Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
VÁLTOZÓ ÉLETŰNK Borra se való ________________♦ Idestova 30 éve ismerősöm, a gyermekkoromban már idős pincér, ma is szolgáló nyugdíjas csodálatos történeteket tud a mesterségről. A történetek persze változnak az idővel, és ami valamikor fájt, az később már csak sajog, még később még az is lebet, hogy kedves emlékké szelídül. Laci bátyám szívesen mesél, no nem magáról, a pályatársakról, a régi vendégekről inkább. Ha az asztalomhoz jön azt hiszem, hogy örül nekem, de hát a kegyetlen igazság az, hogy immár 70 évesen fáradtak az öreg lábak, fájdalom a mozdulás, de kevés a nyugdíj. Mondom Laci bácsit egy fiatal pincér ismerősnek. Jó helyen dolgozik, jó vendégekkel. Huszonévesen legalább kétszer annyit keres, mint én, aki negyedszázada új,ságot írok. Nevet. Mondja, hogy bizitosan elverte az öreg amit keresett, és azért szolgál még mindig... Laci bácsi nem panaszkodott nekem soha. Amije volt szétosztotta a család között, és becsületesen megél ma is. A fiatal felszolgáló ismerősöm viszont panasszal jött hozzám. Mondta: megbetegedett a lába, nem volt ez több egy bokaficamnál, de a táppénze fele se volt a felesége fizetésének. Valószínű a harmada se... Hivatalban dolgozó barátom magyarázza, hogy lehetetlen állapot: ő bizony minden hónap végén fillérezik, de ha bekerül egy társaságba, akkor nem elég fizetnie, hanem borravalót is köteles adni annak a pincérnek, aki háromszor többet keres nála ... Hozhattam volna más mesterségek példáit is, de- hát a legtöbb olvasónknak a pincér példája lehet a legis- merősebb. Mi hát ez a borravaló? Mit hisz róla az aki adja, vagy éppen nem adja, és mit az aki kapja, vagy éppen csak annyit kap, ami valójában borra se való? Csak a közelmúlt történetében is sok hasonló írás témája volt ugyanez, vagy éppen ennek az ellentéte. Egyfelől azt mondtuk, mondják még ma is, hogy a szocialista kereskedelemből idegen a borravaló, hangsúlyozzák, hogy azt adni nem kötelező (nem is az!) és az ünnepibb fogalmazásokat szeretők még azt is, hogy borravalót elfogadni valamiféle szégyen. Másfelől, és nem egy szakmára jellemző ez a gyakorlat, a fizetéseket, béreket, a vállalat vagy szövetkezet nyújtotta jövedelmeket következetesen úgy állapítják meg, hogy abba belekalkulálják a lehetséges mellék- jövedelmet is. Ahány vállalat és ahány szövetkezet, annyiféle a bérezési gyakorlat. A példa amit említeni fogok lehet, hogy szélsőséges, de a közelmúltban kaptam egy panaszt. Mátészalkai (ÁFÉSZ)-felszolgálók mondták el, hogy náluk is végrehajtottak egy bérkorrekciót. Csökkent az alapbérük, és elviekben ezt az alapbért illetve csökkenést a forgalomért kifizetett jutalék pótolta volna. Nos, a panaszkodó pincéreknek fájdalmas most minden olyan híradás, ami más vállalatok béremeléséről szól. A panaszkodó pincér bére ugyanis a százalékkal együtt sem éri el most a 2000 forintot. A régi alapbére 2500 forint volt, ennyire kiegészítik a jövedelmét, de a foglalkoztató ezen túl semmit sem fizet. Még a máshol kötelező délutáni pótlékot sem. Több kollégája ennél is rosszabb helyzetben van. Azon a bizonyos fizetési szalagon 1600 —1800 forintos összegek is szerepelnek. Legyünk őszinték egymáshoz: manapság egyhavi munkáért, különösképp ha ez hajnalban kezdődik, és nemegyszer késő este ér véget, hazavinni szégyen. Az vitathatatlan, és ő maga is mondja, hogy panaszos pincérünk a borravalóval, szaknyelven „jattal” többet keres. Talán még 5— 7 ezer forintra is felmegy a jövedelme. Ezért viszont keményen dolgoznia kell. Adott esetben ott ahol három pincér és egy csapos volt eddig, most mindössze ketten vannak. A forgalom így nehezen növelhető, különben is a kétszeresére kellene növelni ahhoz, hogy 3—400 forinttal több jutalékot kapjanak. A bérkorrekció nyilvánvalóan fizetéscsökkentés volt. Sajnálom a pincéreket? Gyakorló vendégként írom, hogy amíg dolgoznak, addig legfeljebb megértem őket. Kevesebb pénz forog manapság, ritkul