Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
ERŐSZAK Nem csövesekről, punkokról, nem a nittszögek- kel kivert bőrzakósokról kívánok elmélkedni: nem ismerem, csak látom őket. Kis csoportjaik nem zavarnak. Kevesen vannak, s ha jól érzem, extrava- vány öltözetük, harsány és társadalmon kívüli magatartásuk nem kelt irigykedést sem saját korosztályukban, tehát a mai tizen-húszonévesek nagyobb tömegeiben. A magunkfajta negyvenesekben, ötvenesekben sem ők azok, akik a tovatűnt ifjúkort nosztalgiával visszaidézik. És ha az erőszak, az agresszív viselkedés aggodalmával hozakodik elő a középnemzedékhez tartozó újságíró, nem ezeknek a kis szánalmas csoportoknak a magatartásától félti a közéletet, hanem azoktól a meghökkentő jelenségektől, amelyek nem mindig látványosan, de annál szélesebb körben terjedhetnek a fiatalok egy — már nem is olyan szerény sugarú körében. Olyan fiatalok magatartásformáira gondolok, akik elfogadott külsővel jelennek meg. Nincs a fiúk fülében ékköves fülbevaló, nem bő- getik éjnek idején falkában a motorokat, nem kötnek bele a járókelőbe, sőt hozzá nem nyúlnának a ragasztós tubushoz sem. Van olyan ország, ahol „szobatiszta csibésznek” nevezik őket, másutt „kék madár”, megint másutt „jól nevelt kapcabetyár” a nevük. Ne várja senki senkitől, hogy a fiatalok ilyen típusát elkülönítő statisztikai adattal szolgál. A kis statisztikát legfeljebb mindenki elkészítheti saját mikrokör- nyezetében, ha ráismer az ilyen _ magatartásokra, az ilyen fiatalemberekre, sőt lányokra is. Annyi bizonyos, hogy nem ők alkotják a magyar ifjúság nagy tömegeit, de az is tény, hogy a jelenség — nevezzük szellemi vagy fizikai erőszaknak — terjedőben van. Rébuszok, az újságíró elméleti okoskodása helyett álljon itt az ilyen fiatalok arcképcsarnoka, az ilyesfajta magatartások válogatott példatára... Az erős az úr, gyenge a szolgája. Amikor hasonló eset miatt szót emeltem, nem a fiatalok, mint az értük felelős idősebbek haragját, dühét zúdítottam magamra. Szemembe vágták: ilyennek tartom a szocialista magyar ifjúságot? — Ugyan kérem, szó sincs erről, mégis az újságíró legnagyobb bűne, ha az esetet elhallgatja. Íme egy másik eset: Melegházban, családi könyvespolcok .között, baletten, és különtomán meg nyelvtanfolyamok hosszú során át ápolgatott srácok kerültek össze a fővárosi kiránduláson a vonat fülkéjében. Heten voltak — nyurga, kosaras növésű fiúk —, és a fülke nyolcadik ülésére egy náluk' jóval kisebb, sápadt, szeplős társuk ült be. Ráadásul a füle is nagyobb volt a kelleténél és még a haja is az érett paradicsom színében tüzelt. A jól ápolt társaság szemében azonnal szálka volt ez a kis vakarcs. Az első pillanatban elnevezték „Orto- péd”-nek, s ehhez a gúnynévhez minden bakterház- nál egy új jelzőt kellett önmagának találnia, s azt fennhangon közölnie jóhangulatú hallgatóságával. Valahogy így: „Én vagyok a piros fejű Ortopéd”... S amikor a következő bakter- házak egyikénél a kisember kifogyott az öncsúfoló jelzőből, büntetésből neki kellett volna elszaladnia sörért az étkezőkocsiba. Ez volt a játékszabály. A kis „Ortopéd” útja a mozgókocsma helyett a harmadik fülkébe vezetett. Könnyek között panaszolta el megaláztatását a csoportot kísérő felnőttnek. S a panasz nyomán a jól fésült tréfacsinálók — mint a legtanulságosabb népmesében elnyerték méltó büntetésüket. Az utazás további részében különös esemény nem történt, hacsak az nem, hogy ezek az egyébként rendkívül jól nevelt srácok most minden bakterháznál csendes szavakkal esküdtek bosszút „Ortopéd” ellen ... (A történet folytatását nem ismerem.) Két lány vendégségben Katit zenén nevelték. Pár esztendeje még zongoraleckéket vetettek vele, később lemezjátszót kapott klasszikus hanglemezek sorozatának kíséretében. Ez a muzsika persze nem lopta be magát a szívébe, fülébe. Nincs ebben semmi rossz: a