Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
1985. április 6. Kemény az öreg tekintete, erőtlen a kézszorítása. Panaszolja is rögvest: — Még mindig nem gyógyult meg egészen — s fölemeli jobb karját. — Valami idegdolog . . . Pedig még éjszaka is, ha felébredek — márpedig ez gyakorta megesik — nyújtóztatom, markolászom a semmit, hadd erősödjék az izom. De — legyint — látja, hol tartok. Azt mondta a főorvos úr is Várdában: hosszú lesz a gyógyulás, bácsikám ... Nyirkos Andrásék egy éve sincs, hogy ebbe a Fő utcai kis házba költöztek1 az asszonnyal. „Lentről”, az ürmösi részről telepedtek át. — Az a rész mindig is amolyan szegényebb vége volt a falunak — szemel- geti a szavakat a házigazda. — Lapályos-vizes terület, sár, az van istentelen sok... De ez előny is volt az oda települőknek, mert tudtalk miből építeni! A mi házunk is csupa sárfalu volt. Ez meg itt? Száraz, mint a homok. Alaposan körbenézve a házat, látható: megvan vagy százesztendős. Mondja is a gazda: — Amikor én kisgyerek voltam, már öreg háznak számított — pedig az sem máma volt. Hetvennégy éves vagyok, tizenegyes születésű. De meg van építve, az bizonyos! A kis udvar teli baromfival, az ólban most még a hizlalni való jószágra vár a csend. A kerítés mögött lendületet vehet a tekintet, nincs, ami útját állja: lapos, vizenyős terület húzódik kissé mélyebben. S amott már a Tisza- part fái. Víztükrökön csillan a ki-kibúvó nap fénye — sok volt a hó, a jég a télen, ennek nyomát őrzi a tiszakanyári határ. Aztán hirtelen szél söpör át az udvaron. Nem a folyó, hanem a falu felől suppan a fák közé, megci- bálja a szégyenszemre áprilisban is kopasz ágakat, és sok maréknyi homokot sodor tovább. Furcsa, kettős külsejű falu ez. Amikor Dombrád felől jöttem, kicsit elméláztam a kinek a festménye. Mindegy. A lényeg, hogy valahogy összefutott hirtelen minden, s a kinti kellemetlen szélroham után úgy éreztem, hogy friss szellő suhan át a szobán. Ül velem szemben fehér hajú férfi, és mesél. Később jönnek ám a járásiak: no, elnök, hol a téesz- vagyon? Leesett az álluk, amikor elébük raktam a csekkeket. Eladtuk ugyanis a jószágot, s az árát beraktuk a postára! Színes és fekete emlékek villannak a lila ruha előtt. tokban megvan, ami kell, a téesz komoly nyereséggel zárt — csak az utak, csak az utak... Ez mindenkinél szóba került. Az elnök széttárja a karját: többre nem futja. Ahol lehet — főképp a laposabb részeken — oda kohósalakot terítenek, sziFalu a Tisza ölén volán mellett — csak any- nyira, hogy késve tudatosult bennem: valami különöset Iátok. Megálltam. Ugye, ismerik azt a bizonyos „déja vu”, azaz „láttam már ... ’’-érzést. Felkavarodik az emberben valami, keresgél emlékei között: uramisten, honnan ilyen ismerős e látvány? Nos, így voltam én a kányán szőlődombokkal. Amikor megálltam, belém ütött: eltévedtem. A tavaszi tiszta levegőben méreteinek többszörösére nőtt egy pillanatra a falu fölé magasodó jókora homokdomb, oldalán a lecsor- gó karósorokkal. Hegyaljai látvány — nyugtattam aztán magam, innen hát ama „láttam már ... ”. Aztán áthajtottam a falu dimbes- dombos utcáin, és kiértem a lapályra. így már jó — nyugodtam meg. — Ez már valóban a Tisza menti vidék ... A kis kitérő után térjünk vissza Nyirkos Andrásék nagyobbik szobájába, ahol a gonddal leporolt székre invitált a háziasszony. Éppen szemközt ültem A lila ruhás nővel, s ez egy kicsit megmelengette a szívem: lám csak, biccentett második énem titkon, nemcsak filléres olajnyomatok lehetnek a falusi házban. Van egy másik repró is a falon, de már nem tudom, — Tizenkét évesen már aszatoltunk a prépostság földjin. Tudja, mi az? Nem? Egy éles eszközzel irtottuk a búza közt a gyomot, az aszatot. Napszám: nyolcvan fillér. Két kiló só ára. Máma mennyi is a só? No, mindegy ... — ... Amikor azt mondta a járási ember márciusban, hogy no, akkor alakítsák meg itt Kanyáron is a földosztó bizottságot, legalább harminc ember legyék benne, akkor percek alatt eltűnt mindenki a környékről is. Féltek. Várták vissza, dehogy várták, félték! A. prépostság gazdáit, meg a birtokosokat. No, nem voltak itt nagy birtokok, de ... — ... távollétükben írtuk fel a bizottság tagjait. Gyere komám, osztjuk a földet! Kinek