Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

1985. április 30. Q

Egy felvonulás emléke

Szállodaépítők a Keleti-Kárpátok tövében

Élesen él még benne a negyedszázaddal ezelőtt átélt első május elseje. Apja kezét fogta, a másikkal a gyerekkocsiba kapaszkodott, abban húgát tolta anyja. Nagy, mélykocsi volt, az akkoriban divatos. Menet közben amikor elfáradt, a fiú is belefért, könnyebben haladtak. Mentek az út szélén álló, bámészkodó tömeg előtt, elhaladtak a tribün előtt is. Akkor apja ismét kézen fogta, kilépett vele ta sorból és felküldte az ünnepi szónokhoz kezet fogni. Semmit sem értett az egészből, az ember öthatéves fejjel még nem tudja felfogni a politikát. A tömeg közben éljenzett.

★

*4 fiú felnőtt, a negyedszázad alatt sokat megélt. Beleszületett abba, amit mások csak kívántak, a legtermészetesebb neki, hogy éppen most létezik. Nem ismeri, nem ismerheti csak a könyvekből, meg hallomásból, meg a híradófelvételekből a fogantatása előtti időt. Nem tudja és nem tudhatja, mi lett volna, ha korábban születik, de ugyanígy azt sem, ha később jön a világra. Ellenben élete folyamán nagyon sokszor hallott már arról a korábbi kézfogásról. Nem akárki szorított kezet a cseperedő emberkével, most már ő is tudja. Azt is tudja, ennek az emlékére fogadta meg, politikus lesz. S eleinte csak a külpolitika létezett számára, éppen ezért külpolitikusnák készült. Nem is értette miért kérdezgetik tízéves korában egy magyar nyelvtan óra után a tanári szobában. Később az igazgató bácsi is beállt a kérdezös- ködők közé. Talán azért, mert amikor kérték, mondjon egy helyhatározós mondatot, ő így felelt: „Fidel

Castro Szibériába utazott."

~k

Mindig izgatta az új. az ismeretlen. Először a pince, összeszorított fogakkal, előretartott karóval merészkedett a sötét mélybe, hogy a

felbukkanó rablót azonnal leüsse. Sohasem találkozott senkivel, csak a szomszédék macskájával, amint az elő- ugrott a rejtekhelyéről. Aztán figyelme egyre inkább a technikára terelődött. Fúrt, faragott, kis hajót eszkábált magának, amire egy régi, rúgás játék motorját szerelte. Siklott a vízi jármű a vizen, csak minduntalan leállt, fel kellett húzni a rugóját. Legszívesebben a kamrában barkácsolt, közben állandóan járt az esze. Egyik nap arra gondolt, kiszúrja a télire eltett paradicsomos üvegek tetejét, akkor nem kell több paradicsomlevest enni. Nagyot pukkantak a celofánok. Azon a télen nem volt náluk paradicsomleves.

★

A sport, az első igazi szerelem. A szünidő első napjától az utolsóig állandóan forgalomban volt a labda. A kertes ház udvarán a másik épület tűzfala volt a kapu. Foci reggel, foci délben, foci este. Lábtangóverseny a szomszéd srácokkal, majd ki tud többet fejelni, végül labdapörgetés a mutatóujjon. Ez ment. Fáradhatatlan volt és a vereséget is elviselte. De csak kívülről. Belül emésztette, hogy aznap nem ő volt a legjobb, s mindenféle módszert kitalált a másnapi győzelemre. Először kisebbítette, majd nagyobbította a pályát, közben rendszeresen edzett. Aztán rájött, hiába a furfang, az edzés bizonyulta leghatásosabbnak.

Emlékek. Az ember~ csak behunyja a szemét, s máris megjelennek a képek. Kellemesek, s kevésbé jók egyaránt. Nosztalgia? Nem. Csak jólesik végiggondolni az évtizedek során bejárt utat. Nem visszatérni, csak visszanézni. Honnan indult, hová érkezett. Nem elfeledni a múltat, szem előtt tartani a jövőt. Közben férfi, apa lett a fiúból. Most ő viheti lányait a felvonulásra.

A nagyobb már emlékezni fog erre a napra.

