Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-27 / 72. szám
4 Kelet-Magyarország 1985. március 27. Aczél György: Köpeczi Béla: Nemzetünk jevője a szocializmushoz kötiiik Csatlakozom küldött-társaimhoz, akik kifejezték egyetértésüket a kongresz- szusi dokumentumokkal, Kádár elvtárs és Gyenes elvtárs szóbeli kiegészítéseivel — mondotta, majd így folytatta: — Az elmúlt években a szocialista építés fő területein — marxista—leninista pártként — új formákat, új szocialista megoldásokat kezdeményeztünk. Űj, és legtöbbször jó megoldásokat találtunk. De tévedtünk is. Mindez együtt bizonytalanságot, idegenkedést is keltett, s ez próbára tette a párttagokat és pártonkívüli- eket. Megélénkültek az ideológiai, a kulturális viták, amelyek elsősorban történelmi utunk, alapértékeink, gazdasági és politikai fejlődésünk kérdéseivel foglalkoztak és — sajnos — lényegesen kevesebb szó esett magáról a kultúráról. A vitákban némelyek egy korábban kialakult, már akkor is sokban téves szocializmusképet kérnek számon mai valóságunkon, mások nemzeti fejlődésünket féltik, hagyományos értékeket látnak veszélyben forogni. Itt- ott hangosabbak lettek a marxizmustól idegen nézetek, amiben szerepe van a megélénkült burzsoá propagandának is. Vannak olyanok is — szerencsére számuk és befolyásuk elenyésző —, akik, látván nehézségeinket, a közérzet romlására játszanak, s az évtizedes munkával megszerzett nemzeti köz- megegyezést igyekeznek megbontani. Az. elmúlt évek vitáiban nem ritkán és egyidejűleg tapasztaltuk, hogy némelyek parttalan liberalizmust, mások túlságosan merev magatartást vetnék a szemünkre,-' s ennek megfelelően vagdal- kozó „rendcsinálást” vagy korlátlan engedékenységet szorgalmaznak. Pártunk a beszámolási időszakban sem engedett egyik oldalnak sem. Továbbra is kitartunk amellett, hogy a szellemi életben a legfőbb eszköz a meggyőzés, a következetes elvi magatartás és vita. Ennek feltétele elméletünk igazsága, s ez megvan. Feltétele továbbhaladásunknak az elmélet alkotó alkalmazása, s a küzdelem eszmei ellenfeleinkkel, amiben elkényelmesedés is mutatkozik. Pedig egyidejűleg kell türelemmel lennünk azokkal, akik a mai bonyolult világban őszintén keresik az előrevezető utat, és következetesen kell fellépnünk minden rosszhiszemű, a közösség ügyének ártó szándékkal szemben. Ennek a kétfrontos politikának szellemében hoztunk fontos, hosszú távra szóló határozatokat a közművelődésről, a művészet- és tudománypolitikáról, a közoktatásról, felsőoktatásról, s ebben a szellemben kell tevékenykednünk továbbra is — hangoztatta Aczél György, majd rámutatott: — Történelmi „fél-múltunknak” volt olyan időszaka, amikor lejáratták, frázissá koptatták azt az alapelvünket, hogy „a szocializmusban a legfőbb érték az ember”. Legyűrve a torzításokat, valljuk, hogy társadalmunk sorsa az emberi minőségen múlik, s a szocializmus végső célja maga az ember. Ne feledjük, hogy a forradalmi munkásmozgalom nem csupán politikai, hanem szellemi, erkölcsi mozgalomként is jelentkezett á történelemben. Társadalmi rendünk örököse az emberiség történelme során létrejött minden értéknek; de egyúttal az emberi lét új minőségét is jelenti. Erre utalt Kádár elvtárs is, amikor az etika kérdéseiről beszélt. Ezért háborodnak fel nálunk joggal az emberek, ha Aczél György azt látják, hogy a hatalomban való részesedés hatalmaskodássá, a szabadság rendje rend nélküli szabadossággá torzul. És