Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-20 / 92. szám
1985. április 20. O A vigasztalanul záporozó eső kis patakokká nő a barázdált földúton. Nő, növekszik, majd nekiszalad a Szamos töltésének. No, hisz oda igyekezhet, látott az már ekkora nekibuzdulást! A méltóságteljesre duzzadt folyó hömpölyög, igencsak a meder partját harapdál- ják a hullámok. Még a holtág is kis folyócskává szélesedett. A hermánsze- giek talán megharagudtak a Szamosra, még horgászni sem ültek ki a partjára. Pedig csábít a szelíd víztükör, mennyi busát, pontyot, amurt fogtak benne valamikor! Még csukának is örülhetett a szerencsés horgász. — Mára felfedezték ezt a horgászparadicsomot mások is — kesereg a tanító, Hóvári József. — Jönnek Gyarmatról is ide, a zsebrádióból tánczene jön, az igazi pihenésnek lőttek! Szebbnél szebb természeti fotókat húz elő. Megsárgult felvételekről a Szamos környékén élő növények, lenyűgöző tájak tűnnek elő. Az igazgató-tanító legnagyobb szórakozása az volt, ha elhúzódhatott a világ elől. Kora hajnalban bevette magát a bozótosba, és vadászzsákmánnyal tért haza. Vagy csónakjával kievezett a vízre és kedvére horgászott. — Én is elmegyek innen — folytatja a tűnődést Hóvári József. — Pedig itt éltem le életem legszebb részét, az ifjúságomat. Pesten születtem és álmomban sem gondoltam volna, hogy én ilyen parányi faluban fogok lakni. Nem is tudtam megszokni éveken át. Amikor Pestre mentem, muzsika volt a fülemnek a villamos csörömpölése, az autók vad dudálása. És az a lüktető nagyvárosi forgalom! Itt aztán várhattam, míg kétszer elment egy autó a ház előtt! Szóval, városba költözünk, Mátészalkára. Ott építkezünk. A feleségem tyukodi lány, ő meg Debrecentől nem akart tovább egy lépést se tenni. Kompromisszumot kötöttünk, de hát az egész élet is az! A család, a két lányom és a feleségem már Szálkán lakik, én hét végén járok haza. De mit is beszélek, haza. Felrémlik sokszor előttem: melyikre mondjam, hogy hazamegyek? Legény lakássá pusztult az épület, de az a baj, hogy a kőporos új iskolai terem is kiürült. Egerek fogócskáznak benne, mert gyermeket, azt már régen látott. Pedig annak idején a falu apraja-nagyja társadalmi munkában is lapátolt, falazott, festett, takarított. Manapság a nagyobb legények kérik el a kulcsot, esténként bömböl a zene, de még a berendezés is magán viseli a szórakozás nyomát. A természethez hű marad Hóvári József. Megválasztották a környezetvédelmi bizottság tagjának és most társaival azon fáradozik, hogy a Szamos ölelésében megbúvó kicsiny falu szépségeit, természeti kincseit megóvják. A szitáló eső megcsendesedett. Takaros porta előtt Biró Lajosné állít meg: maguk már jártak erre. Először azt hittük, az állatorvos jött meg. Az jár ide a leggyakrabban — magyarázza Erzsiké néni. Tényleg elmentünk a házuk előtt. De Hermánszegen megesik az ilyesmi az idegennel. A telkeket engedelmesen kikerüli az út, úgy hogy postás legyen a talpán, aki eligazodik a házszámok között. De hát még csak véletlenül sem tévesztik itt el az embert, hiszen elég annyit írni a borítékra: Biró Lajos vagy Kanyő József, Hermánszeg. Legfeljebb azért van gondban a kézbesítő, mert sok az azonos név a faluban. Bíró Lajos is Biró Erzsébetet vezette az oltár elé. — Nehogy úgy járjanak maguk is, mint az egyszeri ablakos — meséli Lajos bácsi. — Hétszer ment körül a falun, és mindig kijutott a templomhoz. Mikor hetedszer látta meg a haranglábat, mondta is, hogy nagy falu ez a Hermánszeg, már hét tornyot látott és még mindig nincs vége a falunak ... — Azóta nem jön ide az ablakos se — panaszkodik asszonya, Erzsiké néni. — Igaz, mit is javítana, ha csak a kultúrház ablakát nem, de az már olyan régen be van törve és senki nem kapkod az üvegezés után. Ez a legfájóbb nekünk, hogy a világon semmi nincs a faluban. Nekem a posta hiányzik leginkább. A múltkor is viszem a kétszáz tojást a buszon, hogy a pesti fiunknak feladjam Szamossályi- ban. Ő legalább megcsinálta a szerencséjét, világot lát. Pedig a közeli Gyarmatra adtuk, az ipari iskolába. De nem tetszett neki a lakatosság. Olvasott valami hirdetést az újságban, egy hét múlva már vitte is az apja Pestre. Színnyomónak került a Goldbergerbe. Most az Egyetemi Nyomdában van. Jószerint akkor látom, amikor nyaranta lehozzák az unokákat. Itt vannak azok egész nyáron. De hát a menyem pesti lány, ő már nem tudná falun elképzelni az életét. Pedig volna itt helyük a háromszobás nagy lakásban. Meg van nekünk is egy őszi telek. Nem tudnának rá egy vevőt kommen- dálni? —kanyarít a beszélgetés fonalán az asszony. — De hát, mit is beszélek, ki akar ide, a világ végére építeni? Idegen semmiképpen. Legfeljebb hét végén kipihenik magukat, de aki megszokta a várost, iparkodik vissza a kényelembe. — Nekem meg nem tudnának olyan