká­TONY CURTIS ban, kisgyerekkorában magyarul beszélget­tek otthon. Innen a nyelvtudás emléke, in­nen a kevés tudott szó pontos kiejtése. Ha néhány hetet töltene Magyarországon, sorra felrémlenének benne az egykor tudott sza­vak. A mátészalkai vendégség igen rövid volt. Néhány perc a tanácselnöknél, egy rövid városi séta a csodálok gyűrűjében a városi tanácstól a múzeumig. Tíz perc, húsz perc? Félóra talán. A parkokban nem pattogtak a labdák, és majdhogynem a forgalom is megállt. Tűrte a sztársors kiszolgáltatottsá­gát. A hajdani ház előtt, ahol egykor nagy­szülei éltek, tűnődve megállt és arra a so­vány, inas kis amerikai kisgyerekre gon­dolt, akit a társai gyakran megvertek a ne­kik idegen csengésű nyelv miatt. Járt a mátészalkai izraelita templomban. Ott azt kérte, hogy miagában maradihasson. Tisztelgett a mártírok emléktáblája előtt. Édesapjáék már vándoroltak. Híradásokból, olvasmányokból tudhatja csak mindazt a borzalmat, ami itthon, eb­ben a tenyérnyi hazában rokonaikkal, bará­taikkal történt. Édesapja Schwarcz Manó pruszlik szabómester, ha élne, biztosan el­mondta volna, hogy kik voltak barátok és rokonok a felsorolt sok-sok ember közül, akiknek a nevét a mártírok táblájára vés­ték. Tony Curtis ízig-vérig amerikai, de ahogy ő mondja, egy kicsit ide is tartozik. Hosz- szú-hosszú évekig dédelgette magában a tervet, a szándékot, hogy hazajön egyszer, hogy ellátogat az édesapja városába, de ezt is ő mondta, félt az emlékek erejétől. A hivatalos programot egy múzeumi láto­gatás, egy ott rendezett szűkkörű találkozó zártá. Kérdezték tőle, hogy filmez-e még? Igen, szerepre készül, Drakulát alakít egy rém­filmben. Kérdezték személyes terveiről. Egyedül él. Két házasságából négy gyerme­ke van, Kelly, Jamie, Alexandra és Allegra. Felnőtt, önálló emberek. Most a cannesi filmfesztiválra készül. Utána találkozik a gyerekeivel. Kérdezik persze, mert hogy is ne kérdez­nék, a rövid mátészalkai látogatás élmé­nyéről. Nem nyilatkozó típus, nem szívesen beszél arról, hogy voltak percek, amikor na­gyon elérzékenyült. Kortynyi otthon volt ez a látogatás, jólesett, de hát a szomjas em­bernek egy. kortynyi nem elég. Ő beszélt róla, gát erre az útra nehéz volt. Félt a találko­zástól. Ez a látogatás kioldotta ezt a félel­met. Tervezgetett, hogy rövid időn belül visszajön és néhány napot itt pihen majd. Seregnyi embernek megadta a címét, és el­kezdett ki tudja hány beszélgetést, amiket a szűkre szabott idő befejezni nem enge­dett. Kérdezett ő is a városról. A leromlott ál­lapotú zsidótemplom sorsát, s azt, hogy mennyiből lehetne segíteni. Dicsérte a vá­rost, amelyből csak keveset látott, és szív­ből örült, amikor a múzeum igazgatója meg­ígérte: egy fotóalbumot küld neki a század- forduló Mátészalkájáról. Mondom, számos beszélgetés félbeszakadt, de a művész viszontlátással köszönt, amikor újra kocsiba szállt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy fáradtan, de a találkozás örömével gazdagabban. Őszintén hiszem, vagy remélem inkább, hogy valóban visz- szajön még Mátészalkára. Talán egyszer folytatható lesz, akkor már szabályos inter­júval ez a valójában éppen csak megkez­dett beszélgetés. Bartha Gábor Bényi László vázlatkönyvéből A hetven éves Quinn Egybeesés és emlékezés kisfiú volt, édes­Hetvenéves Zor- ba, Zampano, Quasimodo és sok más emlékezetes film főszerepének alakítója, a világ­sztár színész, An­thony Quinn. Anthony Ru­dolph Quinn 1915. április 21-én látta meg a napvilágot a mexikói Chi- huahuában. Any­ja indián szárma­zású mexikói, ap­ja ír volt, aki ha­marosan Pancho Villa forradalmá­rai között harcolt. Az anya a kisfiú­val az USA-ba menekült, s mi­után a parasztve­zért meggyilkol­ták, az apa is kö­vette őket. Elő­ször kellékes volt Hollywoodban, majd operatőr­ként dolgozott. A mindössze kilencéves amikor elveszítette az apját. Anthony építész szeretett volna lenni, de anyagi hely­zete nem engedte meg, hogy tanuljon. Volt gyümölcs­szüretelő munkás, taxisofőr, profi boxoló, táncos és pa- rodista. Végül a színpadnál kötött ki, kis szerepeket ját­szott. 