ezért igénylik jogosan a társadalmi együttélés során kialakult alapvető erkölcsi vívmányokat, a segítőkészségtől a megértésig, ‘a szolidaritásig, a jól végzett munka öröméig és önérzetéig. A szocializmust nemcsak világtörténelmi távlatokra szabták, hanem „mindennapi használatra” is. És törvényei nemcsak a messzi jövendőre, hanem jelenünkre is érvényesek. Ezután az oktatásról szólva kiemelte: iskoláinknak nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a szocialista szellemű közösségi nevélésre, a világ- szemlélet megalapozására. De a szocializmus értékeit nem lehet pusztán tananyagként tanítani. Az oktatási-nevelési intézményekben olyan légkörre van szükség, amely bizalmat ébreszt a nevelőintézmény és a társadalom iránt egyaránt, ahol a. tananyag és a nevelés összhangban van az iskolán kívüli világgal. Az iskola, ha nem is mindent, de sokat tehet a társadalmi eredetű egyenlőtlenségek, a családban öröklött hátrányok csökkentéséért. De minden fiatalnak tudnia kell, hogy maga is felelős saját sorsáért, arcáért, azért, bogy miként él lehetőségeivel. A szocializmus pedig soha nem adhatja föl alapértékei közül a születés véletlene ellen, a társadalmi esélyegyen- lőbbségért folytatott küzdelmet. Iskolarendszerünkben tovább kell javítani, bővíteni, fejleszteni a hazánkban élő nemzetiségek anyanyelvi oktatásának feltételeit. A lenini tanítást követjük: a többség soha nem lehet elég figyelmes a kisebbséggel szemben. Ez alapvető szocialista nemzeti érdekünk. Ahhoz, hogy iskoláink megfeleljenek ezeknek a sokrétű, nehéz követelményeknek, mindenekelőtt a pedagógusok munkájának kell társadalmi értékrendünkben sokkal nagyobb súlyt kapnia, — A Magyar Szocialista Munkáspárt politikájának szerves része a kulturális politika, amely a párt szövetségi politikáját is szolgálja. Ezt a művelődéspolitikát immár három évtizede fogalmaztuk meg, s azóta folytatjuk — hangsúlyozta a továbbiakban Aczél György. — E politikát kezdettől a szocialista építés folytonosságának vállalása, és a korábbi torzulásoktól, bűnöktől való elhatárolódás jellemezte: Ez a politika a szellemi élet olyan fellendülését eredményezte, amely a kultúra mirfden ágában kiemelkedő eredményeket hozott, hozzájárult népünk felemelkedéséhez, a politika stabilizálódásához, a nemzeti egység megteremtéséhez. Hazánk történelmében először valósult meg olyan egységes kulturális értékrend, amelyben találkozott a művészeti élet és a kulturális politika, a mérvadó kritika és az értő közönség ítélete. Egyetlen jelentős művész sem kényszerült a szocialista hatalmat ellenezve alkotni, s minden jelentős mű eljutott a közönséghez. A magyar történelemben — ahol a művészek ellenzékisége évszázados tradíció volt — példa nélküli, hogy a művészetek, az irodalom és a politikai hatalom ilyen jó, vitázó egyetértésben, szövetségben dolgozott, alkotott. Üj nemzedékek nőttek és nőnek fel, új törekvések jelentkeznek, új eszmei problémák támadtak és támadnak, új vitákat kell lefolytatnunk. Felelősségteljes kötelességünk most és a jövőben is megújítani ezt a szövetséget a generációk között és a generációkon belül egyaránt. Itt jegyzem meg, nem vettük észre, hogy nálunk elterjedt egy különös szó- használat: alkotó értelmiségnek szinte kizárólag az írókat, a művészeket, az elvont tudományok művelőit nevezik. Ez elfogadhatatlan. Ideje már, hogy megillesse ez a rang és elismerés az alkalmazott kutatót; a tervező és fejlesztő mérnököt; az erőforrásokkal és piaci adottságokkal kalkuláló közgazdászt; a növénynemesítő vagy -honosító agrár szakembert ; a minden egyes emberért másként küzdő gyógyító orvost; az újító szellemű pedagógust; az ipari, mezőgazdasági üzemek szervezőit, a környezetünket alakító és védő szakembereket, a közlekedés, a hírközlés, az . információfeldolgozás rendszereinek, eszközeinek fejlesztőit is. Az életszínvonalnak és az életkörülményeknek az elmúlt évtizedekben végbement gyökeres átalakulása, az iskolázottság jelentős növekedése következtében népünk .sokkal, igényesebb lett, s nem utolsósorban nőttek kulturális igényei is. Ez talán a legnagyobb eredményünk, még akkor is, ha sokszor nehezen elégítjük ki a jogos igényeket. Ez gyakran indokolt elégedetlenséget, bírálatot vált ki. Bármennyi is a hiányosság munkánkban, bármilyen nehezeknek érezzük a körülményeket, ne feledjük és nem felejthetjük, hogy nagyon sok óvni és őrizni való vívmányunk, eredményünk van. őriznünk kell a rugalmasságunkat a szocializmus, a humanizmus jegyében fogant, ízlések, stílusok sokféleségében megnyilvánuló művészeti szabadság iránt. Ugyanakkor őrizni és fokozni kell türelmetlenségünket mindennel szemben, ami ember- és művészetellenes, óvni kell a tudományos kutatás szabadságát, szellemi életünk nyitottságát, vitáink elvszerűségét. Bármilyen problémákat kell is megoldanunk, az utak sosem vezetnek visszafelé, sem a Lenin által a kommunizmus gyermekbetegségének nevezett dogmatikus szemlélethez, se a nemzet sorsát a nemzetköziségtől elválasztó zsákutcához, sem a polgári demokrácia számunkra történelmileg túlhaladott illúziójához. Hadd említsek ezekkel kapcsolatban három, napjainkban különösen hangsúlyos vitakérdést. Művészeti alko- ‘ tások, tudományos munkák, visszaemlékezések, közéleti megnyilatkozások sora foglalkozik visszatérően az úgynevezett „ötvenes évek” értékelésével. Ez helyes, erre szükség van. Vannak azonban, akik az ötvenes évek torzulásait, bűneit elítélve mindent megkérdőjeleznek, ami akkor történt, mindenkit pellengérre állítanak, aki akkor élt és tette a maga dolgát. A történelmi igazságnak tartozunk azzal, hogy kimondjuk: amit a magyar munkások, parasztok, értelmiségiek, pártmunkások százezrei, milliói teremtettek akkoriban, arra tisztelettel gondolunk ma is. Áldozatos munkájuk, erőfeszítésük eredményei jelenünkbe, jö- vőnkbe is beépültek. A folytonosság hangsúlyozásával együtt félreérthetetlenné kell tenni, ahogy tettük eddig is: a párt elutasította a mozgalmunkhoz méltatlan politikát. Valljuk Leninnel, hogy egy párt komolyságát saját hibáihoz való szigorú viszonya is mutatja. S ne tévesszük össze az akkori párt tömegeit egy vezető klikkel, amelynek eltorzult politikája volt az első azok között az okok között, melyek végül is a nemzeti tragédiát okozó ellenforradalomhoz vezettek. Pártunk negyedszázados munkával bizonyította be, hogy ezzel a politikával végérvényesen szakított. Egyre több szó esik a nemzet sorsáról, a nemzeti értékek és érdekek védelméről. A szocializmus körülményei között is indulatkavaró viták jelzik a nemzeti tudat még le nem küzdött zavarait. Immár történelmi tény: népünk, nemzetünk jövője végérvényesen a szocializmushoz kötődik. A dolgozó osztályok, a magyar nép nemzetté vált. Hazánk sorsa „a szocializmus állásától” függ. Pártunk a szocializmus építésének internacionalista pártja, mely a nemzet fölemelkedésének programját képviseli. Szövetséget keres és épít minden építő szándékú emberrel. A „mai magyarok” cselekvő hazafi- ságából fakadó bármennyi okos tett nem lehet elég sok. De nacionalizmusból bármilyen kevés is nagyon sok. A nacionalizmus a nemzeti lét nagy kérdéseire adott korlátolt, szűk látókörű, veszedelmes válasz. Rerídsze- rint indulatokra, érzelmekre apellál, s ezért ideig-óráig népszerű lehet. . S vannak, akik demagóg módon tudatosan .építenek .iß erre. De korunk nacionalizmusa mindig keresztezi a nemzet, valamennyi nemzet igazi érdekeit. A nacionalizmus ártalmas Magyarországon és mindenütt, bármilyen okból bárki folyamodjék is hozzá. Nacionalizmusra nem lehet nacionalizmussal válaszolni.. Ebben van történelmi tapasztalatunk, ezért nem alkuszul^! Van tisztázni való a demokrácia körül örvendetesen bontakozó vitákban is. Programunk a marxista—leninista párt vezető szerepének érvényesülésével, ösztönzésével megvalósítandó demokratizálás. A vita a pártdemokráciának is nélkülözhetetlen feltétele. A Magyar Szocialista Munkáspártban a lenini demokratikus centralizmus szabályának kell érvényesülnie. Vitatkoznunk kell, hogy legyen mit közösen képviselni. Nehezebb időkben persze nehezebb képviselni az olykor nem éppen népszerű határozatokat. De a kommunista, aki kiáll a nép elé, nemcsak a tapson, hanem az elgondolkozó, töprengő arcokon is mérheti le szavainak érvényességét. • Pártunk cselekvési egysége érdekében továbbra is erősítenünk kell az- eszmei egységet. Végezetül kijelentette: — Magyarországon sokak tradíciója volt az a gondolat — egészen 40 évvel ezelőttig —, amit Petőfi úgy fejezett ki, hogy „az élet az ő áldozatos munkájukért nem fog fizetni semmivel”. Most, ma az idősebb és középnemzedék is elmondhatja, hogy a legnagyobb fizetséget kapta a sorstól: megérte hazánk fel- szabadulását, kivehette részét az új társadalmi rend megteremtéséből és ez feljogosítja arra a reményre, hogy a nemzedékek nehéz munkájával lerakott, megvédett alapokon az új nemzedékek egy még fejlettebb, korszerűbb, demokratikusabb, kulturáltabb, minden embert még magasabbra emelő szocialista Magyarországot fognak teremteni. Érvényesüljenek jobban művelődéspolitikai elveink Köpeczi Béla művelődési miniszter kiemelte: a Központi Bizottság beszámolója és a határozattervezet is nagy hangsúlyt helyez az oktatásra, s joggal, hiszen a szó szoros értelmében annak megjavításától függ a jövőnk. A tavaly elfogadott feljesztési program alapján most az a feladatunk, hogy a gyakorlat próbáján átesett oktatási dokumentumokat javítsuk, nem rohamszerűen, hanem meggondoltan, lépésről lépésre, s hosszabb időre stabilizáljuk a követelmény- rendszert. Az oktatás tartalmának és rendszerének általános javításán belül hatékonyabbá kell tennünk az elemi ismeretek elsajátítását, s ezért az általános iskola kiemelt fejlesztését továbbra is szükségesnek tartjuk. A tudományos-műszaki haladás, az ipar, a közlekedés, a mezőgazdaság, de a mindennapi élet technikai feltételéinek változása is megkívánja, hogy a szakmai képzést új alapokra helyezzük. A tapasztalat azt mutatja, hogy az általános iskola gyengeségei kihatnak a szakmai képzésre is. Mindez arra figyelmeztet, hogy a szakképzés tekintetében szorosabb kapcsolatot kell kialakítanunk a gyakorlattal. Annak ellenére, hogy sok a panasz a maximalizmusra, az igazság az, hogy az oktatás nem elég hatékony, s ez összefügg azzal is, hogy az iskola nem