szülő ízlése nem mindig, sőt elég ritkán azonos a gyermekével. Azután jött a HiFi-torony és az éjjeliszekrény méreteivel vetekedő Sony rádiós-magnó sztereo kivitelben. Ez már megfelelt a lány igényeinek. Kati és hasonló korú 15 éves barátnője egy kis hét végi vendégségbe érkezett távoli rokonukhoz a nyírségi falucskába. A víkendre természetesen magukkal vitték a hatalmas zenegépet, s legalább annyi kazettát, hogy a falusi órák egyetlen másodperce se maradhasson popritmus nélkül. „Istenem, ezek a mai városi gyerekek” — mondogatta megbocsátást előlegező korholással a vendégszerető parasztasszony, sőt, hogy jobban kimutassa. engedékeny türelmét, maga is pördült-fordult egyet, * amúgy csárdásfigurát toppantva a shake és a jive ütemére. Szombaton kora este a szemben álló ház udvarán fekete ruhás emberek gyülekeztek. Kati és Móni a tisztaszoba ablakából kikönyökölve találgatták, mi a csudára gyülekezik a falu népe. Rövidesen rájöttek: az udvarra kikerült a fekete koporsó is. A két lányban az ötlet tüstént megszületett, de a „csínyt” végrehajtani még nem merték — túl sokan voltak odaát az udvaron. Csak amikor már pár lépésnyire távolodni kezdett a sírdogáló, szomorú temetési menet, akkor tettek rá „két lapáttal” a hangerőre. Dühöngő rock and roll robbant bele a falusi gyászba. De még ezt is túlszárnyalta Kati és Móni göndör kacaja. (A két lány falusi víkend- je vidáman telt el. Legfeljebb a vendégszerető nagynéni nem járt csárdást a zenéjükre, s nem ismételte el a későbbre szóló meghívást ...) Biztosítás — biztonság Az N. házaspár az eddigi kétszoba konyhásból végre átköltözhetett a négytagú családnak sokkal tágasabb kettő plusz kettes szövetkezeti lakásba. Megnőttek a gyerekek, s ez a kamaszkor azzal is járt, hogy a két fiú önállóbb életet is akart élni. A szorgos munkával elég jól kereső és okosan spóroló szülők ízléssel, gondosan be is rendezték a család új otthonát, s ha lehet, még ennél is szebben a fiúk szobáját. És végre valahára megengedhették gyermekeiknek, hogy olyan, házavatófélére meghívják barátaikat. A házibuli zavartalansága érdekében a szülők egész vasárnapot kitöltő kirándulásra távoztak. Tudták, nyugodtan tehetik, fiaik sohase né okoltak nekik csalódást. Nyugodtak, önfeledtek voltak a vasárnapi túrán ... Közben a házibuli zajlott. Eleinte talán még az illemtankönyvek paragrafusainak is megfelelt volna az „esemény” de ahogy telit-múl,t az idő és szaporodtak az üres üvegek (csak sör!), úgy vált egyre faragatlanabbá ez a meghívott vendégsereg: nyolc fiú és öt lány. (Ismerősöm, aki elmondta nekem ezt a történetet, úgy jellemezte őket, mint akik kü- lön-külön a jóság megtestesítői.) Az artikulálatlan hangzavarnak, dörömbölésnek a tv-műsor élvezetében megzavart szomszédok együttes intervenciója vetett' véget este fél 8 előtt. Amikor pedig a tv-híradóra hazatérő szülők beléptek, csata utáni tájkép tárult elébük. A képernyőre vajas-lekváros kenyér maradványa volt felragasztva, a tapétán tízkörös céltáblát találtak lila filctollal felrajzolva, s a találatokat paprikás pörkölt cafatai jelezték. Az egyik szék lába törött volt, s az apa büszkesége, a ritkaságokat is tartalmazó sláger- gyűjtemény lemezei késsel voltak felhasítva. A konyha padlóján karambolos kocsi köré is elegendő üvegdarab hevert. A fürdőkádban egy pepita zakó ázott barnás lében. A szülők magukba roskad- tak és belemerültek háztartási biztosítási kötvényükbe. De az agresszív fiatalok kár- téteményére nem találtak semmilyen megfogalmazást ... Szavakkal is lehet A körzeti orvosi rendelő váróhelységét három 17—18 éves fiú és egy hófehér hajú nénike tölti meg. A várakozás unalmas, a néni türelemmel viseli. A fiúk rohannának dolgukra, de őket is idekötí a várakozás, csakhogy ezt nehezen viselik. Ez is természetes, meg az is. A fiúk beszélgetésbe vagy inkább cikizésbe fognak, unaloműzésként. Egymást túllicitálják, ugratják egymást és a nemiséggel (nemi betegségekkel) összefüggő párbeszédükben a legvasko- sabb kifejezésekkel, illetve taglalják képzelt bajaik ügyes-bajos dolgát. A testrészeket a magyar nyelv legmélyebb rétegeiből válogatott trágársággal nevezik meg, az irodalmi és a köznyelvből aligha ismert mondatrészek közti kötőszó gyanánt pedig állandó visszatérő elemként használják az emberi szaporodásra való felszólítás nem éppen latin terminusát. A nénike eleinte szégyenkezve (ő szégyenkezett!) pislogott a trágárságok hallatán, majd sápadt arcából kivillanó szemével próbálta illemre ébreszteni a három fiút. Minden próbálkozása hatástalan maradt. A fiúk önfeledten káromkodtak, cikiztek, sztoriztak, ízetlen- kedtek. Akkor sem hagyták abba, sőt új erőre kapott „társalgásuk”, amikor egy velük egykorú lány érkezett óvodásforma kishúgával a váróba. A néni ezt már nem bírta: felállt és távozott. Az egyik fiú ezt így kommentálta : „Hát ÉZ megunta. Akkor már nincs előttünk senki.” A rendelő ajtaja nyílt. A fiúk beléptek. Sajnos az ő bajukra nem a doktornő írja a receptet. De kicsoda? A biciklis A 13 éves K. L-t a' lakónegyed gyérekei „Rodeós- nak” nevezik. Ezt a titulust azzal érdemelte ki, hogy kerékpárján hajmeresztő mutatványokkal kápráztatta a kisebbeket. Amikor azonban az elengedett kormány, a váz alatti tekerés és a fordított felülés figuráit már megszokták a többiek, L. új produkciót talált ki, s gyakorolja immár kora tavasz óta nap mint nap. A mutatvány lényege: lesben áll egy átjáróban, s amikor nálánál jóval kisebbek biciklis csapata indul útnak, kitör rej- tekéből és teljes sebességgel belerobog valamelyik gyerek járművébe. Eddig még csak törött sárhányók, görbült küllők és lehorzsolódott lábszárak kísérik az ébredező erőszakot, K. L. „hőstetteit”. Lábtörés még nem volt. A gyerekek menekülnek, ha meglátják „Rode- óst”. A szülők talán nem törődnek vele, vagy nem mernek szólni,* mert a fiú elég gorombán szól vissza a felnőtteknek is. (Az erkélyekről pedig rosszallóan csóválják fejüket a cselekményhez közönségül szolgáló felnőttek. Legfeljebb egy nyugdíjas dörmög haragosan. De az nem számít. A rodeózás háborítatlanul folytatódik.) ~k Akikről szóltam, fiatalok, de nem A FIATALOK. Mondom, nem tudom mennyien vannak, talán nem sokan. De ahol megjelennek, tele van velük a környék, még ha létszámuk elenyésző is. Az erőszakos kisebbség jogán uralják a terepet, lehengerelnek, fittyet hányva a többség normáira, taposnak át virágágyon, bömböl- tetik a magnót mások bosz- szantására, maguk alá gyűrnek kisebbet, gyengébbet. Hogy bűnözők-e ők? Ugyan, dehogy! Nem tesznek ők — legalábbis többségük sokáig nem tesz olyat, ami sértené a törvényt, amit a büntető jogszabályok megfogalmaznak. Amit tesznek, azt legfeljebb lelki környezetszennyezésnek nevezhetjük.' Mert mi, ha nem az a vasúti fülkében esetlen társukat megalázó fiúk hecce- lődése, vagy a „tréfából” rock and rollal szórakozó lányok kegyeletsértése. És talán belefér akár a legvidámabb házibuli hangulatába a lakásrombolás? Nem piszkítja-e össze a hófehér rendelő atmoszféráját a trágárság, a káromkodás? A biciklis erőfitogtató pedig szemünk láttára emeli önmagát a lakónegyed első számú közellenségének „rangjára”. Ha a felnőtt olvasóhoz szólna írásom, talán feltenném a kérdést: ki a felelős ezért? És a kérdés után sorra lehetne venni a szülői háztól elindulva sokfajta intézmény, foglalkozás, hivatás művelőinek felelősségét. A fiatalok újságoldalán ez a kérdés talán inkább így formálódhat: közietek élnek, a tisztességes nagy többség nevelő hatású gyűrűjébe szoríthatók ezek az ERŐSZAKOSOK. Ti magatok, mai tizen- és huszonévesek mit tehettek ellenük? Vagy inkább értük! Szilágyi Szabolcs FIATALOKRÓL - FIATALOKNAK) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. április 27. Q
