Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-23 / 69. szám

HIHI HÉTVÉGI MEUÉKKT Kiss István, Kossitb-díjas s“b<£ „ismerős” ember Mátészalkán. Tulajdon­képpen azt is mondhatnánk, hogy állandó­an itt van, hiszen a „Felszabadult” című alkotása itt van Mátészalkán, egy kicsit jel­képe is lett már a városnak. Kisplasztikái kiállításának megnyitásakor szó szerint vil­lámlátogatásra érkezett, még egy fél napot sem töltött ott. Van-e, lehet-e egy művész­nek gazdagodása az ilyesfajta kapcsolatok­ból? — Nézze én azt mondom, hogy szeren­csés szobrász, szerencsés ember is vagyok. Személyes jóérzésem, hogy ha végigmegyek itt az utcán, akkor nagyon sokan megállí­tanak, megismernek, kérdeznek, vagy el­mondanak valamit. Biztosan vannak olya­nok is, akik nem szeretnek, de hát nem en­gem az embert, hanem a szobrot fogadta be a város, ha befogadta. Szívesen jövök ide, jöttem most is, pedig igazán szűkre mért az időm. Ha tehettem volna, akkor maradok tovább, beszélgetek a barátaim­mal, mert bizonyos, hogy ezek a beszélgeté­sek élményt jelentenek nekem is. Még így is: vállalom a fél éjszakai autózást hazafe­lé, mert nemcsak velem akarnak találkozni emberek, hanem én is szívesen találkozom az itt élő barátaimmal. — A kisplasztikái kiállításának megnyi­tása Mátészalkán nagy esemény volt. És nemcsak itt Mátészalkán, hiszen sokan jöt­tek a környékről, Nyírbátorból, Nyíregyhá­záról ... Valóban úgy tűnt, mintha hazaér­kezett volna. így érzi ön is? — Azt tartom gazdag úgy tetszik boldog embernek, aki sok hely­re érkezhet úgy, mintha hazamenne. Nem vagyok idegen ezen a tájon, hiszen a szom­szédos Bihar megyében születtem, onnan indultam el. Mondhatnék valami olyat, ami nagyon udvariasan hangzik, de nem erről van szó. Nagyon sok olyan tája, városa és községe is van ennek a kis hazának, ahová ugyanezekkel az érzésekkel megyek. Én nem a szatmári, nyírségi parasztembert is­merem személy szerint, hanem ismertem nagyon sok szegény embert, nagyon sok embert. Mondta a nyírbátoriakat. 1979-ben Tinódi Lantos Sebestyén című köztéri szob­romat. Kiállításom volt az ottani Báthori Múzeumban. Ügy érzem, úgy mondják, hogy azt a szobrot is befogadta a város. In­nen a kapcsolat. — Rendszeres-e, hogy ahol már járt, ahol szobra van, ahol kiállított, oda vissza is várják? — Azt hiszem igen. Ugyanilyen gondola­tokkal megyek Kecskemétre, Vácra, vagy Szegedre, és sok helyre még. Ahová hív- ntalk ... — ön nagyon sokdolgú ember. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsé­gének elnöke. Tudom, hogy nem szereti a titulusokat, de óhatatlanul sorolni kell még hogy a Szovjetunió Művészeti Akadémiájá­nak tiszteletbeli tagja, Érdemes és Kiváló Művész, SZOT-díjas, Kossuth-díjas ... Ilonifio ahho Valóban nem szere­— Ildyyid dUUd. tem a titulusokat. A szobrászról a szobor beszél. Ez minden mű­vészei pályán így van, hogy a megszületett mű valamiféle életet kezd. Hogy milyent, az függ magától a műtől, de sok minden egyébtől is. A sokoldalúságról: azt hiszem tevékeny ember vagyok, olyan, aki mindig is tevékeny, dolgos emberek között élt. Nincs ebben semmi rendhagyó. 1927-ben születtem Biharillyén, Nagyszalontán let­tem középiskolás, 1941-ben kerültünk Bu­dapestre. Ott fejeztem be a középiskolát az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. Háború, és aztán a felszabadulás. Mindez olyan életkorra esett, amikor az ember még mindent befogadni képes. 