Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. április 27. Q Kedves B. T.! Nem írom le a teljes nevét, mert szükségtelennek vélem — mindenesetre tudtomra adták, a kezdőbetűk tehát nem hamisaik. Telefonon hívott fel egy régi ismerősöm, s azzal kezdte: mondok valamit, ami velem történt — azt hiszem, tollhegyre kívánkozik. Előbb azt hittem, hogy valamilyen bosszúságáról akar beszámolni — sajnos a tapasztalataim azt mutatják, hogy az esetek nagy többségében ilyennel keresik meg a hírlapírót. De nem: ezúttal egy kellemetlenség nyomán jött kellemes élményét osztotta meg velem. Történt a minap, hogy ismerősöm az autójával hirtelen fékezni kényszerült Nyíregyháza egyik forgalmas útján, mert a mellékutcáról hirtelen kivágódott egy kocsi, fittyet hányva az elsőbbségadási kötelezettségére. Ismerősöm beletaiposott a fékbe, egy kissé el- sápadt, de meg tudott állni. A szabálytalanul kihajtó autó gazdáját is jól látta (mint kiderült, ismeri is egyébként. ..), észrevehette hát, hogy az el- vigyorodik a számára jól sikerült manőver után — aztán elhúz. Az említett sápadtság hirtelen még fakóbb lett ismerősöm arcán — érezte ugyanis, hogy a megállását követő pillanatban kocsija hátulról kap egy jókora lökést. A csait- tanásra hátrafordult; és elkeseredetten konstatálta: beleszaladt egy másik autó. Az abban ülő fiatalember arcszíne nagyon hasonlatos volt az övéhez, amikor mindketten kiszálltak, szemügyre venni a kárt. Eilég rendesen összetört mindkét kocsi, meg kell hagyni... A hátsó autó fiatal gazdája sűrűn kérte a bocsánatot, elismerte hibáját — nem tartotta meg a követési távolságot. Annáik rendje és módja szerint lebonyolították az ilyen esetben szükséges formaságokat. Eddig nincs is semmi újdonság a dologban, hiszen efféle — sajnos — elég gyakran megesik közútjainkon. Ami ezután következett, az már ritka, mint a fehér holló — s ezért írom ezt a levelet. Ón, kedves B. T. az átlagautós szemével nézve nagyon furán viselkedett. Kapta magát, és az eset napján este be- csönéetett a kárvallott lakására. Azért kereste föl, mert — mint mondta —némi lel'kiismeretfurdalása volt. Tudja ugyanis, hogy az összetört gépkocsihoz meglehetősen nehéz alkatrészt szerezni, elképzelhető hát, hogy a károsult huzamosabb ideig kénytelen nélkülözni autóját, a javításra várva. Ezért Ön felajánlotta, hogy segít a hiányzó alkatrész beszerzésében, ketten talán hamarabb sikerrel járnak... Nos, itt következhetne a példabeszéd a hibáját jóvá tenni igyekvő becsületes autósról, aki igyekszik segíteni azontúl is, hogy szó nélkül elismerte vétkességét. De azt hiszem, példabeszédre semmi szükség — maga a példa önmagáért szód. Mégsem állhatom meg szó nélkül. Márcsak azért sem, mert szomorú dolog, hogy egy ilyen kis történet az újság hasábjaira kívánkozik. Egyrészt, mert ellentétes a napi gyakorlattal, amikor is a vétkes annak örül, ha mielőbb túl van a kellemetlenségeken. Másrészt pedig: sajnálatos, hogy jó példaként emlegetünk egy esetet, amelynek szinte természetesnek kellene lennie, és az igazi vétkes, a szabálytalanul kihajtó autós csak a legelején szerepel a történetben... Ez utóbbi a legcsúnyább az egészben! Ilyenkor óhatatlanul az jut az ember eszébe, hogy mennyire nincs egyedül az az ember — sok-sok hasonló „stikli” áldozata a megmondhatója ennek. Az, akinek a parkolóban meghúzzák a kocsija ajtaját, és odébbáll a tettes, vagy az, akire még alaposan rá is förrned- tek, mert szólni mert egy szabálytalanul parkoló autósnak... Közlekedési morálunk távolról sem tart lépést a járművek számának emelkedésével. A sok-sok gépkocsi gazdája között feltűnően magas azok száma, akik az úton erőszakosak, gorombák, hetvenkedők. Azt mondják a pszichológusok, hogy ki-kii úgy viselkedik az úton, mint ahogyan máskor is — „mutasd meg, hogyan vezetsz, megmondom, ki vagy.. .” S ez — a tülekedők, az erőszakosak, a mindenáron előzni akarók nagy száma — már nem pusztán a közlekedés