Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-09 / 57. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. március 9. Amikor 1981 tavaszán keSTervoi­taképpen az ismerkedésre nem ju­tott idő: Baló Györgynek akkor versenyt kellett futnia az idővel, eseményekkel — Budapesttől Varsóig megállás nélkül kellett taposnia a gázpedált, hogy forgatócsoportjá­val együtt megérkezhessen a lengyelországi válság legsúlyosabb pillanatát „tetten érni”. Amikor irodámban a fotelba zuhant, már a második mondatba belealudt, de néhány órás mély alvás után odaért az eseményre: s a magyar tv-néző néhány nappal később 70 perces filmjét láthatta mindarról, ami akkor a legfontosabb, a legérdekesebb volt Lengyelországban. Mi több: ez volt nemzet­közi viszonylatban is az első tekintélyes mű­sor a 80-as válság óta. Most — szabolcsi előadói kőrútján — több idő jutott arra, hogy megismerjem Baló Györgyöt, a Magyar Televízió főmunkatár­sát, a külpolitikai szerkesztőség helyettes ve­zetőjét, aki a magyar újságírás történetében legfiatalabbként. 38 éves korában, két év­vel ezelőtt Rózsa Ferenc-díjat kapott. — Hogyan kerülhet egy friss diplomás an­gol—német szakos tanár az Eötvös Loránd Tudományegyetemről egyenesen a televízi­óhoz? — Egy kis kitérővel. Ugyanis még diák­köri vakációm egy hónapját külsősként az MTI központi szerkesztőségében töltöttem, Pécsi Ferenc „keze alatt”, aki később a Ma­gyar Televízió elnöke lett. Friss diplomás­ként azután főfő" kaptam egy telefont: emlé­kezett rám, s megkérdezte, nincs-e kedvem a televíziózáshoz ... — És akkor néhány évig a Tv-híradó- ban láthattunk téged ... — Igen, 1970 és 75 között ott tanultam a szakmát, majd a külpolitikai szerkesztőségbe kerültem, ahol Chrudinák Alajos lett a főnö­köm, ma az ő helyettese vagyok. — Azóta pedig szolgálati útleveled aligha kerül ki állandóan előkészített úticsomagod­ból ... — Az Egyesült Államokban négy alka­lommal forgattam, 79-ben, 80-ban, 82-ben és 84-ben. A „Buffalo Bill öröksége” című fil­memmel azután nagydíjat nyertem a 82-es miskolci tv-fesztiválón. De sokszor jártam Angliában, az NSZK-ban, Vietnamban is. A Pol Pót rezsim megdöntése után az első ri­porterek egyike lehettem Kambodzsában, 79 januárjában. — De jártál hatszor Afrikában, voltál mik­rofonnal és kamerával Japánban, Thaiföl- dön, Indonéziában, Mongóliában, Indiában... — Jó, ha teljes listát akarsz, akkor vol­tam háromszor Kubában, jártam Columbiá­ban, Equadorban, forgattam a Szovjetunió­ban és az NDK-ban is. — Munkád egyidejűleg szép és nehéz. Ki tudnád választani a legnehezebb teljesítmé­nyedet? — Hogyne, sőt súlyban is, h*0l®°n' Tudniillik legalább száz kilós felszerelésünk­kel rohangáltunk 1980 augusztusában négy napon át New Yorkban. Ez úgy történt, hogy a demokrata elnökjelölési konvenció­ra érkeztem oda az azóta elhunyt Halász Mihály operatőr kollégámmal. Az esemé­nyen részt vevő háromezer delegátus mun­káját legalább négyszer ennyi tudósító kí­sérte akkor figyelemmel. Egy szálloda ti- zen-valahányadik emeletén berendezett saj­tóközpont pedig jó nyolcszáz méternyire volt a konvenció központjától. A nagy sajtó- érdeklődés miatt 30 percre szóló belépőket kaptunk, így azután napjában sokszor kel­lett ezzel a mázsás felszereléssel (kamera, magnó stb.) rohangálnunk az esemény és a stúdió között, hogy közvetítés-sorozatunkat teljesíthessük a magyar néző számára. — S akkor is nyugodt, kisimult arccal, amikor még egy mázsától