1946-foan léptem be a kommunista pártba. Egy egész életre szóló útmvalót adtak ezek az évek. A kö­zépiskolában olyan rajztanárom volt mint Vislky Balázs. A képzőművészeti főiskolán Kisfaludy Srobl Zsigmond, Mikus Sándor, Pátzay ... Még előtte a rákospalotai munkás szabad iskolában Kocsis András és Turáni Kovács Imre. — Ez volt a „Fényes Szelek” korszaka. Számos művészi pálya elindítója!. Mondhat­juk azt, hogy ettől kezdve társává szegődik a siker? — Az ember nem sikerekben számol, ha­nem teljesítményekben. Az tény, hogy 1950- től rendszeresen kiállítok, itthon és külföl­dön. Szóval dolgozom. — Még főiskolásként 1953-ban megnyeri a Dózsa-pályázatot. Főiskolai diplomamun­kájáért a bukaresti VIT-en harmadik díjat nyert. — Nem tudom, hogy érdemes-e életraj­zot írni. Ezek is olyan dolgok, mint a kilo­méterkövek. Valamit jielezmek, de ia lényeg maga az út, amit megtesz az ember. Ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan szobrom, amit nagyon szeretek, pontosabban nem egyforma módon szeretem valamennyit. — Hamar megismerik Valóban nem életrajzot alkarunk írni, de számos műve az országos közvélemény által is számontartott és ismert. Gondolok a Dózsa-emlékműre, vagy Budapesten a Dózsa György úton fel­állított „Tanácsköztársaság! Emlékműre”. Sorolhatnék továhb azokat a munkákat, amik országhatáron túl is követei voltak a magyar szobrászművészetnek. Jelzi ezt a VIT-díj még 1953-ban, és 1970-iban a szoci­alista emlékműszóbrászat létrehozásában kifejezett munkásságáért topott KossUth - díj harmadik fokozata, a Szovjetunió Leg­felsőbb Tanácsai a Lenin-oenltenárium al­kalmából adományozott Leniin-emilékérem. Díjat nyert Szófiában ... Csak a felsorolás is hosszúra nyúlhatna még. Táji vonatkozás, hogy kiállítóssorozat keretében mutatták be összegyűjtött műveit, és !a Mátészalkán lát­ható „Felszabadult” című munkáját megvá­sárolta az Ermitázs. Néhány szobrát, ado­mányképpen szovjet városoknak adomá­nyozza és ezek a szovjet városok köztereit díszítik. Kiváló kritikákat kap. Mit jelent a művésznek a tó tálka? — Elolvasom. Van ami jólesik, van ami nem, de mindegyüknek örülök. Segítik a szobrok befogadását, és hia ezt teszik, akkor ez jó. Az Ermáitázs? Miit tagadjam, erre büszke vagyok, de ha másképpen is felejt­hetetlen emlék nekem Bulgária, Románia, Lengyelország, Csehszlovákia, az NiDK. Sze­retem a Vairsóban lévő „Béke” című ítér- plasztikámat, de ami móinidennél fontosabb, szeretek dolgozni. A munka annyi, mint megvalósítani, elmondani önmagunkat. És ebben benne vám egy kicsit a történelem, benne az összegyűjtött.. élménysor, a renge­teg emlék, a számtalan barát és ismerős. Az, ahogyan élek, és élünk, ahogyan én ezt a világot érzem és látom. — ön készítette, a város felkérésére Má- tésizalto „Pro Űrbe” díját. A bronz, már­vány alkotás, a virág cserepet tartó kéz a főtéren levő szoborra utal. Véletlenül? — Ni látja ez érdekes. S3: kor Pesten megkeresitek a szálkái barátaim, és nagyon kevés idő volt már, aikkor beszél­gettünk a műteremben. Nos, ebből a jóízű beszélgetésből lett ez a szobor. Nem én ta­láltam ki,* én csák alakot adtam egy elkép­zelésnek. Hát ennyi, örülök ha szeretik, ha élttik. — Második mátészalkai kiállítása alkal­mából ismét ajándékot kapott Öntől a vá­ros. Egy kiállított művét. Nyírbátorban le­hetséges, hogy egy új feladatra készül. Mi­kor látjuk megint? — Pontosam nem tudom, de járatos em­ber vagyok ezen a ikömyéken. Nyíregyhá­zán éppen úgy, mint Szálkán. Sok a bará­tom. Szerencsés ember vagyok. Még bizto­sam találkozunk. Bartha Gábor Jelenet az így jöttem című, 1964-ben készült filmből. A kép előterében: Molnár Tibor és Kozák András. A múltat kutató tekintet könnyen felfedezheti, hogy „a hosszú himnuszok orszá­gai”, a kis népek különös gonddal figyelnek nemzeti történelmük legfontosabb fejezeteire, a sorsfordító his- 'tórüali eseményekre. E meg­különböztetett figyelmet a megmaradásért folytatott sokszázados hairc csiszolta élesre, s az azonosságtuda­tért vívott szellemi küzdel­mek színterévé a tudomány­nyal együtt s néha azt előz­ve is a művészet vált. Kevés olyan nemzeti művészetet találni szerte a világban, amely annyi politikai töl­tést hordozna, mint a Duna menü népeké. A magyar művészet is magán