állít megjelelő követelményeket. Csak az erőfeszítést, a munkát, a teljesítményt megkívánó iskola lehet egyszerre oktató és nevelő iskola. Az oktatás szubjektív és objektív feltételeiről szólva a miniszter hangoztatta: legfőbb feladatunknak tartjuk a pedagógusok, képzésének mennyiségi és minőségi fejlesztését, a pedagóguspályára jelentkezők jobb kiválasztását, a rendszeres továbbképt zés megszervezését, az élet- és munkakörülmények további javítását. Emellett mintegy ötezer általános és 2300 középiskolai tanteremre is szükség lesz a következő ötéves tervben. A felsőoktatás korszerűsítése során olyan szakemberek nevelését tűztük ki célul, akik részt tudnak venni a szocialista társadalom életében, megfelelnek az értelmiség funkcióinak. Nagy jelentőséget tulajdonítunk az alapozó képzésnek, ezzel együtt a több fokozatú oktatásnak, az egyetemi tanulmányok után specializáció- nak és kiegészítő tanulmányoknak. Az oktatást és a kutatást a jövőben még inkább összekapcsoljuk. Művelődési politikánk az elmúlt negyedszázad alatt bebizonyította, hogy a kulturális szükségleteket szélesen értelmezi és ezék között helyet kíván biztosítani a szórakozásnak is. A tudomány képviselőitől, az íróktól, művészektől várjuk, hogy segítsék a hasznos ismereteket és nagy értékek terjesztését és ugyanakkor forduljanak határozottabban a populáris, a népszerű műfajok felé: teremtsük meg ezen a területen is a szocialista tömeg- kultúrát. Államunk nehezebb gazdasági körülmények között is jelentősen dotálja a színházak, kiadók, könyvtárak, múzeumok, művelődési otthonok tevékenységét — mondotta a továbbiakban. Egyrészt úgy, hogy működési költségeinknek nagy részét magára vállalja, másrészt úgy, hogy fedezi az alacsony belépődíjakból származó különbséget, tehát a közönséget támogatja. Ez most, az árak emelkedése után is igaz. A gazdaságosság kérdésének előtérbe állítása nem indokolatlan a kultúra szempontjából sem. Egyrészt intézményeink nagy része igen nagy személyzettel és nem elég rugalmasan dolgozik, másrészt a dotációt nem céltudatosan használjuk fel, azt is támogatjuk, ami nem szolgálja sem a demokratizálást, sem az értékek terjesztését. A kormány a gazdaságirányítás korszerűsítése kapcsán felhívta a figyelmet az általános fejlődési tendenciákra, és azoknak a változtatásoknak a szükségességére, amelyeket a kulturális életben is végre kell hajtanunk. Az állami irányításról szólva emlékeztetett rá, hogy az elmúlt negyedszázad alatt megnőtt az alkotóműhelyek és intézmények önállósága. A kulturális irányítás de- centralizálódott, az intézmények döntő többsége tanácsi felügyelet alá került. Azok a nemkívánatos jelenségek, amelyek az utóbbi időkben főleg a szórakoztatás területén jelentkeznek, arra figyelmeztetnek, hogy szükség van a művelődéspolitikai elvek jobb érvényesítése szempontjából a koordinálás, az egyeztetés megjavítására, a tömegkommunikációs eszközök és a hagyományos művelődési intézmények, az állami, a tanácsi és a társadalmi szervezetek között. Különösen javítanunk kell az állami intézmények tevékenységét, hogy befogadják a társadalomból kiinduló kezdeményezéseket, azokat felkarolják és fejlesszék. A központi irányító szervek és a tanácsok munkáját ugyanakkor szakszerűbbé és demokrati- kusabbá kell tenni. Az egész művelődési folyamatot a pártnak kell irányítania — eszméivel, és úgy, ahogy ezt az elmúlt negyedszázadban tette. A kongresszusi központ látképe.