sajog a váll... ? — Természetesen, ez kötelező. A nézőnek semmi köze a mi háttérkínjainkhoz. — Voltál életveszélyben is? — Egyetlen egyszer, mégpedig 79 tava­szán a kínai—vietnami határháborúban, amikor a kínaiak egy falucskát aknáztak ... akkor nagyon féltem. — Két külföldi forgatás, a filmvágások, a szerkesztés, műsorvezetés között mire jut még időd? — Semmire az ég világon. — Milyen a napirended? — Napirendem nincs, nem is lehet. Any- nyi bizonyos, hogy nem vagyok koránkelő, ezért 9-kor kezdődik az életem, de általá­ban este 7-ig tart, vagy tovább is, de hisz ez a kötetlen újságírói munkaidő ... Évek óta nincs hét végém ... — Mindezt panaszként említed? — Szó sincs róla. Ez az életem. Ez nor­mális. — Mi minden fér el ebben a reggeltől es­tig tartó szabálytalan napirendben? — Sok-sok műsor. vagyok a Panorámának, olykor ugyanezt te­szem a Hírháttérben. Minden nyolcadik Stú­dió 85-öt szerkesztem és műsort vezetek. Most pedig egy belpolitikai „visszatérésre” is alkalmam nyílik, hiszen a pártkongresz- szus műsorainak egy részében is szerkesztő­műsorvezető lehetek. — „Mi újság a nagyvilágban?” — ez volt a címe szabolcsi előadás-sorozatodnak. Az ilyen előadásokat is „kirándulásnak” tartod külpolitikus újságírói munkádban? — Ezek a „kirándulások” számomra rend­kívül fontosak: szeretek előadást tartani — sajnos igen ritkán, negyedévenként legfel­jebb egyszer, ha megengedhetem magam­nak, — ugyanis a nézővel való személyes ta­lálkozás számomra a közvetlen visszajelzés élményét, tapasztalatát adja. — Legalább tíz alkalommal jártál már Szabolcs-Szatmárban... — Még Tv-híradós koromban, úgy 75 tá­ján én készítettem egy megyei összefoglaló riportot itt, majd a hetvenes évek végén Szabolcsban forgattam „Itthon” című műso­romat. Zsűri tagjaként 83 őszén voltam Nyíregyházán az I. országos videoszem- lén ... 84-ben pedig alaposan beleszerettem Csarodába. Ügy terveztük, hogy tavaly az egész napos április 4-i tv-közvetítés egyik helyszíne ez a szatmári falu lesz, lejöttünk terepszemlére a stábbal, sikerült megszeret­nünk a községet és lakóit, és mi sajnáltuk a legjobban, hogy technikai akadályok miatt innen mégsem sikerült közvetíteni. — Külpolitikaként is ^tktsaz°r «££ nem kell „hasra esni” a külföldi témák előtt, sok szép forgatnivaló van itthon is ... — Ezt őszintén vallom: nekünk újságírók­nak, tv-seknek kötelességünk itthon is, Sza­bolcsban is rátalálnunk a szép és jó té­mákra. — A Nemzetközi Videós Szervezet, az 1MPUT elnökségi tagja vagy. Ebben a tiszt­ségedben is van mondanivalód? — De mennyire! Lelkes híve vagyok a vi­deózásnak, mint az otthoni kultúra, tanulás, művelődés újszerű módszerének, amely bi­zonyos értelemben véve művészet is, kísérlet is, de mindenekelőtt a demokrácia szélesí­tésének lehetősége. S itt a helyi kábeltévé­zés útkeresésére gondolok. Meg kell mon­danom, hogy szép és nagy lehetőségeket lá­tok a városi kábel tv-k bontakozásában, ba­rátja, szurkolója vagyok hát a nyíregyházi városi televízió kísérleteinek is. Szilágyi Szabolcs Egy régi leningrádi tél Arbuzov-bamutató a Stúdió színházban Jelenet az Én, te, ő című Arbuzov-színműből. Három fiatal színész vette birtokba egy negyedik veze­tésével a Móricz Zsigmond színház Stúdió színpadát, így válik ez az új épület­szárnyban levő kis kamara­terem a műhelymunka szín­terévé is. Arbuzov Én, te, ő című színművét hárman játsszák, Mester Edit, Vajda János és Juhász György. A rendező Vitai