kincset ígérni, hogy elmenjek innen — állítja Lajos bácsi. — Állatgondozó voltam a téesz- ben 14 évig, láttam sokféle munkát. De én már csak ezt szoktam meg. Hatalmas kertünk van, most egy percre otthagytam a permetezőket. Jöttek a téesztől a háztájit permetezni. Tavaly is tízezer forintot fizettünk ki érte. De megérte, csak aztán az almával izgulhattunk. Óriási termés volt, alig győzték eladni. — Nem volt annyi kéz, aki leszedje — állítja Erzsiké néni testvére, Kanyó Bálintné. — Fájt a szívem látni, hogy ott pusztul az alma a fán. Azt beszélik, Pesten még húsz forintot is elkérnek kilójáért, nem? Ilonka, Erzsiké néni pártában maradt nagylánya megerősíti szavait. — De bizony, drága az alma. De nemcsak az. A testvéreméknél vendégeskedtem vagy két hónapot tavaly. Kigyönyörködtem magam, hiszen egyhamar úgysem láthatok annyi szép holmit. Igaz, fenn laknak a bátyámék a hetediken. Mire hazajöttek, én kifőztem. Dicsérték is a házias ízeket. Meg a hazai kolbászt, a csípős paprikával bedörzsölt füstölt szalonnát, amilyet egyetlen közértben sem tartanak. A hordós káposztát is megtűzdeltük hegyes paprikával, tormával. Kérdezte is Tamás és Szilviké, hogy nagymamáék vajon miből főznek, hogy nekik más ízű , az étel, .mint Pesten ’ u Mindenki elhagyja Her- mánszeget, ezt fájlalják leginkább. A pap csak az istentiszteletre jön át, meg a temetésre. Arra viszont gyakran, mert abból bővebben mér a természet. Üj kisember viszont ritka vendég. Az idén még nem gyarapodott egyetlen lélekkel sem a falu. Egyetlen várandós anya van, eseményszámba megy majd a szülés. Az orvos is elment. Réges-régen még működött a postahivatal, de az elvált postáskisaszszonyhoz sok udvarló járt. Elment és ezzel megszűnt a posta. De olyan régen, hogy már csak az idősebbek emlékeznek rá. A kultúra háza ütött-kopott épület, eltörpül a szép kis házak mellett. Régen még a mozi kijött vetíteni, de manapság már ez is kiveszett a hermánszegiek életéből. — A posta mellett a ravatalozó kellene nagyon. Háztól temetnek még mindig. Pedig mennyi baj van egy családban, ha elmegy valaki. A gyász mellé még azon is gondolkodhatnak, hova pakolják ki a bútort, ha az egyik szobában fel- ravataíoznak valakit. Biztos, nem érem meg, hogy építsenek addig ide egy halottasházat ... — Kell a pénz másra tó,' anyjuk — csendesíti Biró Lajos bácsi. — aki húsz éven át volt községi tanácstag. — Tudod, mi kiadása van egy ilyen községi tanácsnak, amelyikhez öt falu tartozik?! De még mennyit tudnának elkölteni! S mindent hasznosan. Az egyetlen boltban például Ács Miklósáé városon is irigylésre méltó árukínálatot hozott össze. Van itt, ami a háztartásban nélkülözhetetlen. De azért mindig akad, ami .bosszantja. .Pecsétes jíkís jött az áfész-tól, meg kell •' változtatni a nyitvatartási. Eddig reggel 7-től fél négyig nyitott ki, most ebédszünetet kell tartania, és háromkor nyithat újból, hatig. — Biztos, nem járt Hermánszegen, aki ezt kitalálta — ideges a boltvezető. — Reggel már itt vannak az asszonyok, bevásárolnak, délig jönnek a férfiak Rókáért. Tíz órától szinte egy lélek sem nyit a boltba. Egész délután a papírmunkával foglalkozom. Hát ezért zárjak be délben?! Eszébe sem jut, hogy becsapnák. De a kinnhagyott biciklit is ott találja a gazdája, ahol letámasztotta. Nemcsak egymás dolgait, a vagyontárgyait is ismerik az emberek. Hát még a terveit! Tudják, ki akar elmenni a faluból, ki vár levelet távoli kedvestől, ki remél vigasztalást gyászára a gyógyító időtől. Ha kijavul az idő, kiülnek a kis- padra és megtárgyalják a világ sorát. Számon tartják az elköltözött családtagok boldogulását, idézik az eltávozott szeretteik emlékét. Biró Ilonka aranyhímzéses kézimunkája fölé görnyed és mesés világ tárulkozik ki az öltések nyomán. Hányat öltögetett már életében? A kalocsai, az úri hímzés, a keresztszemes a fiók mélyén lapul, vagy a pesti testvér lakását díszíti. S őrzi Ilonka álmait. Ott, a Szamos ölelésében megbúvó piciny falut elkerülte a 70-es árvíz. A Gyarmatra menekült családokat hazahívták a gátakon őrködő férfiak. Azóta viszont sokkal nagyobb pusztítást végez a világ, a maga koncentrálódásával. Becsuktak az intézmények, bedeszkázták a porladó kapukat. Hiába építettek betonjárdát, meg vízmüvet, már évtizedekkel ezelőtt az emberek, ha manapság a civilizáció legelemibb feltételeit is nélkülözni kénytelenek. A közösség védekezik, a sorsára hagyott falu kihívja a sorsot és bizonyítja, hogy akkor is megél itt, ha az egész világ ellene esküdött. Tartanak a Szamostól, és dacolnak -az idővel. A gróf Had'ik Bar- kóczy földjének örökösei eddig állták az idő kihívását. Tóth Kornélia Barangolások A SZBDIOS ÖICBCSCllCII H Hermánszeg. ahol eltévedt az üveges is.., (Császár Csaba felvétele) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