1936-ban John Barry­more vitte vissza a jó külse­jű fiatalembert a filmváros­ba. Tanult, és ott is kis sze­repeket kapott. A megvetett kisebbség tagjaként gyakran érezte, hogy — ahogy köny­vében később megírta —: „slampos, piszkos, hamis, csaló; marihuánát szívó me- xikói”-ként kezelik. . 1938-ban féleségül vette a befolyásos producer, Cecil B. de Miile mostohalányát. Karrierje ennek ellenére ne­hezen bontakozott ki. 1947- ben, a Broadway-n A vágy villamosa egyik szerepében aratta első igazi sikerét, öt évvel később Oscar-díjjal tüntették ki, mint a legjobb mellékszereplőt, Elia Kazan Viva Zapatájábán. Ez volt az első sikert hozó „Z” az életében. A ma vi­lágsztár Anthony Quinn azó­ta mintegy másfélszáz sze­repet tud maga mögött. Volt szerelmes hős, kalandor, gyilkos, kalóz, mutatványos, komikus, vadnyugati hős és szabadságharcos. És a más­félszáz szerep között volt két felejthetetlen alakítása, a másik két „Z”-betűs. Fellini Országúton jának Zampanó- ja, és Zorba, a görög. Mi­ANTHONY QUINN lyen ellentétes két figura. A hallgatag, elvadult Zampano és a csupaszív, temperamen­tumos, kedves Zorba. Erről mondta: „Ilyen szerepet, amelyben ki lehet játszani á legbensőbb énünket, legfel­jebb egyszer kap életében a színész. Zorba egy darab volt belőlem, egy férfi, aki ismeri az életet, mégis gyer­mek maradt.” Quinn nős, nyolc gyermek apja, hobbija a festés és a sakk. Szeret írni, 1973-ban publikálta Harc az angyallal című életrajzkötetét. Elnevezték az ezerarcú embernek. Egy volt közülük Quasimodo, A Notre Dame-i toronyőr ben. És a Van Gogh- film Gauguinje — ezért az alakításáért kapta a máso­dik Oscar-díjat. Tucatszám forgatta az át­lagfilmeket, de népszerűsége nem csökkent. Rendezőkkel, filmcsillagokkal ritkán volt afférja. Inkább a magánéle­te szolgáltatott nagybetűs címeket a pletykalapoknak. Húszévi házasság után el­vált Katherine de Mille-től (akitől öt gyermeke szüle­tett), és feleségül vette az olasz Jolanda Addolarit — röviddel harmadik fiúk szü­letése előtt. Ennyit az emlékezésből. És az egybeesés? Anthony Quinn ez év április 21-én lesz 70 éves. Négy nappal később mutatják be a ma­gyar mozik az 1981-ben ké­szült Túl nagy rizikó című filmet, amelynek ő az egyik főszereplője. Végezetül idézzük egyik nyilatkozatát: „Nem lehet úgy élni, hogy ártunk má­soknak. Emlékszem a nehéz évekre, a szegénységre, az ürességre, a sikerekre és a vereségekre. Ma, 69 évesen már tudom, hogy az ember ne kövessen csalóka vágya­kat. Szerettem volha úszó­medencét, szép házakat, gyors autókat... Miattuk legtöbbször eladtam maga­mat. Ma már tudom, hogy mindezek nélkül is meg le­het lenni. Minél öregebb le­szek, annál inkább foglyul ejt az egyszerűség.” Magára hagyott világ (OSZTOJKÁN BÉLA: NINCS OTTHON AZ ISTEN) Áldásos jelenség irodalmunk­ban az alkotók sokműfajúsága. Vannak szép számmal írók, akik­ről nemigen tudjuk megállapí­tani: melyik műnem (líra? epi­ka? dráma?) milyen műfajában teremtik a legidőtállóbb darabo­kat. Osztojkán Béla is polipo- tenciális tehetség. Versesköny­veivel bizonyított előbb (Halak a fekete citerában, 1981; Hóesés hűségben, 1983), de már időköz­ben megjelent elbeszéléseiről is határozottan látni lehetett: a szépprózában is értékteremtő vállalkozásokba kezdhet. Költe­ményeiben az episztoláris dikció szintén arra mutatott: megsü- vegelendő író válhat belőle. Mostanára pedig természetes módon nőtt meg azon hozzáér­tők száma, akik az elbeszéléseit tartják jelesebb teljesítmények­nek. Nincs itthon az Isten (1985) című legújabb, immár elbeszélés- köteté a négy