András. Míg az Ördögök és a Kávéházi ka­baré a teret próbálta „belak­ni”: az egyik középre épít­kezett, a másik valódi ká­véházi környezetet alakí­tott ki, Vitai a pódiumszín­pad hagyományosabb el­rendezését követi és a lélek mélyére figyel. Arbuzov sze­relmi háromszög története kedves és lírai. Nem szokvá­nyos, mert nem egy eleve adott házasságra, és „a beto­lakodó harmadikra” épül, és nem szokványos azért sem, mert amikor elkezdődik, dö­rögnek az ágyúk a németek által körülzárt Leningrád- ban. A három fiatal, akit egy romos lakásba összeso­dor a — szintén nem szok­ványos — sors, finom írói eszközökkel jellemzett rend­kívül szimpatikus figurák. Olyan romantikusan romlat­lanok, akikből sajnos egyre kevesebb látható mai szín­padainkon. Alekszej Arbu­zov vérbeli színházi ember, ahogy írja: a színház felöl közelítette meg az irodalmat. Párbeszédei szellemesek, a hősök közötti kapcsolatok meghatóan emberiek. Ezt próbálta sérülés nélkül „szín­padra menteni” Vitai And­rás, helyenként figyelemre méltó sikerrel. Az eszközök azonban, amikkel meg akar­ta mozgatni egy kicsit a bel­ső történésekre épülő dara­bot, nem illeszkednek az elő­adáshoz. Az átdíszletezés bo­hóctréfája ötletnek kiváló, hangulatilag zavaró, mert a cselekmény a három háború hányta-vetette ember lelké­ben zajlik (pontosabban az a lényeges, ami ott zajlik), ezért „idegen test” a külső világ ilyen naturális megje­lenítése. A Stúdió, amellett, hogy színesíti, gazdagítja a nyír­egyházi színház műsorát, kí­sérleteknek enged teret, me­lyek tanulságai a nagyszín­pad számára is levonhatók, lehetőséget ad az erőpróbá­ra is. Kisebb kockázattal, kisebb (s talán értőbb, és megbocsátóbb) közönség előtt ismerkedhetik itt a szí­nész saját lehetőségeivel, fő­leg egy ilyen kamaradarab­ban, ahol hármójuk közt osz­lott meg az „egész estét be­töltő” szöveg. Az erőpróbát Mester Edit és Juhász György bírják jobban. Mes­ter Edit az első részben kü­lönösen jó, sajátos bájjal játssza a még szinte gyer­mek Nyinát. Juhász György pályakezdő színész, de már­is erős egyéniség. Oda kell figyelni minden szavára, mozdulatára. Szépen, ívelten építi fel hosszú szerepét, s nagy érzéke van a finom lé- lekrajzhoz. Vajda János megijedt egy kicsit a feladat­tól, s ez leginkább beszéd- technikájának rovására ment. Ezért aztán a hangsú­lyok az általa játszott Ma­ráiról Leonyidikra csúsznak, holott ennek a furcsa há­romszögnek éppen az a lé­nyege és bája, hogy nagyon is egyenlő oldalú. Tóth József színpadtere leleményes, a sok gönccel, kacattal telezsúfolt romos lakás ügyesen változik át bé­kés családi otthonná, s «gaz­dagodik tovább, a hatvanas évekig. Amit meg kellene oldani, az a nézők ültetése. Ebben a pódiumformában valami mozgatható dobogó­rendszer kellene a székek alá, hogy némileg emelked­jék a nézőtér, s a harmadik sorból is a színpadra lehes­sen látni. Az előadást Kazár Pál hangulatos zongoramuzsi­kája kísérte végig. Jól illet­tek a Chopin-keringők az előadáshoz, s valami régi némafilmet idézett, ahogy ott ült a zongorista, levágott ujjú kesztyűben, s játszott a fegyverdörgéses leningrádi télben. Pedig ezek az ese­mények nem is olyan régen történtek, emlékeznünk kell rá. Jó hogy a színház így is megemlékezett most, a negy­venedik évfordulón. Mester Attila Könyvespolcunk Félkenyér csillag törekszik. A hatalmas látomás kér­dések sorával indul. A kínzó kér­dések megválaszolatlanságukban erősítik a pusztulás víziójának a