és egyre takarékosabb a vendég. Megtartani a forgalmat, egyre nehezebb. Emelni azt, szinte reménytelen. Az a bizonyos, a szolgáltatásban dolgozó ember pedig, akinek bizonyosféle társadalmi cinizmussal a bérébe kalkuláljuk a lassan borra se valót, ugyanilyen cinizmussal más ember a bíróság, és más ember mondjuk az orvosa előtt. A bírósági gyakorlatban állandó keresetként számítják a borravalót is. E szerint ítélnek meg gyermektartást. Ugyanakkor, ha a pincér megbetegszik, és bizony ezen a pályán nem egyszer fordul elő, hogy több hetes, hónapos lehet ez a betegség, akkor a táppénz csak az adózott jövedelem után jár, azaz 2—2500 forint után. Ennél már a legkisebb nyugdíj is több. Pincérekről írok, de nem egy szakma gondja ez. Ismerek például olyan fodrászszövetkezetet, ahol a szövetkezet valósággal szabadul az üzleteitől, önelszámoló egységekké téve azokat. Az alkalmazott fizetése feltételezi a borravalót, de a boltok nyereségéből legfeljebb a szövetkezeti irodaház fenntartására, és az ott dolgozók fizetésére, jutalmaira futja. Tartalékra, felhalmozásra már nem. Vajon nem hasonló játszódik-e le a vendéglátásban is. Ha alkalmazottakra gondolunk, akkor mindenképpen. Most az átlagos vendég akár bosszús is lehet. Legendák keringenek a vendéget megvágó pincérekről, a rövid idő alatt vagyont kereső és kisgyerekeink fantáziájában csodálatos mesterséget űző kozmetikusokról. Ezzel párhuzamosan kesernyés szájízzel vesszük tudomásul, hogy a szolgáltatások színvonala nem javul, hogy szolgáltatni egyre kevésbé nyereséges vállalkozás, hogy ez a terület, ami egyre jobb szakembereket igényelne, a legjobb szakembereit veszti el. Visszatérve a pincér példájához, őt egy hatvanfilléres túlszámlázásért több ezer forintra büntették. Én nem védem a túlszámlázott pincért, de ha gutaütést kap a büntetés miatt, akkor fogalma sincs, hogy a 2000 forintos táppénzéből hogyan fizeti majd a büntetést. És bevallom azt sem tudom, hogy mi lesz azokkal a pincérekkel, akik hetvenévesen már képtelenek lesznek dolgozni, és akiknek 2500 forint jövedelem után számítjuk ki a nyugdíjukat? Megoldás persze mindenre van. Az a pincér, az a borravalós szakmában dolgozó, aki elég lelkiismeretlen ehhez, gyűjthet vagyont öregkorára, vagy ha fiatal még, dolgozhat betegen is. Kérdés, hogy kinek jó ez? A vendégnek, a társadalomnak semmiképp. A szakmának sem, hiszen a művelői egyre kedvetlenebbek, egyre rosz- szabb munkások lesznek. A világ pedig megy tovább a maga, most sem ellentmondásoktól mentes útján. Nem tudom, nem is tudhatom, hogy milyen pincér lesz az, aki egy rosszkedvű mester mellett tanul, de azt igen, hogy sajátos ellentmondásként az a bizonyos erkölcsileg egykor elítélt, de bérbe beépített borravaló megjelenni látszik különféle új munkahelyeken. Igaz, a benzinkutas bérébe nem kalkuláljuk bele a nagyiel- kűbb autósok forintjait, egyes ügyintézők diszkréten kapott ajándékait, az orvos, vagy ügyvéd zsebébe kerülő nem egyszer vastag borítékokat. És senkinek sem jut eszébe azt számolgatni, hogy hivatali vagy egyéb titulusa miatt kit, mivel, hányszor kínálnak meg, hányszor köszönünk szolgálatokat kötelezőnek érzett kis ajándékokkal. Amiről beszélni merünk, az inkább a filléres borravaló. Igaza van-e panaszosomnak? Ügy érzem, hogy neki személyesen is igaza van, de úgyis, hogy a panasza semmiképpen sem magánügy. Jelenség, amit tudomásul kell vennünk, ha nem akarjuk, hogy a nagyszerű hangzatos elvek és szólamok, no meg a mindennapi szürke társadalmi gyakorlat között tovább táguljon ez a fajta máris szemet szúró szakadék. És ez nem néhány érintett ember, néhány panaszos ügye csak. Több. A hétköznapok valóságának egy keserű szelete. Bartha Gábor A XX. század naiy geadolkodója LUKÁCS GYÖRGY EMLÉKÉRE 100 éve született Gy0^cl XX. század kiemelkedő marxista gondolkodója. Az évforduló alkalom és lehetőség arra, hogy újra számba vegyük, mit jelent számunkra Lukács György életpályája és életműve, mi