gondja napjainkban... Balesetmentes közlekedést kívánva maradok tisztelettel. Borzován József népművelővel faluról, városról, hazáról, otthonteremtésről A Nagyecseden, kultúrház-igazgatóként a közművelődés főnökének lenni nem feltétlenül karrier. Mondták a községben, hogy házat építesz. Otthon vagy tehát. Népművelés—könyvtár szakot végeztél Debrecenben a főiskolán. Ha megnézek egy közlönyt, akkor kiderül, hogy ilyen diplomával sokhelyütt szívesen látnának. Feleséged pedagógus, elhelyezkedési gondjaitok aligha lennének. Mi köt hát Nagyecsedhez, miből a kedv, amiből itt építkezni kezdtél? — Egy kicsit tartok attól, hogy egy ilyen interjúban csupa okos dolgot kellene mondani. Amikor valaki a lakásgazdálkodásról nyilatkozik, akkor mondhat számokat, tényeket, adatokat. Az ón munkám más, ugyanis nincs olyan jelentés, amelynek a puszta számadatai fémjelezni tudnák. Kiszámíthatom, mert erre jó statisztika, hogy hányán járnak egy év alatt a házban, de ebből még nem tudom, hogy hány olyan család van, akikhez nem értünk el. Kiszámíthatom, hogy van a könyvtárunkban 25 ezer könyv, azt is, hogy hányat kölcsönzőnk ki belőle, de azt már nem, hogy hány ember olvasott egy, hány ötven könyvet. Én úgy gondolom, hogy beszélgetnünk, ha kell, a mi életformánkról, a város-vidék kapcsolatról kell és lehet. Nem voltam nagyecsedi, de az vagyok. És erről tudok is talán valamennyit. A Nagyecsed. Egy kurjantás innen az or- w szághatár. Titeket a főiskolán európai műveltségre oktattak. Átszállások nélkül Budapestre, a fővárosba el se juthatsz. És ugyanígy nem érhetsz el Nyíregyházára, vagy Debrecenbe se. Vállalsz tehát egy életformát, azt a fajta „vidé- kiséget”, ami, a zsurnalisztika és az irodalom szinte egyformán ludas ebben, lefokozottságot jelent. Itthon vagy itt? — Mielőtt válaszolnék, hadd tegyek egy kitérőt. Ma azt mondja a hivatalos nyelv, hogy közművelődési dolgozók vagyunk. Én népművelőnek vallom magam. Valóban hívtak már máshová, lehettem volna városi emberré, de akkor kevesebb barátom, a jóhoz kevesebb szövetségesem lenne. Utalnék most a parlament legutolsó ülésszakára. Ott kimondták végre, hogy ott vagyunk otthon, ahol élünk, ahol az élethez méltó dolgunk, feladatunk van. Ember és ember között nem az tesz különbséget, hogy hol él, hanem az, hogy miiként akar, tud élni. És a tartalmas élethez a városinak és a tanyaközpontban élő embereknek egyforma joga van. 4Ű Joga, vagy lehetősége is? — Nézd, én annak idején, akkor még a menyasszonyommal, a mostani- feleségemmel körülnézni jöttem el Nagyecsedre. Mondtak sok rosszat erről a helyről, de hát ezen a hazán belül volt ez a község is. Azzal a tudással, jóllehet dolgoztam népművelőként már Kántorjánosiban is, amit a főiskola adott, nem mentem volna semmire. Más az elmélet, és egészen más a gyakorlat. Más a homoki és más a fekete-földi ember, de talán nem annyira más a falusi és a városi ember, amint ezt az elméleteket gyártók hiszik. Kezdetben nem volt más kötelességem, mint megismerni az embereket. Nos kiderült, hogy itt ugyanazt a televízióműsort nézik, ugyanazt a nyelvet beszélik, mint bárhol máshol e hazában. Nem tudom megmondani ebben a pillanatban, hogy hány személygépkocsi van most Nagyecseden, de a valamikori messzi város időben, elérhetőségben hihetetlenül közel került hozzánk. Itt épp olyan igényesen kell adni az embereknek, mint bárhol máshol, ugyanis a modern nagyvárosi lakótelepen élő emberek műveltségi Szintje semmivel sem magasabb, mint az itt élő fiatal szakmunkás műveltségi szintje. És az életformák itt ugyanúgy változnak, ugyanolyan gyorsan változnak, mint a városokban. A mai Nagyecsed nem ugyanaz, ahová én megérkeztem. ^ Jobb? Rosszabb? — Jobb. Más. Talán izgalmasabb is. Durván öt évvel ezelőtt erősödött meg, lett községet és közösséget formáló erővé a termelőszövetkezet. Jobbára erre az időszakra esik az ipar megjelenése. Az erősödő termelőszövetkezet egyre több szakembert