rajzát. Ratkó József válogatott kötetét két prózai önvallomás keretezi. Az önéletrajz, a József Attila-i Curri­culum vitae-hez hasonlóan számba veszi a megtett út állomásait, s pon­tosan megfogalmazza az egyéniség külső-belső történéseit. A drámai színezetű költői önvallomás expresz- szív indulattal jelöli meg azokat az etikai utakat, amelyeket az akkor még fiatal költő követni akar. „Ha egy mozdulatba akarnám fogni az én eddigi életemet — írja —, hát jobban, szemléletesebben nem is tudnám, csak így: Egy ma­gas, sovány gyerek ül egy sámlin a félhomályban, felsőtestével kissé hátrahúzódva, jobb karját kifelé fordított tenyérrel magasan a feje elé emelve ...” Ez a mozdulat a védekezésé, a gyermeki sorsot sok­szor megtörni készülő erőszakkal szembeni védekezés fájdalmat elhá­rító gesztusa. A másik önvallomás — Szűkebb hazám: Magyarország — a felnőtt, ember, a szándékok és megvalósu­lás ívében izzó költő visszatekintése pályájára. A kettő között a lénye­gi különbség, hogy az utóbbi szem­léleti horizontja tágasabb: a sze­mélyes sorsba beágyazódik a nem­zedéké, a nemzeté. „Szavaim és düheim idevalósiak” — írja Sza- bolcs-Szatmárról. Ratkó József Félkenyér csillag című, válogatott verseit tartalmazó kötete azzal az elégtétellel szolgál­hat, hogy igazi lírai értéket ritkán felmutató mai költészetünkben jó versek sorát kínálja. Még akkor is öröm ez, ha tudjuk, hogy a versek egy része nem a nyolcvanas években született. De mai érvényességük s a válogató költői szigor is amellett szólnak, hogy a létezést kimondó szó akkor is, ha érdes, ha sebet üt, túléli a divatokat, mert az igazságot, a re­álisan létező összefüggéseket ke­resi. A kollektivitásban feloldódni aka­ró költő már első kötetében (Féle­lem nélkül — 1966) nyíltan fogal­maz: „S ha én szólok —- sem ma­gamért, / kollektív bánatért, bajért / rontott hitű parasztokért, ' ke­mény, egyforma életért.” (Szégyen­telenül). Vagy a Paradicsom című versben: „dolgozni — nem amíg sza­bad — / amíg lehet — addig mu­száj / amíg az oktalan halál / föl nem ment, meg nem érkezik — / utolsó pillanatodig!” Sokak szemében gyanús a köz­életi költészet, s közéleti költő. Mel­lékíze van a szónak. Pedig a köz- életiség igazi tartalma a cselekvés­re, a tettre való készség. Ezzel in­dul el a pályán Ratkó József is, s ehhez tér vissza a hetvenes évek­ben, amikor a költői szó elapadása miatt aggódókhoz fordul.” Egy recenzió megszabott terjedel­mi keretei nem teszik lehetővé a költő pályájának részletes elemzé­sét. Csupán néhány jellegzetesség felvillantására vállalkozhatunk. Min­dig izgalmas feladat megnézni, ki­től tanult a költő, kinek a szellemi jelenléte hatott ösztönzőleg világ­képének formálódására. Ratkó ese­tében József Attilát kell főképpen említenünk. A származás, a sors rokonsága, a korai élmények hason­lósága erősen rányomja bélyegét a pályakezdő versekre. Az azonosulá­si szándék olyan intenzív, hogy a nagy előd versbeszéde, képei át-át- ütnek a Ratkó-vers szövegén. (Húszéves apám éneke, Szégyente­lenül, Éjszaka, Telet váró) A Jó­zsef Attila-i szemlélet elsajátításá­ról tanúskodik a Jön az éjszaka kezdetű szép táj leíró vers (Éjsza­ka), illetve a Szombat van kezdetű filozofikus hangvételű költemény (Éjszaka). Annak a kimutatása, hogy a csillag motívumnak a jelen­léte Ratkó költészetében mennyire vezethető vissza a motívum József Attila-i használatára, egy elemző tanulmány feladata lehetne). Ratkó gazdag képalkotó