Sipos Béla

Céhtörténet — dokumentumokkal

Régi munkaeszközöket, céhkönyvet, oklevelekét, a század- fordulóról származó dokumentumokat tár közönség elé az a kiállítás, mely május 2-án nyílik Nyíregyházán. a KIOSZ Bocskai utcai székházában. A kisiparos KISZ-fiatalok gyűjtötték össze a magánkézben levő ipartörténeti emlékeket. A kádár- és kovácsmesterek eszközein kívül kiállítják az iparosok régi kitüntetéseit is. A 40 éves fennállását ünneplő KIOSZ történeti bemutatója május 10-ig látogatható naponta 8-tól 16 óráigCsak

három

esküvő

Világot

járt

építők

•

A

SZÁÉV

hírneve

Gyebrószki Béla: — Elégedett va- Szerelik a szerkezetet a kilencedik szinten. (Nábrádi Lajos gyök a fiatalokkal. felvételei)

Ötszáz kilométerre lenni az otthontól manapság nem távolság. Jó fél nap autóval az út — ha minden simán megy. Ám ha szerződés köti a távollévőt, ha nincs lehetőség többször, mint három hónapban egyszer útra kelni, ha országhatár van közben, s idegen nyelven szólnak a boltban, beszélnek az utcán, akkor mégiscsak más a szülőföldhöz viszonyított távolság.

— Elégedetlen vagyok a magyar munkásokkal — zsörtölődik Konrad Kuznye- cov, a csernovci városi párt- bizottság titkára. — Már második éve itt dolgoznak és alig három esküvőt tartottak.

A harag persze nem igazi, hiszen bárhol fordul meg a Keleti-Kárpátok tövében, szovjet Bukovina székvárosában a magyar építomun- kás, mindenütt szívesen fogadják. Barátságok^szövőd- nek, kapcsolatokat építenek, amiben a nyelvi nehézségek sem okoznak gondot.

Egy idősebb munkás, Gyebrószki Béla, a kivitelező Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozója éppen a fiatalokat dicséri:

— Verba Jóska, az egyik művezető lett a KISZ-titkár. Amióta ő szervezi, még sokkal több programjuk van a fiataloknak.

Azok persze, akiknek a gyengébb nem a „gyengéjük” — nőtlen fiatalemberek, egyedülélők — a tízórás, egy szabadnapos, ugyancsak feszített tempójú munka mellett is mihamar megtalálják a másik felet, nem várják a szomszédos gyár meghívását egy kis barátkozásra. Jólesik egy kis ajándék a büféből, s a szabadba csalogató tavasz városi barangolásra késztet.

Több, mint egy év kell addig, hogy a szerződésben vállalt határidőre átadjanak egy minden kényelemmel ellátott 612 ágyas szállodát a magyar építők. Vannak a munkások között olyanok, akik végig ott lesznek az építkezésen, mások már hazafelé készülnek, hogy helyet adjanak azoknak a szakiparosoknak, akikre a

befejező munkálatok várnak.

— Kétszer kemény telet

fogtak ki az építők, ami

nehezítette az ütemes haladást — jegyzi meg Bíró

László főépítésvezető.

— Most viszont olyan tempót diktálunk, hogy behozunk minden lemaradást — teszi hozzá Tordai Károly főművezető. — Nyárára a szállodai tömb alagútzsalus falai mind a 14 szinten állni fognak.

Ennyit most az építésről, hiszen akik beszéltek, azok is csak az év elejétől vannak Csernovciban. Mint ahogy Márkus Gyula, a SZÁÉV kőműves-szerelője is alig fél éve jött.

— Feltaláljuk magunkat

— említi, miközben leültet

a szálló szobájában, kólával kínál ott, ahol négyen vannak együtt. — Baráti társaságunk alakult ki, úgy indulunk a városba is — említi a világjárt építőmunkás biztonságával, hiszen a líbiai építkezésről jött, azelőtt a Testvériség gázvezeték építésén dolgozott.

A szobában az otthonosság és a legényélet váltja egymást megannyi jelével, kezdve a falak dekorációjától a frissen (s általuk) mosott, száradni tett trikók, zoknik seregéig.

A magyar építőmunkások- nak gyakran vannak látogatóik. Nemcsak a vállalati vezetők — legutóbb a termelési tanácskozáson Kocsis József, a szakszervezeti bizottság titkára is ott volt, hogy valamennyi jogos kérésüknek eleget tegyen —, hanem szovjet vendégeket is fogadnak, akik a fővállalkozó Industrialexportnál kopogtatnak először. Tapasztalatcserére jönnek, megnézni a környéken ismeretlen és gyors építési technológiát, mások egyszerűen azt kérdik: mivel segíthetnek, hogyan tehetik könnyebbé a hazától távol élők életét. Mint ahogy néhány nappal ezelőtt a városi pártbizottság titkárával és az Inturiszt, a szállodát építtető vállalat vezetőivel, a magyar építők képviselői éppen egy diszkón találkoztak — a város egyik nagy ipari üzeme látta vendégül őket pompás művelődési házában.

— Még nem tudjuk, hogy a május elsejei felvonuláson hol lesz a helyünk. Lehet, megint a külföldiek dísztribünjére kapunk helyet, amíg apuék felvonulnak — latolgatja Halászi Emőke, aki októbertől’ a Zrínyi gimnázium helyett az egyik csernovci középiskola kilencedik osztályába jár.

Öccse, Ferkó egyik frissen szerzett barátjával, Ivánnal éppen újra megnyeri a második világháborút, az egész szobában folyik az öldöklő harc (a televízióban látott visszaemlékezések nyomán), míg a másik szobában beszélgetünk. A Halászi család

egyike a féltucat magyar családnak, ahol a gyerekek is kint élnek a szülőkkel. Óvodástól középiskolásig terjed a lista, javarészt az Industrialexport dolgozóinak gyerekeiből.

— Normális körülmények között élünk egy kétszobás házgyári lakásban — mutat szét birodalmán a feleség, Ildikó.

Bár este van, de a férj még mindig a munkahelyen található. Halászi Ferenc, az építésvezető kezdettől irányítja a csernovci munkálatokat, s minden bizonnyal az átadásig itt serénykedik. Pedig most „itthon” van a 17 éves nagylány, Ildikó is, aki Budapesten tanul, de elengedték néhány napra a szülőkhöz. Rajtuk látszik, mégis mennyire más, ha a család együtt van.

— Én is várom a feleségem. Jön hozzám júniusban egy hétre — bizakodik Gyebrószki Béla is, aki már az ötödik évét tölti le a 27 éves SZÁÉV-es időből külföldön.

— Szívesen látjuk a magyarokat, akik jól dolgoznak, szeretnénk egy-két munkafogást elsajátítani tőlük — egészíti ki a csernovci látogatás benyomásait Konrad Kuznyecov. — Kölcsönösen hasznos a találkozásunk, hiszen ők is megismerhetik az itteni embereket.

Lányi Botond

A MUNKA - TISZTESSÉG

Csikótűzhely,

szerszámgép

Varga Sándor, a lakatos

Az üzemcsarnok olyan, mint lehet a többi, szerte az országban. Jó magas, hogy elférjen benne a daru, s a levegőnek, ha lenne színe, azt mondanám, hogy sötétszürke. Ami persze csalóka, az olajos „padló”, az olajos gépék miatt tűnik annak.Szó mi szó, az emberek sem fehér köpenyben cicáz- nak a gépek között. A fal mellett milliméternyi pontossággal telepített fúróberendezések sorakoznak egymás mellett, a harmadik, vagy negyedik monstrum gazdája Varga Sándor, a nyírbátori „Csepel” szakmunkása. Vállas, jól megtermett férfi, feszül rajta a valamikor világoskék, ma inkább feketés- szürke ing. Fején jambó, csorog róla az izzadtság. Néhány pillanattal előbb kemény vitája volt a meósok- kal, legszívesebben a pokolba kívánna bennünket is. Aztán megenyhül, ha már olyan messziről keressük ...

Nehezen indul a beszélgetés —, de üsse kő! — annyit már tudunk, hogy harminc- kilencedik éves, tősgyökeres bátori és műszak után, délután ünnepelni készül a brigád: a gyári klubban köszöntik majd a Bélákat, Györgyöket, Tiborokat. Lesz némi itóka is, meg jó hangulat is biztosan.

— Hát ezt meg honnan tudják? — enyhül meg az arca, s már mosolyféle is bujkál szája körül, mikor folytatja: — Vagy azt hiszik, a munkásember csak kenyéren meg vizen él?

Varga Sándor 1963-ban tette le a szakmunkásvizsgát, lakatos lett, s választotta munkahelyéül a fúrógépgyárat. Fúrógépgyárat...!? Hol volt még akkor a fúrógépgyár! Szóval ennek elődjét, a

vastömegcikik-ipari vállalatot. Majd némi kalandozás után ismét ide tért vissza, ahogy ma állítja, immár végérvényesen.

— Melyik volt életének legnehezebb pillanata?

— Melyik ... ? — tűnődik el. — Tizennégy évesen, amikor szakmát kellett választanom, s néhány évvel később, mikor ebbe a gyárba jöttem.

— Rosszul fogadták?

A falnak támaszkodik, töpreng a válaszon.

— No, ha nem tudná, megmondom. Én cigány vagyok. Cigány, akiknek ma sem könnyű az élete. Gondolhatja, húsz-huszonöt esztendeje hogyan fogadtak bennünket.

— Hogyan lett lakatos?

— Mindegy volt nekem,

hogy hol és mit, csak tanulhassak. Jó jegyeim voltak az általánosban is, tanáraim a gimnáziumot javasolták, de tízen voltunk testvérek ...! Szegény apám, aki fuvaros, döntött: -szakmát tanulj, az kevesebbe kerül... és tizenhét évesen már kereshetsz is. fgy kerültem én egy maszek mesterhez, Fekete Ferenc bácsihoz. s

— Mit szólt a mester, mikor először meglátta?

— Semmit. Csak hürnmö- gött, csóválta a fejét. Biztos megfordult a fejében, nem szokta a cigány a kaszát, ám később csendesen csak any- nyit mondott: felveszlek, de két hét próbaidővel. Ha beválsz, maradhatsz. S ha már maradtál, kezeskedem, hogy megtanulsz a vassal bánni.

És Varga Sándor maradt... a vasat is ismeri. Öt pedig szinte mindenki ebben a nagy gyárban. S nemcsak hogy ismerik, tisztelik is. Szakma- tudásáért, emberségéért, tartásáért. Ahogy mondja, nem

volt ez mindig így. Ha nem is mondták lépten-nyomon, azért el-elhangzott: mit akar itt ez a fekete ember, vagyunk így is elegen ... Közben teltek az évek, emberek jöttek, emberek mentek és Varga Sándor egyszer csak azon vette magát észre, hogy a legrégibbek közé tartozik lassan. Csak a mostani brigádtagokkal több mint tíz éve dolgozik együtt!

— Tudja mit gyártottunk mi akkor, mikor suhaneként ide kerültem? Csikótűzhelyet. Körülbelül annyi szaktudás kellett hozzá, mint egy járda lesepréséhez. Most meg láthatja ezeket a szerszámgépeket ... Elmagyarázhatom készítésük módjának lényegét, de hát minek, úgyis elfelejti. Egyet jegyezzen meg: hihetetlen pontos munkát igényel. Ez a lelke az egésznek.

— Megfizetik legalább ezt a munkát?

— Megfizethetnék jobban is ... De most álljak le panaszkodni? Attól úgysem lesz több a pénz. Az alapom havonta úgy 5400—5500 forint, s még csurran-cseppen. Műszakpótlék, túlóra, prémium ... Megélünk belőle.

— Gyerek, gyerekek... ?

Felderül az arca, hogy a

családra terelődik a szó.

— Három lány, meg egy fiú. A fiú a legkisebb! Most hetedik éves.

— A lányok?

— Tanulnak. A legnagyobb már másodikos a szálkái gépészeti szakközépiskolában, a középsőt most vették fel a gyarmati közgazdasági szak- középiskolába, a kisebbik pedig tizenegy éves, most éppen Zánkán van az úttörőtáborban.

Fejünk fölött hatalmas, tán egy vagont is elbíró daru siklik lomhán, felnézünk rá, mikor mellettünk megszólal valaki: — Sanyi, akkor jössz délután ?

Varga Sándor bólint, s bekapcsolja a gépet. A „brigád- gyűlésig” van még egy kis dolga, azért még utánunk szól: — Ö is ott volt, mikor építkeztem s a központi fűtést szereltem. Egy szakaszban vagyunk a munkásőröknél ...

Balogh Géza

ÜM ÜNNEPI MELLÉKLET