viseli ezeket a jegyeket. Nem véletlen hát, hogy akár szépirodalmunkból, akár filmjeinkből ikibonta- kozik népünk története. Eb­ben a tükrözésd (és egyúttal értelmezési) folyamatban az irodalom jelentős időbeli előnnyel indul a film előtt, ezért megállapítható, hogy a mozgóképi művészet számá­ra altod még jócskán és fo­tont a régebbi korokból be­mutatásra váró időszak és esemény; ugyanakkor kétség­telen az is, hogy közelmúl­tunk történelmének bemuta­tásában éppen rendezőink (néha szépírói ihletésre) vál­laltak oroszlánrészt. Hazánk felszabadulása azon eseménysorozatok kö­zül való, amely jelentőségé­nek megfelelő művészi hang­súlyokat kapva kerüiit vá­szonra. A Talpalatnyi föld (az államosított magyar filmgyártás első és mindjárt csúcsteljesítménye) cselek­ménye ugyan a felszabadulás előtt játszódik, de metafora értékű befejező képén főhő­se börtönének ajtajáról ez olvasható: szabadul 1945-ben. Piros Góz Jóska, a nincste­len szegényparaszt ebben a filmben egy egész népet kép­visel. ★ Ha végigtekintünk 40 év filmtermésén azzal a szán­dékkal, hogy kiemeljük azo­kat, amelyek a felszabadu­lás művészi megjelenítését vállalják magukra, nehéz helyzetbe kerülünk. A törté­nelem megszakítatlan folya­mat, s a felszabadulás elne­vezésű periódus is több és összetettebb annál, semhogy azt mondjuk: kezdődött 1944. szeptember 23-án Battonyán és befejeződött 1945. április 4-én Nemesmedvesen. Ez az időintervallum pontosan a felszabadítás időszakának nevezhető, de a teljes fel- szabadulásiban benne van a megelőző időszak illegális kommunista mozgalma, a szerény méretű, de mégis lé­tező ellenállási tevékenység, s minden, ami a néphatalom megteremtéséhez vezetett a háború befejezése után. Ha minden olyan filmet említem akarnánk, amely 1944—45 Magyarországán játszódik, vagy amelyek cse­lekménye a szereplők emlé­kezetének síkján erre az időszákra nyúlik vissza, túl­lépnénk egy évfordulós film­szemle kereteit. Figyelműin­ket inkább csak arra fordít­suk, amelyek a felszabadító harcok közvetlen eseménye­it mutatják be. Az első olyan film, amely­ben a szovjet katona mint félszabadító jelenik meg, a Felszabadult föld volt. A Bán Frigyes rendezte alko­tás a Talpalatnyi föld foly­tatása (jóval kevesebb mű­vészi meggyőző erővel, miint az első rész, ám azt sem fe­lejthetjük, hogy ez már a se­matizmus korszaka), cselek­ményének lényeges mozza­nata Szeged felszabadulása. A tízéves évfordulóra ké­szült el Máriássy Félix Bu­dapesti tavasz című műve. Személyes sors és történel­mi szerepvállalás fonódik egybe főhősének 'életében, aki szerelmének halála után fegyverrel a kézben lesz ré­szese Budapest feiszabádítá- sának, bár az ő életének megmentéséért egy szovjet tizedes halála az ár. E film értékei visszavezethetők az ihlető Karinty-regényre, a rendezőnek a sematizmus korlátáin túllépő művészi erejére, s arra is, hogy ek­kor már megfelelő időtávlat állt renelkezésre az egykori események megítéléséhez. Jancsó első kísérlete ennek a korszaknak a feldolgozá­sára (A harangok Rómába mentek, 1959) aligha nevez­hető sikeresnek, miként a Három csillag (I960) témá­ban kapcsolódó -két utolsó epizódja is a leegyszerűsítő szemlélet jegyeit hordozza. Az Álba Regiának (1961,) amely Székesfehérvár felsza­badulására emlékezik, csak néhány részlete maradt mű­vészi értékei miatt emléke­zetes (például a táncjeleneí az orvos lakásán), a közön­ség körében mégis népszerű lett, s ez főként annak tulaj­donítható, hogy a szovjet felderítőlány szerepét Tatja­na Szamojlova játszotta el. A kétrészes Honfoglalás (1964) dokumentatív értékei miatt érdemel figyelmet. Il­lés Béla regénye alapján ké­szült, s az íróról tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg őr­nagyaiként részt vett a £el- szaibadítási hadműveletek­ben. A film főhőse Dalnoki Miklós Béla (Páger Anitái