fantáziá­jának működése a tájversekben fi­gyelhető meg leginkább. Érdekes, hogy a szabolcs-szatmári táj ritkán jelenik meg a költeményekben, tár­gyuk inkább a táj. (Tavasz, ősz, Nyári napló, Telet váró) Gyönyör­ködtet, szemléletességre törekszik, jól mutatja a költő kitárulkozó kedvét, de ritkán hordozza azt a többletjelentést, amelyet Juhász Gyula óta ismerünk. Ez utóbbi megoldásra példa lehetne korunkat faggató szép verse, a Jött ez az ősz. Ratkó József válogatott kötetének összeállításakor szigorú volt koráb­bi könyveihez. A négy közül az utolsó, a Törvénytelen halottaim elkerülte ezt a szigort. A versek jó része megtalálható ebben a kö­tetben is, legfeljebb más a „helyi­értékük”. „Ez a könyv — írja Rat­kó — a törvénytelen halottaké, el­sőhalott anyámé, s azoké, akiket háborúra ítéltek, rákra, infarktusra és tüdővészre ítéltek. A földbe és égbe temetettekről, a szemétdombon elmálló és tűzben szétolvadó halot- tacskákról, szerelmünk aszályáról szól. Az idő vizsgálata közben ta­láltam rájuk. A hiányukra. Kezük és szívük hiányára.” Ratkó érdek­lődését a téma iránt nyilván sok minden magyarázza. A negyven fe­lé közeledő ember az elmúlással először szembesülő félelmei; talál­kozás az emberi értékek pusztulá­sával; a fenyegetettség megszokha­tatlan állapota. A Törvénytelen ha­lottaim című vers felkavaró láto­másai egyszerre nyugtalanítanak és késztetnek meditációra. A költő a történelmet idézi, s a nagy mozgá­sok áldozataiért énekel. „Eljött a holtak ideje, / szorongat a holtak szerelme engem” — írja a jó barát Fábián Zoltánnak ajánlott versben. A Törvénytelen halottaim-ban egyensúlyban volt a szívet szorító szenvedély s a dolgoknak rende­zettséget kívánó elme. A Halott ha­lottaim jó értelemben vett hatásra A verset — valaha — az abortu­szokról tudósító számadatok inspi­rálhatták. Ratkó az élet nevében siratja el a meg sem születetteket: „Köttetett béke a halállal, / nagy- szégyenű, iszonyú. / S amit nem végzett el a fegyver, / deres, hü­velykszorító, kaszatömlöc, / karó, tüzes trón, akasztófa, kerék, / el­végzik most a szikék, / nikkel ka­nalak, csipeszek, / elvérzik ez a nép.” A halottakat idéző versekhez vi­szonyítva elenyészően kevés azok­nak a lírai daraboknak a száma (és súlya), amelyek felkavaró szenve­délyeink közül a fontosak közé tartozóról vallanak. A szerelem Ratkó hangján ritkán szólal meg, és ennek oka van: ,, . . . nekem a szerelem merész, / halálig tartó összeesküvés, / gyönyörű páros lá­zadás, / a zsarnok elmúlás / ellen; örök harc, konspiráció — / ha róla szólna, elnémul a szó, / mert páro­mat én el nem árulom.” (Éjszaka) Mégis ebből a témakörből kerül ki a kötet egyik legszebb verse, az elemi tisztaságú Egy ágyon, egy ke­nyéren. Ratkó József fegyelmezett versbe- szédű költő. Pontosan fogalmaz. Ké­peit kemény kőből faragta az idő s a költő. Nem nyelvteremtő mű­vész, inkább arra találni példát, hogy elfelejtett szavainkat, beszéd­fordulatainkat újra a fény elé en­gedi. Nyelvközege a kimondás bá­torságát segíti. Válogatott gyűjteményének utolsó verse két sorból áll: „Csontbőr vers. Nem szól, / csak könnyeit nyeli.” A gazdag jelentésű Csont­bőr mély traumát sejtet, amelyből a költő bizonyára kikerül. Istvánról szóló drámája, amelyet a nyíregy­házi színház sikerrel játszik, min­denesetre arról tanúskodik, hogy van még mondanivalója a szá­munkra. (Magvető, 1984.) Nagy István Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents