Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
1985. március 23. O k T o, Győrtelekből E I eddig sem lát- A I tam sokat, ám I ahogy elnézem, I ma sem lesz másképp — morgolódom, miközben kikászálódom az autóból, s bőröm alá bújik a novemberinél is pocsékabb márciusi köd. Valahol a falu közepén áll-« hatok, de a máskor biztos tájékozódási pontként szolgáló templomtornyot is hiába keresem: valahol eltűnt a tejfölös ködben. Jó, jó, most nem látok semmit, ám máskor is csukott szemekkel jártam erre, hogy ailig-alig emlékszem valamire? Hiszen hányszor átkocsikiáztam már főutcáján Csenger felé tartván. -Hát éppen ez az, Győrieteken csak átfcocsi- kázni szokott az ember. Nincs ami megállítsa, itt hiába keresnénk kastélyt, vagy tájházat, éttermet vagy" kazettás templomot. A házak jó része is pontosan olyan mint szerte a megyében: Szatmárban, vagy fentebb, a Nyírben. Csak hírmondóban maradt néhány igazi szamosháti porta, vaskos, „ikűlábas” házaival. S ezen még csak nem is csodálkozhatunk, hiszen a hetvenes árvíz itt is alapos munkát végzett, majdnem olyan tökéletest, mint a szomszédos Tunyog- matolcson. A víz menti falvak sorsa.... Az imént írtam, itt alig van valami, mely megállásra késztetné az utak vándorát. Mégis híres valamiért ez a község, itt ténykedik a megye — de talán az egész ország — legkisebb fogyasztási szövetkezete. Olyan „derék” falvaik tartoznak hozzá, mint Szamoskér, Géber- jén, Fülpösdaróc, vagy Rá- pcel't... a négy községben sem élnek sokkal többen, mint Győrtelekien, pedig azt is hiába keresnénk a nagy- nagy települések között, mindössze ezerötszázan lakják. — Meggyőződéséin, hogy nem szabad különbséget tenni település és település között — tiltakozik az áfész elnöké, Tóth Árpád, aki pontosan negyedszázada kezdte ilttt, mint kereskedősegéd, s megtett szinte minden lépcsőfokot, mikor tíz esztendeje elnökké választották. — Legalábbis az ellátás szempontjából. Nyíregyházán is, Rápolton is embereik élnek, s ma már a ma is aktív tagok, morognak; a nyugdíjasok is! Nem csoda, hiiszen a tönk szélére sodródott a valaha szebb napokat is látott termelő- szövetkezetük. — Kérem, ott 'már volt annyi tekergő elnök, hogy egy kezemen össze sem Nagyoknak, Tóthoknak, de ipsailonnail írták a nevüket ... ! Azok csaik akkor szóltak, ha mondani akartak valamit, ha valami érdekük fűződött hozzá. Az, hogy beszélgessünk egy kicsit a kisajitóban . .. ! ? Na, olyan nem volt. Még kömagnézherik a győrtelefci,a daróci, de az ököniitái határt is. Betemették a régi csatornákat, nem terem semmit a drága lápi föld. Igen a láp! Mert idáig is eljött az Ecsedii-láp, s a régi öregek közül egy-kettő még ma is emlékszik Barangolások Győrtelek, ahol átszaladunk óriási tévedés azt hinni, hogy a kis falu emberének alacsonyabb az igényszintje a városlakóénál. Itt is megszólják a kereskedőt, ha száraz a kenyér, csöpög a tej, elfogyott az automata mosógép, ha sokáig kell várni az ököritófülpösi éttermünk felszolgálójára. Mint hallom, a falu lakossága évek óta változatlan, ha nem is nő, de nem is csökken. Szerencsére közel van Mátészalka, ám Fehérgyarmat Sincs sokkal messzebb, s az ottani üzemek kenyeret gyártanak a győrteletkiefcnek. A fiaita- labbja tehát ott talál ugyan munkát, de otthont már a falujában teremt. Igaz, a termelőszövetkezet, a községi tanács központját a szomszédos és nagyobb Ököri- tón találjuk, de helyben van az iskola, a posta s önálló TÜZÉP-teleppel, megfelelő számú üzlettel is rendelkeznek. Három kis bolt összevonáséval nemrég alakítottak ki egy korszerű, bő választékot nyújtó vegyes üzletet, s egy olyan italboltot, ahol nemcsak sörrel, pálinkával, hanem meleg étellel is várják az ide betérőket. A ritkuló ködben itt is, ott is szóba elegyedik az ember a helybéliekkel, senki nem panaszkodik, hogy ők hátrányos helyzetben lennének, mert ököritón a tanács és a téesz székhaza. A téeszürodával ha nem is törődnek, a szövetkezet sorsáért annál jobban aggódnak. S nemcsak tudnám számolni — dohog a Templom utcában az öreg Gyarmati Kálmán, aki sokáig-sokáig párittittfcáros- kodott a saját falujában. — A többségnek csak egyetlen célja volt: megszedni magát, s el még a megyéből is ...! Debrecenben építettek házat hárman is! Van aki megy, van aki érkezik, s .marad. Mint Gyarmati Kálmán is, aiki három faluval odébb, Nyír- csaholyban látta meg a világot. De a szerelem.. .. ! — Jaj, ne is kérdezze lelkem, a szálkái vásárban ismertük meg egymást — kapja szégyenlősen szeme elé kezét párja. — Hát az bizony régen volt, még 1935-ben. Istenem, már ötven esztendeje... ! ? Rá egy évre össze is házasodtunk, s mentem az -emberem után Csaholyba. Jó is volt, meg nem is ... egyedüli lány voltam, vágytam persze vissza a szüléimhez. Negyven tavaszán költöztünk Vissza, de micsoda tavasz volt az! Májusban jöttünk, s a dombok között még hó fehérlett. — Csaholy után nehéz volt megszokni Győrieteket? — Nagyon nehéz — bólogat az öregember. — Csaholy telepesfalu, tótok élitek ott, akik összebújtak, összetartottak, nem úgy mint itt, Győrteleken. Itt majd minden család nemesembernek tartotta magát. Kevélyek voltak, rá- tartiak. Földjük nem volt több, mint a Kiss-seknek, szönnd is csak foghegyről köszönitek. Volt Gyarmati Kálmánnak más sérelme is. Alighogy átköltözött Győrietekre, jó reformátushoz illően felbaMagott egyszer az istentiszteletre. A templom félig üres, leült az egyik padiba. Hát nem felállították? Hogy az a pad már emberemlékezet óita egy „ipszilonos” családé! Azóta sem volt a győrteleki templomban ! — Nemcsak azért —mosolyog ma már a régi sérelmen. — Közben kommunista lettem, párttitkár. — Mióta párttag? — Mióta, mióta! kezdettől fogiva. Mikor litt is megalakult a párt, az pedig negyvenötben történt. Gondolhatja, azokban az időkben nemigen volt keomec. Utált is engem sok nagygazda a faluban, de hát inkább a szegényekért állt ki az emlber, miinit érettük! Na de elmúlt, nincs nekem ma már bajom senkivel. Csak ez a nyomorult téesz vergődne már valahogy zöldágra. Tönkre tették ezt a gyönyörű, kövér határt. Most hallottam éppen, csak a győrteleki határban ezerkétszáz hold megműveled en! Hogy lehet ilyet eltűrni, ezt mondja meg nekem. Melioráltak — vagy hogy nevezik maguk eat a csatornázást — nemrég a ntí vidékünkön is, kérdem az egyik szakembertől: Mérnök elvtárs, jó lesz ez, hát dombra vezetik a vizet! Nem ért maga ehhez, mondta. Hát most azokra az időkre. Persze csaik az apjuk, nagyapjuk elbeszélése nyomán, hiszen a mocsárból a századfordulóra már csak hírmondó maradt. De előtte! A jó öreg Szirmay Antal írja még a múlt század legelején: „Ezen rémítő csuda számtalan károkat a köz jónak okozott. Mert már egynéhány népes helységeket úgy elnyelt, hogy azoknak csak a régi papíroson találtatik gyászos emlékezete ... Vannak oily csalóka zöldellő helyei ... a melyek alatt lappangó pos- ványség a barmokat és az embereket úgy el süllyeszti: hogy onnan ki nem gázolhatván a szomorú halál áldozataivá tesznek....” Erről kicsit bővebbet megtudandó lépünk át mindjárt ide a szomszédba, a nyolcvanon túl járó Varga Zsigmondhoz, ám előtte még elbeszélgetünk a Gyarmati Kálmán portáján. Most veszem csak észre, hogy ez a ház is lassan közeledik már a száz esztendőhöz — lám-lám, mit lát az ember ha kiszáll az autóból, s betér falvaink zegzugos mellékutcáiba! — s az udvarán áll egy körtefa, melynek nagysága vetekszik a református temploméval. — A jó isten tudja milyen idős. Már készültem néhányszor kivágni, de olyankor mindig megembereli magát. Mázsaszámra hozza a termést. Most is abból főztem egy kis pálinkát ... megkínálnám, de már elfogyott. A szomszéd, Varga Zsig- mond bátyánk az ahlak alatt, a nagy asztalnál ül, olvas. Valami angol író krimijét. — Mit csináljak? Rákaptam ezekre. Egyedül élék, valamivel múlatni kell az időt. Na, de maga a régi időkre kíváncsi, igaz? írja csak nyugodtan, hogy valamikor az én nagyapám öt hold hűdet adott cserébe egy disznósódarért. Mert a földnek akkor nem volt értéke. Nem is föld volt az, hanem mocsár. Csak sást, meg nádat termett. Meg persze csíkot. Az én nagyapám. is beült a ,hajóba”, Tyúkodig ki sem kellett szállnia. Jártak csikászni, nádat aratni. Abból éltek. Vitték a lápi javaikat Munkácsra, Beregszászra, Szatmárnémetibe, meg fel a Nyíribe. Ilyen világ volt. — Kóstolta maga is a csíkot káposztával? — Hogyne kóstoltam volna. Van az most is, de nem •keli már a népeknek. Nem kell a nád se. Hol látott maga mostanában nádtetős házat? Uvegtetős lesz már lassan minden ház, még a cserép se jó az embereknek. Na, mire kíváncsi még? Azt leírhatja még azért, hogy nekünk — el ne felejtsem lekopogni — sokkal jobb, mint a régi öregeiknek. Ha jól látom, most tíz óra... az én pu- lyakoromban ilyentájt már járták a falut az énekes koldusok. Ne legyen lusta, nézzen ki az előszobámba! Hány fajta kólát lát ott? Akad egy kis jó veres bor is, a kosztról meg a lányaim gondoskodnak. Kapok kétezer forint nyugdíjat... mi kell már egyéb egy ilyen vénembernek!? Felszállt a köd, mehetünk. Jó kövér tavasz támadt, az iskolaudvaron gyermekcsapát tornázik. Nagy Zoltán tanító úr vezényli őket. Az a Nagy Zoltán, aki réges-Tégen véletlenül csöppent ide, ám azóta is fogva tartja Győr- telek. Mert hol van már az az idő, mikor a helyibéliek még egymásnak is foghegyről köszöntek. Eltűnt, minit a láp a messizi határból. Balogh Géza KM HETVÉei MELLÉKLET Tájékozódási pont, a templom Győrteleken. sászár Csaba i elvétele)