kíyánt, szakembereket követelt az ipar is. Azt is mondhatnám, hogy megjelent egy új réteg a faluban. Ez kétfelé szolgál. Másképpen neveli a gyerekét, de életmódjával hat az idősebbekre is. Mindezt érteni, szinte napról „Itt épp olyan igényesen kell adei az embereknek, mint bárhol máshol, ugyanis a modere nagyvárosi lakótelepen éld emberek műveltségi szintje semmivel sem magasabb, mint az Itt élű fiatal szakmunkás műveltségi szintje/* napra tudni kell, ha az ember tisztességes akar maradni a mesterségében. £ Azt mondtad, hogy az elmélet nem segít, hogy nem ad sokat. Most viszont a mesterség szót használtad. Egy ember, egy népművelő nem csinálhat szociológiai felméréseket, információs lehetőségei is korlátozottak. Honnan a tudás? — Nem azt mondtam, hogy minden felesleges, amit a főiskola adott, csak azt, hogy ezeket az elméleteket egy az egyben átültetni a mai magyar valóságra nem lehet. Honnan az információ? Rengeteg találkozásból, beszélgetésből. Itt körülöttünk nagyon szerencsésen alakult az élet. A pedagógus feleségemnek az iskolában, nekem itt a művelődési házban. Minden jó szándékhoz volt és van szövetséges. Mást ne mondjak: itt karvezető a tanácselnök, és egy alakuló tánccsoporthoz, énekkarhoz szövetséges a gonddal őrzött hagyomány. Itt ha kíváncsi ember kérdez, akkor annak tisztes szóval válaszolnak. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyszerű és egyértelmű. Nem palota ez a művelődési ház, de ha festeni kell, akkor igenis van társadalmi munkás. £ Megtalálni, vagy kitalálni? Azt hiszem, a két kifejezés nem ugyanazt jelenti. — Kitalálni az elmélet, megtalálni a mindennapos gyakorlat. Sokat gondolkoztam ezen, mert hiszen itt akartam letelepedni. Kenyeret ad, otthont ad ez a község, és az ember nem élhet úgy, hogy ne kötődjék valahová. Amikor idejöttem, azzal kezdtem, és lehet hogy ez primitív dolognak hat, hogy megtanultam előre köszönni mindenkinek. Az lehetetlen lett volna, hogy egyszeri találkozás után mindenkit megismerjek. Azt se mondom, hogy öt év után mindenkit ismerek, de azt igen, hogy általában ismerem az embereket. Hogy milyen mélységben? Ez változó, hiszen sok barátom lett itt, sokan megmaradtak az egyszeri ismeretség szintjén. A fontos az, hogy nekem tudni kell, ahogyan egy nagyecsedi család él. A Az a bizonyos statisztikai átlagos csa- w Iád? — Nem. Ugyanis ilyen család nincs, nem is lehet. Az előbb beszéltem arról, hogy miféle gondolati forradalmat jelentett ennek a falunak a termelőszövetkezet megerősödése, aztán ezzel együtt az ipar megjelenése. Mindez egy család életében is lezajlódott. Ott, ahol szakmunkás gyerek él, lakik, ahová esetleg messziről idejött társat, férjet, vagy feleséget hoz... Más könyvek kerülnek a polcokra, másképpen rendezik be, és másképpen használják a felépített lakást. Nos, ha én el akarom magam fogadtatni, ha népművelőként is veszem magamnak azt a bátorságot, hogy bele akarok szólni az életükbe, akkor ezeket a változásokat tudnom, vagy valamiképpen érzékelnem kell. Más dolog, de hadd mondjam el az egyik szomorúságomat is. Amikor idejöttem, akkor még élt Nagyecseden a gimnázium. Rengeteg segítséget kaptam, illetve kapott a falu ezektől a gyerekektől. Ma is állítom, hogy felszámolni ezt a gimnáziumot nagy hiba volt. Kicsinységében sem volt az rosszabb, mint nagyon sok mam/mut intézmény. A művelődési házhoz való kötődésük egyértelmű, mindennapos gyakorlat volt. Nemcsak amikor ünnepet rendeztünk, hanem a hétköznapokon is. Nos, a gimnázium megszűnt, és én azóta se tudom, hogy kinek jó ez. A gyerekeknek, akik naponta utaznak, akiknek az élete nap mint nap órákra ellenőrizhetetlenné és feleslegessé válik, semmiképpen. A Ezzel tulajdonképpen azt mondod, hogy w addig, amíg anyagiakban nagy gyorsasággal fejlődött a község, ezzel párhuzamosan szegényedett valamelyest? — Azt hiszem, igen. Ez különben a magyar táj, a magyar falu közös élménye. Nem akarok hivatkozni az