a lukácsi élet és mű üzenete a komák, amelyben élünk. Lukács György munkássága terjedelmét tekintve is lenyűgöző, tartalmilag is igen sok színű. Mégis, valamennyi írása, egész életműve egy középponti gondolati motívum újabb és újabb megfogalmazása, variációja. Ez a középponti gondolat: harc az emberi lét elidegenedése ellen, az emberi önkibontakozás, az értelmes emberi élet lehetőségének és feltételeinek keresése. Ez a harc és keresés már Lukács premarxista korszakának meghatározó mozzanata, amely már ekkor kapitalizmus-ellenességként jelenik meg. Az antikapitaldzmus Lukács György egész életének és munkásságának egyik alappillére. A századforduló Magyarországán felnövekvő, nagypolgári családból származó Lukács György evidenciává szilárduló alapélménye: értelmes élet a kapitalizmusban lehetetlen. Ezt az életérzést közvetíti Ady Endre költészete, amely erősíti Lukács gyűlöletét a magyar feudalizmus maradványaival, azzal a kapitalizmussal szemben, amely ezen az alapon bontakozik ki. A fiatal Lukács művészetelméleti munkássága diagnózis és kiútkeresés, az elidegenedés diagnózisa, s a kivezető út keresése a művészet közegében: talán a művészet jelenti a kiutat a kiúttalanságból? Az első világháború Lukács számára a kapitalizmus emberellenességének megnyilvánulása. A kort Fichte nyomán a tökéletes bűnösség korának jellemzi. Keresi azt a reális társadalmi erőt, amely a kapitalizmus valóságos meghaladását teszi lehetővé, az 1918 végén a kommunista mozgalomban találja meg. Belépésével a Kommunista Pártba egy életre szólóan elkötelezi magát a kommunista mozgalom és a szocializmus eszméje mellett. Lukács György la'lt a KMP munkájában. A Tanácsköztársaság idején népbdztoshelyettes, az illegalitás időszakában is aktívan politizál, a Laindler-frakció egyik vezető alakja. A 20-as évek elején jelenik meg Lukács György talán máig legnagyobb hatású munkája, a Történelem és osztálytudat. E művében Lukács György újra felfedezi, s az elmélet középpontjába állítja az elidegenedés problematikáját, amely a korabeli marxizmusban feledésbe merült. Nincsen másról szó, mint arról, hogy Lukács antikapita- lizmusa a szocializmusban és a marxizmusban új alapzatot talál a maga számára. A tökéletes bűnösség társadalma most az árustruktúrához kötődő totális eldologiasodás világaként jelenik meg, olyan világként, amelyben az emberek társadalmi viszonyai dolgok viszonyaiként uralkodnak az őket létrehozó egyének felett. De ez az uralom most már nem végzetszerű. A proletariátus, ha felismeri az eldologiasodás belső lényegét, ha elsajátítja osztálytudatát, amelyet a párt hordoz, s amely a szocializmusban megmutatja az eldologiasodás felszámolásának valóságos perspektíváját, akkor véghez is viszi a kapitalizmus felszámolásának világtörténeti jelentőségű aktusát. ' ' Ez a Történelem és osztálytudat üzenete, amelyet Lukács később maga jellemzett kritikailag messianisztikus forradalmiság- ként. A messianizmus szelídülését, oldódási folyamatát Lukács gondolkodásában jól mutatja olyan elméletileg kiemelkedő munka, mint „A fiatal Hegel”, de korábban olyan politikai dokumentum is, mint a „Blum tézisek” (Blum Lukács fedőneve volt a mozgalomban.) A Blum tézisek rést ütött az MKP szektarianizmusán, amikor a proletárdiktatúra helyett a munkás-paraszt demokratikus diktatúrát jelölte meg a politikai cselekvés közvetlenül realizálható céljaként. A tézisekért Lukácsot erős támadás érte, s Lukács nyilvános önkritikát gyakorolt. Miért tette? Mert meg akart maradni a mozgalomban. Lukács egész életében azt vallotta, hogy a párthoz való szolidaritást mindennek fölébe kell helyezni. „Akár jó, akár nem, az én pártom.” A tanulságokat levonva inkább visszavonult a direkt politizálástól. Ez a magatartás vezette a későbbiekben is: a sztálini koncepciós perek megítélésében éppen úgy, mint az 50-es évek Magyarországán. Mindez nem jelentett Lukács számára teljes behódolást e tendenciák előtt. Hanem azt, hogy