hány családtagja volt, annyi holdat kapott. — ... Havasi Gyopár. Ez lett az első téesz neve. Furcsa név. De valaki a Tiszavirágot javallottá, s ezt lehurrogták: nehogy ilyen rövid életűek legyünk már! — ... ötvenhatban széthordták a jószágot. Aztán szépen visszahozták novemberben restellkedve. De hát öten maradtunk a té- eszben összesen, mihez kezdjünk ennyi állattal... — ... mert mit csinált a szegény ember? Azt mondta: jó még ez a viseltes nagykabát, most nem veszünk másikat, meg a bakancs is várhat, tán ösz- szejön egy kis pénz, ragaszthatunk egy kvadrátot a meglévőhöz. Ma? Üljünk az autóba, nézzünk be Vár- dába, mert automata mosógépet kapott az áruház... Nem legyint. Nyugtáz. Megyünk a kanyári utcán, és megállítja Solymo- si László tanácselnököt egy idős férfi. Ingerült. Panaszolja, hogy a kemény télben elfagyott a házánál a vízóra, s most valami ki- lencszáz forintot kell fizetnie. Mérges, mert úgy véli: szakemberek csinálták az aknát, ők is szerelték a vezetékes vizet, nem a gazda hibája hát, ha nem bírta a fagyot. Tizenhatezer forintot fizetett ő is a vízvezetékbe, mint más, ha nem jól csinálták, ne vele fizettessék meg ... Dombrádhoz tartozik társközségként Tiszaka- nyár, s ahogyan rajzolga- tom magamban a képet a beszélgetések nyomán, erősödik a benyomásom: itt távolról sem az érződik a levegőben, hogy elhanyagolva tudná magát az ezer- hétszáz lelkes falu. Az óvoda már-már nagynak bizonyul, pedig nem fogy a népesség, bent a víz, a bollárd burkolatra nincs pénzük. Az viszont hadd dicsérje a kanyári népet, hogy több kilométer már az általuk épített járda hossza! Mert ha kell — s gyakorta kell — megmozdul a falu, mint legutóbb is, amikor a közel milliós értékű új ravatalozó épült — ennek felét társadalmi munka tette ki! Felbaktattam a régi temető meredek dombjára. Kinyújtózott alattam a sokarcú község, s jól lehetett látni a piros falú épülő házakat — sok van belőlük. — Hogy mennyiből lehet felépíteni itt egy házat? — Lakatos Sándor, a szövetkezet fiatal gépészmérnöke számol egy sort. — Olyan hatszáz-hatszázötvenezerből. Mi nyolcvan- háromban kezdtük el, s ha igaz, ősszel beköltözünk. Csak hát, bizony fogytán a pénzünk így a vége felé. Ügyhogy, most a nyárra uborkát teszünk a háztájiba, s ami abból bejön, az még kell a befejezéshez. Pedig java részben saját munkával építünk: az öcsém érti a kőművesmnes- terséget, apám úgyszintén, meg persze, rokonok-bará- tok is segítettek. Szó szót követ, csaponganak a mondatok. Megbeszéljük a kanyári futballisták vasárnapi fényes győzelmét Petneháza ellen, az örök rivális dombrádiak helyét a járási bajnokságban, s elégedetten nyugtázzuk, hogy az előkelőbb helyezés mégis a kanyári- aké, hiába kisebb jóval ez a falu. Aztán képzeletben barangolunk a környéken, s kesereg a fiatal férfi. — Gyerekkoromban, ha felmentünk a töltésre, mást sem láttunk, mint zöldet körös-körül. Most már kezd aggasztani ez a nagy fairtás — szomorú látvány. Nem is beszélve a szemétről, amit kihordanak az emberek a fák közé. Tudja, nagyon szeretem ezt a tájat — és nagyon féltem... — Kevés ideig hallgat, elfut a tekintete valamerre. — Gyönyörű volt... — sóhajt egy kicsit, s tudom, hogy ismét a gyerekkori kép csillant meg, a töltés tetején. ★ Lapozgatom a jegyzetfüzetemet, és csóválom a fejem. Valamikor később kell megírnom, hogy Tiszaka- nyáron tavaly 35 csecsemő született, s hogy az egyik idei apróság kis híján a hófúvás kellős közepén, egy gyerekszánkón látta meg a napvilágot, mert a mentő Kékeséig tudott eljönni, s az ifjú asszonykát a ródlin vonták oda a fergetegben; hogy öt helyen tanítanak a faluban, az „új iskola” húszéves, de két új tanterem tervben van, meg talán egy tornaterem is; hogy két hete a rákszűrésre szinte senki sem jött az első nap, de másnap már ötvennyolcán voltak, s a harmadik nap igencsak töröl- gette a homlokát László főorvos úr; hogy az iskolában az első osztályban több a cigánygyermek, mint a nem cigány; hogy a Tisza-parti csárda igen jó hírű, s akkor még nem is beszéltünk a pompás strandról... Majd máskor. Tarnavöigyi György Kinyújtózott alattam a sokarcú község, Tiszakanyár ... ÍA szerző felvétele) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