elnéptelenedett községekre, a felszámolt kisiskolákra, a szomszédba vándorolt tanácsokra, de még a termelőszövetkezetek egyesítésére sem. Itt egy gimnázium halt meg, másutt a tanács, az iskola, vagy éppen a hajdani téesz-telep. Mert meghalt akkor is, ha az ágazati gazdálkodás megjelenésével már nem a falusiak dolgoztak ott, hanem autóbusz hozta máshonnét a szakmunkásokat. Állítom, hogy népművelőként mindezt végiggondolni kötelesség. Az az eredményes munka egyik nélkülözhetetlen feltétele. Itt falun mindenképpen az. £ Lehet, hogy furcsán hangzik a kérdés, de szerinted ismeri-e a magyar falut a magyar társadalom? Eleget tud-e róla, és pontos-e ez a tudás? — Erre a kérdésre így nem tudok válaszolni. Ha két héttel korábban jössz, az országgyűlés mostani ülésszaka előtt, akkor kategorikusan azt mondtam volna, hogy nem. Most azt mondom, és nagyon örülök ennek, hogy meg akarja ismerni. Amihez hozzájutottam, azt elolvastam ebben a témában. Szép lassan kis könyvtári irodalommá nő ez. Egy bizonyos, hogy azok, akik különféle településfejlesztési, településel- sorvasztási koncepciókat gondoltak ki, azok sohase éltek falun. Vagy ha éltek, akkor legfeljebb gyerekek voltak abban. Ezt a hibánkat kezdjük felfedezni, és valami szépen lassan változik. Valamikor a beszélgetés elején azt mondtad, hogy én ezzel a diplomával dolgozhatnék máshol is. Nagyobb házban, nagyobb hatáskörrel, társadalmilag esetleg rangosabb pozícióban. Ez így igaz, de én elhitettem magammal, és ezt nem is volt nehéz, hogy népművelőként nagyobb hatásfokkal ott se dolgozhatnék. Máshol se lenne rangosabb a munkám. Lehet, hogy ez így egy kicsit nagyképűen hangzik, de azért mert ebből riport lesz, vagy valamilyen írás, ostobaság lenne hazudni. Ha a történelmet vallatom, akkor teljes bizonyossággal megértem, hogy a nagy válságok idején, tatár-, török- és nérpetdúlás után a falu mindig megújult, mindig segíteni tudott az újrakezdéshez. Lehet, hogy Magyarországon minden ötödik ember budapesti, de — és most térek rá a vidékiség problémájára —, azt hiszem Ady Endre mondta, hogy Párizshoz képest Budapest is csak egy falu. Akkor mit mondjak én, aki valamiképpen felelős vagyok a fábiánházi emberek mindennapos közérzetéért is? Legyek én a Párizs, vagy legyek én a Pest? Ott Fábiánhá- zán is ugyanannyi a televízió, ugyanúgy változik az életforma, ugyanúgy mindennap egy-egy téglát rak a mi világunkhoz egy közösség. Túl vagyunk már azon az időn, amikor a magyar szellemi térkép körzővel és vonalzóval megrajzolható volt. A Engedj meg egy személyes jellegű kérdést. Boldog ember vagy itt? — Engedj meg egy személyes jellegű választ. Van egy, nekem gyönyörű Eszter nevű lányom... Ez már részben válasz is. Más: amikor idejöttem, akkor óvtak Nagvecsed- től. Azt ugye tudod, hogy falun a házak általában a rokonság összefogásával, kaláka rendszerben épülnek. Nos én még innen a harmincon, gyakorlatilag olyan korban, amikor még kereshetném az életben a helyemet, házat építek itt Nagyecseden. És van annyi barátom, annyi ismerősöm, jóllehet egyetlen rokonom sincs, hogy ezt meglehessem. Ez valami olyasmit jelent, hogy Nagyecsed engem befogadott. Elfogadott. A Ügy tűnik, hogy egy életre való programod van. Van? — Egyre biztosabban azt mondom, hogy van ilyen programom. Nincsenek város- nosztalgiáim, nem is hiszem, hogy lesznek. A várossal való kapcsolatom, ennek a kapcsolatnak a lehetőségei esetlegesek. Itt a szomszéd város Mátészalka. Nos, míg én ebben a házban színházakat fogadhatok, ők ezt meg sem tehetik. A módszertan, amiben segítséget adhatnak, az néha jó, de többnyire olyan, mint az elindító főiskola volt. Minden tanáccsal valamit tenni kell, hogy itt Ecseden hasznos és jó legyen. Azt hiszem, hogy mindent összefoglalva ez a dolgom. Alkalmazni azt, amit az elmélet tud, de feldúsítva, nem egyszer meg is változtatva a leghétköznapibb valósággal. Köszönöm a beszélgetést. Bartha Gábor J\HÉTVÉGJ L INTERJÚ 1