a mozgalomban megmaradva, fizikai létét megőrizve, a szellemi szabadság — persze mindenkor adott — mozgásterét is biztosítja a maga számára. Lukács a pártköltészet kapcsán fogalmazza meg azokat a magaitartásszabá- lyokat, amelyeket maga is követ. A pártköltő, mondja, sohasem vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán. Vagyis, egyetért a párt történeti hivatásával, a párt által kijelölt stratégiai útvonallal. Ezen belül azonban egyéni eszközeivel, szabadon, saját felelősségére kell hogy megnyilatkozzék. Lukács politikai és elméleti álláspontját élete végéig egy sajátos tertium datur, harmadik út keresése jellemzi. Elutasítja a kapitalizmus társadalmi rendszerét, amelyet a manipuláció formájában jelentkező elidegenedéssel jellemez, s elutasítja a szocializmus bürokratikus torzulásait, keresve a szocializmus reformjának, demokratizálásának lehetőségeit. Ügy látja, hogy a szocialista átalakulás folyamatában felszámolható az elidegenedés hatalma a társadalom egyénei felett. Saját feladatának azt tartja, hogy életre keltse az elméletben azt a marxi tradíciót, amely az elmélet feladatává a fennálló bírálatát, a kommunizmushoz vezető átmenet elméleti megalapozását teszi meg. E törekvések öltenek testet Lukács késői nagy elméleti szintéziseiben, az Esztétikában és az Ontológiában. Az Ontológia (a szó jelentése: lételmélet) újra tárgyalja a Történelem és osztálytudat által megfogalmazott elidegenedés-problematikát. Az Ontológiában Lukács kísérletet tesz arra, hogy elméletileg alátámassza és felmutassa az elidegenedés megszüntethetőségének tudatát. E kísérleten nyugszanak a mű értéke' és ellentmondásai egyaránt. Lukács az Ontológiában nem azt a kérdést fogalmazza meg, leírható-e a jelenkori történelmi fejlődés úgy, mint az elidegenedés megszűnésének folyamata. Az Ontológia ezt eleve eldöntöttnek tekinti, s a kérdésre adott igenlő válasz a mű egyik előfeltételezése. Az Ontológia az elidegenedés meghaladásának elméleti lehetőségét alapozza meg filozófiailag, nem pedig e lehetőség valósággá válásának konkrét történelmi feltételeit veszi számba. S ez igen lényeges különbség. Ha az elidegenedést megszüntető kommunizmushoz vezető átmenet történelmi realitás, akkor megragadhatók ennek konkrét sajátosságai, amelyek tárgyát képezheti a tudomány vizsgálódásának. Ha ez az átmenet még nem ilyen realitás, akkor csupán lehetősége vizsgálható a filozófia eszközeivel. Az ilyen vizsgálat pedig, különösen akkor, ha a lehetőség és valóság azonosságát előfeltételezi, szükségszerűen absztrakttá válik, s a valóság mozgásának elemzését a fogalmak mozgásának elemzése helyettesíti. Ez az Ontológia belső ellentmondása, de ez az alapja egyúttal a mű értékeinek is. A lukácsi filozófia — és ezen belül az Ontológia — jelentős elméleti teljesítményének a forrása az, hogy Lukács a mindennapi élet problémáit a szocializmus értékeinek szempontjából vizsgálja. Ez ugyan sok elemzésének absztrakt jelleget kölcsönzött, ugyanakkor azonban képessé tette őt arra, hogy felmutassa és a fennálló kritikájáfiak általános keretként használja a szocialista ideálokat. Á klasszikus filozófiai tradíció marxi megújításának életre keltésén fáradozott Lukács György. Programját így foglalta össze: vissza Marxhoz és előre a társadalmi valósághoz. Más szavakkal: a modern kor átfogó társadalom- elméletének megalkotásához vissza kell nyúlni a marxi tradícióhoz. A társadalmi valóság vizsgálata a marxi tradíció alapzatán egyszerre jelenti a marxi elmélet újra értelmezését a mai kor álláspontjáról, és korunk elméleti elemzését az elevenné tett marxi tradíció álláspontjáról. Ez a program a lukácsi életmű egyik máig érvényes üzenete, feladat az utókornak, amely elméleti erőfeszítései során Lukács munkásságára is hizton támaszkodhat. Olyan életmű ez, amely alkotóját a XX. század kiemelkedő gondolkodóinak sorába emeli. Gedeon Péter KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1935 április 13.