nagynovellával (kisregénnyel?) mindenesetre alaposan felkészült írót avat, akinek stílusát nem terhelik szervezetlenségek, kócos kifeje­zések, kapkodások, szervetlen elemek. Láthatóan megélt élmények, valós történetek adják a müvei kereteit kitöltő valóságanyagot, a fantáziának, a fikciónak, a lá­tomásoknak szinte elhanyagol­ható szerepe van nála. Az író olyan világba kényszeríti bete­kinteni a? olvasót,; ahonnan el­eddig ritkán érkezett tudósítás (legfőképpen Lakatos Menyhért és Bari Károly nevét említhet­jük). Erről a világról, népről — a cigányságról van szó — job­bára még mindig csak Puskin románcát, Jókai regényrészle­teit, Arany elbeszélő költemé­nyét ismerjük szólni, megannyi tévinformáclót, idillizált-roman- tizált képet érzünk róluk ma­gunkban. Osztojkán elbeszélései, tragikusan fénytelen létleletei alaposan kijózanítanak. Nem csupán sötétebb az általa adott kép, de árnyaltabb, figurákban és színekben gazdagabb is. Meg­tudjuk, hogy a cifra, elhanya­golt öltözet nem (csak) börtönbe kísérendő kocsmai verekedőket, tyúktolvajokat, testüket fölkíná­ló lányokat, asszonyokat takar, hanem mindenekelőtt érző szívű embereket, akikre •— zordabban, mint más nációkra, kisebbségek­re — rá-rámordult a történelem. Nemcsak a társadalom margó­ján kívül foglal helyet a cigány­ság jó része, hanem szédítően a mélyén is. S ha lehet, Osztoj­kán a cigányságnak is a mély­világából, a felzárkózásra leg­inkább esélytelenek „bugyrából" hoz átesztetizált kincset, mintha tárnából. A kiszolgáltatottság, a tudatlanság, a betegség, a nél­külözés világa ez, ahol a jelen­ségekre magyarázatul — észér­vek hiányában — mitikus kép­zeteket keres és talál a tudat. Az írónak nem látjuk elfogult­ságból tett megbocsátó-fölmentő mozdulatait, de látjuk szerető szigorát, s ez a szigor képes olyan objektív látásra, amilyen egy írótól — aki művében ex- tenzív totalitásra törekszik — elvárható. Istentől elhagyott vi­lág vetítődik tapintható hiteles­séggel elénk, olyan szeglete ez a mindenségnek, akit az isten — nyilván rossz kedvében — való­ban csak megteremtett, de amit — mint azt a deisták tartják — rögtön magára is hagyott. A mindenható tehát levette róluk a kezét (Nincs itthon az Isten), s emiatt ugyancsak meglátogat­ta ezen elvadult világ létezőit a sors, a bántalmazó történelem. Osztojkán általában hagyomá­nyos típusú elbeszélésekben mondja el a hőseivel (Vilojával, Istenkével, Kuráj Máriával, Jo- kimmal, Didi Mátyással. Ópris Juliskával stb.) esett története­ket. A novellák narrátorának dikciója rendszerint egyes szám harmadik személyű. Tettenérhe- tő, hogy a narrátor néha jelzi, hogy hallomásból tudja egyik­másik szereplő sorsát: „és — mesélik — a kezéből ki nem eresztett baltával csapkodott”. A mesélik az iró részéről „gyűjtő­munkát” feltételez. A történetek jószerivel napjainkban játszód­nak, a felidéződő múlt nem tá­voli: a második világháború évei és ötvenhat. Értékes a könyv híradása ez időkből azért is, mert megbizonyosodhatunk felő­le: a cigányságnak nem fűződ­tek érdekei ahhoz, hogy tevé­keny részesei legyenek az el­lenforradalom eseményeinek. A sajátos bölcselkedésnek nincs igaza: „akárhogy is ala­kul a világ sorsa, fiam, az ne­künk így is seckujedná. úgy is seckujedná”, minden más politi­záló hős örül a népi demokrá­ciának. Istenke derűlátónak mondható — a Pál apostoltól mottóul vett idézettel harmoni­záló — szavait szívesen érezzük olyan hitnek, amit — az író né­pe sorsáról, jövőjéről vall: „Azért azt mégis hidd el nékem drága feleségem, szép Vilojám, hogy valamiképpen mégiscsak van re­mény. Mert akárhogy is volt, meg akárhogy is lesz, a holnapi meg holnaputáni életre isten egy cseppet kiválasztott ám minket is”. (Magvető) Erdei Sándor 1985. május 18. Hl KM [ VENDÉGE I III HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents