Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
1985. április 27. Elidegenedés? A kisunoka nem tudja, mi az hogy kóró. Történt pedig, nyár elején, iskolai szünetben, amikor már szárba szökkent a paradicsom és karózni kellett, hogy azt mondta a nagyapa: „kisfiam, hozzál már néhány kórót”. Az unoka ment és vitt a kertészkedő keze ügyébe téglát, locsolókannát, és akkor a nagyapa rájött: a gyermek nem tudja, mi az hogy — Akikor leültem a gyermekkel és megmagyaráztam. A napraforgó az a növény, amelynek másfél-két méteres szára van. Főként ha nagyszemű, szabolcsi fajta az a napraforgó, akkor vastag a szára és erős. A napraforgó szára tehát a kóró, és az valamikor jó volt sokmindenre. A kóróból régen kerítést fontak, a kóróval paradicsomot és szőlőt karóztak, jó volt a kóró házépítéshez, na és ami a legfontosabb, a kóró volt az a paripa, amellyel régen a hozzád hasonló korú gyermekek lovacskáztak. Tudok erről egy verset is. Várj, csak várj! Petőfi írta. „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, / Lovagolok fűzfa sípot fújva. / Lovagolok szilaj nádparipán, i Vályúhoz mék, lovam inni kíván, / Megitatom, gyi Szürke, gyi Betyár, / Cserebogár, sárga cserebogár. .. — Nád volt, nem kóró. — Nád vagy kóró, nem mindegy? Itt kóró volt a Szürke és a Betyár, mert sok volt a kóró. Termelték itt a magot, mert abból olajat ütöttek, azzal főztek és sütöttek. Remélem, most már érted és tudod, mi az a kóró? — Értem... Csak azt nem tudom papó, hogy mi az a napraforgó. .. És akkor a nagyapa még tovább mesélt, magyarázott, most viszont arról beszél: — A város teszi, a bérház ezt a gyermekekkel. Pedig hát okosak a gyermekek, de elszakadtak a természettől. Kiragadta a sors őket abból a világból, amely alapvető eleme a létnek, az életnek... ★ A mai gyermek, a tizenéves ma okosabb, képzettebb, mint egynémelyik felnőtt. Ismerik a bonyolult gépezeteik titkát, járatosak az elektronikában, a kémiában, matematikában. A meglett korú embereknek csoda a számítógép, nékik természetes, sőt hovatovább játék. De vajon mit ér mindez, ha a gyermek nem tudja, mi az hogy kóró? Valószínű, nincs nagy jelentősége a kórónem- ismerésnek. Ettől társadalmilag fontosabb, hasznosabb az éles ész és biztos kéz a korszerű technikában, technológiában. De elintézhetjük - e egy kézlegyintéssel egy nagyapa és még nagyon sok szülő aggályát, kételyeit? Leírok még egy példát. Jártam a böjti szeles, szinte hideg levegős tavaszi határt. Két gép körözött kitartóan a száz hektáros táblán — és micsoda véletlen, —, éppen napraforgónak készítették elő a talajt. Rálépve a már megmunkált, aprómor- zsás földre, millió lapos, piros hátú bogár nyüzsgött, végezte a maga tavaszi dolgát. Amikor a traktoros leszállt a traktor nyergéből, megkérdeztem: — .Milyen bogár ez? — Nem tudom. Illetve tavaszi bogár. Ilyenkor tavasz- szal előjönnek a napfényre és mindent elözönlőnek... Ennyi. Viszont a traktor, avagy az erőgépvezető fülkéjében van egy műszer. Rajta gombok és- lámpák sokasága az üzemmód meghatározására, a vetés ellenőrzésére, a sebesség rögzítésére, csatornaváltásra, és még számos dologra. Ha erről kérdem a traktorost, nyilván órákig beszél. Keli is az ilyen tudomány hiszen az a gép, amivel ■ olgozik, milliókat ér, amit a géppel termel, az tízmilliókat jelent, és végtére is abból élünk, amit gépével a traktoros, amit minden szakember a munkaeszközével produkál. Ilyen alapon nem szükségszerű tudni, hogy a bogár neve véreköltő bodo- bács és népiesen hívják suszterbogárnak is... ★ Ezek után ideje már a tárgyra térni. Társasági beszédtéma volt az elidegenedés. Rohanó világban élünk, egyre gyorsabb a tempó, közös és egyéni célok elérésére törekszünk, és eközben nem érünk rá sem önmagunkkal, sem másokkal törődni. — Ez törvényszerű. — mondta az egyik vitapartner — mindenki csak az anyagiakkal törődik és ki figyel oda, hogy a kollégának, a munkatársnak, a szomszédnak, az ismerősnek gondja, baja van. Ebben a nagy hajszában egyesek már a kellő udvariasságról, a szükséges erkölcsi normákról is megfeledkeznek. Nincs emberség. Tovább nem idézek. Gondolkodom viszont a mondatokba szőtt szavak, megállapítások helytállóságán. Valóban így lenne? Nem cáfolok, csak kijelentem: van jó néhány ellenpélda is. Személy szerint én még mindig nagyra értékelem az emberek segítőkészségét, önzetlenségét, közéleti tevékenységét. Hadd ne soroljam a szocialista brigádok, a vöröskeresztesek tetteit, ezek közül is a legfrissebb példát, hogy miként karolta fel egy brigád egy otthontalan asszony ügyét, aki a kém ,ny télben az utcán hált. :rL róla a Ke- iet-Magyarország). Aztán közjót, embertársakat szolgál a társadalmi munka. Az önkéntes véradásért, a tanácstagságért. a munkásőrségi szolgálatért, és még ezeregy dologért szintén nem jár fizetség. .. Jó, jó! Vannak munkahelyek, vannak lakóközösségek, sőt vannak települések is, ahol valamiért nem jó a közérzet. Vannak emberek, akik magukra maradnak. Ez gond, ez baj, ez ellen tenni kell. Nem általánosítva, itt-ott az emberek egymástól való elidegenedése is valós probléma. A pénzhajhászás, az anyagiasság fel-felüti a fejét, és minél nagyobb körben, annál inkább kiváltja az ellenérzést, a helytelenítést. Sajnos olyan hétfejű sárkány ez, amelynek hiába csapjuk le mind a hét fejét, újra kinő. — Jó lenne újra egymásra találni, jó lenne, ha az emberek közelebb kerülnének egymáshoz — óhajtotta az egyik vitapartner. .. Igaz és jogos óhaj. De!? Még nem indokoltam, miért írtam a korát nem ismerő unokáról és véreköltő bodo- bácsról szinte semmit nem tudó traktorosról. Ennek is van egy nyomós oka: — Az elidegenedés nem csak az, hogy az ember érdektelenné válik más ember iránt. Ehhez mérten rossz, amikor elidegenedünk környezetünktől, tárgyaktól és mind attól, ami érzésvilágunkat tökéletesebbé és szebbé tenné — mondta a már említett vita másik résztvevője. ★ Elidegenedés a környezettől és a tárgyaktól. Ez meg milyen nyakaitekert rafinéria? Bár ha alaposan belegondolunk, nem is olyan figyelemre sem méltó kitalá- ció. Olvastam valahol, hogy a katonának minden fa vagy facsoport csak fa célpont, vagy leküzdésre szánt terep- akadály. Az, hogy az a fa, vagy facsoport akác, fenyő, tölgy, avagy más értékesebb fafaj, érdektelen, közömbös. Csak komplikálná a helyzetet. Nos Nyíre yházán a Rákóczi úton a napokban útszélesítés miatt kivágtak néhány a városképhez már fél évszázada hozzátartozó különlegesen szép fát. — Istencsapás — mondta, aki látta és így kesergett. — így is poros, levegőtlen a város, így is kevés a zöld, így is kevés a fa és tessék. — Kár értük. — Kár bizony, de milyen fa voLt? — Fa volt. Ki tudja, milyen fa volt? Az aggódáshoz, a város szeretetóhez, a fák tiszteletéhez nem fér kétség. De vajon tökéletes lokálpatrióta-e az, aki úgy szeret, valamit, hogy nem tudja mi az? Ez kicsit kemény. Maradjunk inkább abban, hogy a lokálpatriotizmus tökéletességéhez jó lenne a szélesebb körű helyzetismeret. Tovább mondva a témát, éspedig a tárgytól való elidegenedést. Rohanó világunkban kitűnt, hogy sokan ma már nem tudják, mi az hogy vesszőseprű. Télen nem volt mivel elsöpörni a havat. Aztán, ruhakefe, cipőkefe. Nagymértékben elidegenedünk ezektől. Bár vannak, egyiket, is, másikat is alig használjuk, nevüket is elfelejtjük, pedig semmi, de semmi nem indokolja. Mire biztatnám az embereket? Arra, hogy vegyünk észre mindent, figyeljünk környezetünkre, de legtöbbként embertársainkra. Tehetjük ezt úgy, hogy a rendelkezésünkre álló időt az eddigiektől tartalmasabban, jobban hasznosítjuk. Jó néhány példát felsorolhatok. Szabadidőnket, sőt idegeinket rombolja az is, amit az elmúlt vasárnap láttam. Jó idő volt, s aki tehette, ment a természetbe. Ismerősöm is. Erdőben, mogyoróbokor tövében, a pléden hasalva vakon buzgólkodott. — Könyvelek — mondta — egy kis mellékes. Van az üzemben egy gmk, elvállaltam a könyvelésüket. — Minek ehhez az erdő, a természet? Nem értette. Én meg nem mondtam el, hogy a gyermekei talán kíváncsiak lennének arra, hogy milyen lepkét kergetnek, milyen madarakat látnak, milyen fűfélék sarjadnak talpaik aliaitt? Természetesen ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy jó ismerősöm sem élvezi azt, ami körülötte van. így nem szabad, sőt vétek összekötni a kellemest a hasznossal. _____ Volt, sőt van ennek a megyenek egy híres, ma is közismert szülötte, Móricz Zsigmond. Nem csak írta, de a gyakorlatban alkalmazta is egyik írásának címadó mondatát: „Gyalogolni jó”. Gyalogolt, hogy közel legyen az emberekhez, a természethez, hogy megismerje az őt körülvevő világot. Nem voltak öncélú útjai, de csak azért nem, mert amit kapott. azt írásaiban visszaadta. Különben is gyalog talán ma is messzebbre jutunk, mint ahová visz a rohanásunk. Seres Ernő i A hőskortól napjainkig Szűrővizsgálatok megyénkben A programadó: Korányi Frigyes a sámánkodás és a máig tartó kuruzsló misztériumok mellett felismerték már az edző testgyakorlatok fontosságát is, de az átlagos életkor mégis csak 30 év körüli volt, mert akkori módszerekkel és gyógyszerekkel nem tartóztathatták fel a pusztító járványokat. A természettudomány két ágának, a mikrobiológiának és fizikának megszállott, elhivatott művelői a mikroszkóp és a röntgensugár felfedezésével adták kezünkbe a lehetőséget, mint az egészség- védelem kulcsát. Felismerhetővé vált a kórokozó, az addig láthatatlan ellenség, és láthatóvá váltak rontásai az élő szervezetben, már a korai tünet- és panaszmentes időszakban is. A századforduló táján Magyarország akkori 19 millió lakosa közül évente 70 ezren haltak meg tébécében, ami az összes halálesetek nagyobbik részét tette ki. 1894- ben a Budapesten tartott higiénikus kongresszuson jelentette be Korányi Frigyes, megyénk szülötte, hogy Magyarországon legégetőbb feladatnak a tébécé elleni küzdelmet tartja. Kezdeményezésére — közadakozással is segítve — sorra épültek a tüdőgondozó intézetek és szanatóriumok. A budakeszi tüdőszanatórium 1901-ben kezdte meg működését. Sza- bolcsrSzatmár megyében az első tüdőgondozó intézetet 1914-ben Nyíregyházán, majd Nyírbátorban 1926-ban, és 1933-ban Mátészalkán hozták létre. A nagy társadalomtörténeti változásokat jelölő évszámok, egyben elválasztó határok is. 1945 után a kezj .< u "" x lelkesedés tettekre válását főképpen a személyi és tárgyi feltételek szűkös volta, valamint a szervezeti feltételek hiánya akadályozta. 1951-ben az Eü. Minisztérium, Megyei Tüdőgondozó Intézet rangra emelte a nyíregyházi városi tébécé- gondozót. Ezután a haladás mértéke, másfél évtized alatt minden gátló körülmény ellenére is nagy volt: Haltra nőtt a fekvőbeteg-tüdőgyógyintézetek száma és már 14 tüdőgondozó intézet működött. 1958-ban ez a szervezet már többre volt képes, mint sokszor „Aertelenül gyógyítani az elkésett felismerés után beérkezett betegeket. Eljött a megelőzés, a rendszeres szűrővizsgálatok időszaka. A korán kiszűrt betegek biztosabb gyógyulása mellett nem kevésbé fontos, hogy a betegek gyógykezelésbe vételével megszűnik az egészséges környezet veszélyeztetettsége is. 1958-ban két, még a maga idejében is túl egyszerű és javításra szoruló röntgenkészüléket kapott a megye: egyik a vándor-röntJárművek a hőskorból gén; autóbuszba épített átvilágító szerkezet volt. Saját áramfejlesztő agregátort húzott maga után az akkor még villany nélküli kis településekre. (Ezt az alkalmatosságot a technika fejlődése hamar leszorította a pályáról.) Másik egy Schirmbild Monophos nevezetű ernyőfényképező készülék, technikai méretű, 35X35 mm-es rtg.-képek készítésére volt alkalmas. Ezzel indult el 1958 őszén megyénk útjain egy honvédségtől kiszuperált Csepel — Diesel katonai mentőautóval — a tüdőgondozó első brigádja szűrővizsgálatokat végezni. Az első kivonulásaink szinte a spontán lelkesedés jegyében zajlottak. Tarpán éppen úgy, mint Olcsván, vagy a többi községekben is az előzetes hírverés után nagy szeretettel fogadtak bennünket, mind a tanácsi dolgozók, mind a társadalmi szervek képviselői. Amikor korán reggel kocsink a helyszínre érkezett, már több százan álldogáltak a kulturház előtt az egészséget megerősítő, vagy a betegséget feltáró csodára — a röntgenre várakozva. A kíváncsiak szeme láttára felépítettük a Schirmbild berendezést. — Hol a villanyszerelő ? — kérdeztük az illetékes tanácsitól. Az kiállt a kulturház elé és elkiáltotta magát: Jani bácsi! Itt a mászó vasa? Na, szaladjon csak érte hamar! — és fél óra múlva már működött a Mindenki első qkart lenni, talán azért, hogy mihamarabb eldicsekedhessen a későbben sorra kerülőknek: „én már voltam”, vagy méginkább azért, mert akkor még igazán féltek a tüdőbajtól. Estig 1200 röntgenfelvételt készítettünk, amihez csak Mmkazettát 40- szer kellett tölteni. Ebédre az MNDSZ és a Vöröskereszt lelkes asszonyai a szűrőbri- gádnak paprikáscsirkét kínáltak — jó sok nokedlivel. Éjszakai szállást a falu módosabb emberei adtak, ahol vacsora után még elbeszélgettünk egy kanosó bor mellett. Ma már szervezettebb rendszerbe álltak a dolgok, ezért bonyolultabbak. A 42/1960-as Kormányrendelet Korszerű műszerek a megelőzés szolgálatában mindenki számára kötelezővé tette a tüdőszűrő vizsgálatot. Ezt mindjárt hatalmas szervező és adminisztrációs munka követte. A területi tüdőgondozók elkészítették a községenként i röntgen katasztert. Minden lakosnak évről évre saját ta- sakjába kerül a mellkasi szervek állapotát dokumentáló felvétel. A Megyei Tüdőgondozó Intézet éves szűrési tervei — „Szűrőnaptár” — szerint vált rendszeressé, minőségileg is tökéletesedve, több irányúvá fejlesztve a fertőző tébécés és egyéb betegek időbeni felkutatása. 1966-ban már öt szűrőcsoport szolgálta a célt. 1970 és 1974 között hatodikként működött még átmenetileg, ismét egy autóbuszba épített készülék, de ezzel már nem átvilágítottunk, hanem mint a többi géppel is, fényképek sorozatát készítettük. A röntgenbusz mozgékony volt, nem kellett terem és szobák a településhez. Megállóit egy kis faluban, vagy üzem udvarán és néhány alábakolással stabilizáltuk a karosszériát: települve voltunk, — dolgozhattunk. , Technikai felszereltségünk folyamatosan gyarapodott, de 1979-ben és 1981-ben ugrásszerű változás történt. Az egészségügyre vonatkozó l l7 évi II. Törvény ismét segítette a szűrés hatékonyságát; szigorúbb követelményeket támasztott nemcsak a lakosság, hanem a közigazgatási szervekkel szemben is. Amikor a tüdőgümőkóros esetek száma a „sporadikus esetek” szintjére csökkent, e beteg- Öelderítő szervezet cselekvőkészsége arra irányult, hogy jókor felfedezzen egyéb, a népesség nagy számát sújtó betegségeket, még panaszmentes, tehát nagyobb esély- iyel gyógyítható stádiumában. 1976-ban kezdődött a komplexebb működésre való törekvés. Először cukorbeteg-szűrést végeztünk a tüdőszűréssel párhuzamosan. 1979-től nőgyógyász szakorvosok utaznak a brigádokkal rákszűrést végezni. A szűrés multifázisos kiterjesztését, hadd reprezentálja itt néhány elmúlt évi adat (talán unalmasak a számok, de jellemzik a megyei szűrőszolgálat tevékenységét napjainkban) : Ernyőién yképszű rés (tüdő és szív) 330 ezer, magasvérnyomás 75 ezer, cukorbetegszűrés 46 ezer, vese betegségekre irányuló 17 ezer, nő- gyógyászati rákszűrés 13 ezer. Visszaemlékezésemet befejezve — mementóként — megismétlem, hogy az egészség fenntartásának egyik létező kulcsa a szűrővizsgálat. Ne mulassza el senki az alkalmat, mért sajnos a betegségek alattomosak és' a kórokozók nem irthatok ki. Foorarassi Gábor Ezer évekkel ezf{|jj HÉTVÉGI MELLÉKLET