megformálásában). E korszak lényegének meg­ragadásában alighanem Jan­csó Miklós jutott a legmesz- szebbre és legmélyebbre így jöttem című, 1964-ben tó­szült munkájában. Kísérletet sem lehet tenni azoknak az értékeknek a felsorolására egy szemle keretében, ame­lyek ezt a filmet a magyar filmművészet csúcsteljesít­ményei közé emelik, de jel­zésszerűen utalni kell arra a minden hamis pátos.:tól mentes, pszichológiailag jól motivált cselekményre, amely egy 17 éves magyar diák és egy nála jóval idő­sebb szovjet katona (Szergej Nyikonyenlkó játssza) kény­szerű együttléténak barát­sággá alakulását mutatja úgy, hogy sorsuk átvitt érte­lemben egy nemzedék sor­sának példázatává lényegül. Hogy 1944—45 személyes tragédiákkal terhes időszak volt, aligha tagadható. Az igazi túlemelkedést az ese­ményeken az jelenti, ha már nevetni is tudunk bizo­nyos mozzanatain. Keleti Márton A tizedes meg a töb­biek című filmje (1965) ;;ze- rencsc-s csillagzat alatt szüle­tett. Görbe tükrében az ese­mény ek ellenáll hatatlanu I múlat- gos módon jelennek meg. Méltán szerepel e mű is a le; elentőssbb alkotások listáján. Szem,., ,nk teljessé tétele érdekében meg kell még em- lítenun a Szemtől szembe című Hímet (1970), amely szovjet és magyar katonák értelmetlen halála kapcsán a felelősség kérdéseit fesze­geti. Hamar Péter Szabad vegyértékek Könyvespolcunk Horváth Péter életkorát te­kintve fialtál ember. Amivel birkózik, edzett férfierőt kíván. Realista igényű elbeszélői mun­káiban nemzedéki tapasztalata­it és felismeréseit fogalmazza meg hittel, konok elszántsággal. Az Egéridő (1975), öcsémnek szeretettel (1980), Sosemvolt aranykorunk (1981) után új könyvében, Szabad vegyértékek (1984), kisálklott életutaltoit fag­gat. Legendák, különféle iindulatú történetek szülőhelye a futkosó, a katonai börtön. Horváth Péter regénye ezt a világot mutatja be lendületes stílussal, szinte egyetlen lélegzettel. A cellaüa- kők közül egy érdekli igazán: Szinyák Karcsii. A fiú csonka családban nevelkedett, tehetsé­gesen rajzolt, zenekarban ját­szott. Vállalkozó szellemű apja Afrikába készül hidakat építe­ni, de a fiút nem készteti ámulásra sem a fölfelé ívelő pálya, sem a Mercedes suhaná­sa. Benne az apjával kapcsolat­ban régóta hordozott, növelt trauma él: nem aikarta, hogy a gyermek megszülessen. Ez kró­nikus identitászavarhoz veze­tett, az énazonosság kínjával küszködött egész életében. „Tudod — magyarázta Csa- csának egyszer —, annak a gö­rögnek egy fix pont kellett vol­na, hogy kimozdítsa a sarkai­ból az egész misculanciát. Ne­kem 1 három is van: T. R., a haverok és a zene, mégse aka­rok a világgal semmit se kez­deni. Megvagyok benne úgy, ahogy van” — fogalmazza meg világképének lényegét a tizen­hét éves fiú. Elesettség, a vi­lágban való tájékozódás képes­ségének hiánya, valamilyen ösztönös, csak érzelmekben megjelenő vágyakozás a belső és külső harmónia iránt. Kar­csi élete folytonos menekülés, ^kifelé menni, mindenhonnan kifelé, valahová, ahol senki se érheti utol, ahová kérdései és kétségei sem követhetnék, oda, ahol új életet kezdhetne, emlék és érzések nélküli életet.” Horváth Péter . megmutatja ennek a fiatalembernek az egyéniségét, félelmeit, indulata­it. De értelmezéséből hiányzik az egyensúly megteremthetősé- gének a lehetősége; az író fia­tál hősei végleg a világ peremé­re szorulnak, olykor küszköd­nek önmaguk devianciájával, éber pillanataikban csodálkozva néznek körül: miért alakult így az életük? Horváth Péter alap­vetően megmarad az állapot­rajznál, leírja a hősök környe­zetét, életük eseményeit, de hi­ányzik munkájából az elemzés, az összefüggések feltárása. Mintha túlságosan közel en­gedte volna a reálisabb, tárgyi- lagosalbib szemléletben. Igaz, a szociológia már felvállalta ezt a feladatot, a következtetések levonásával, a veszélyekre való felhívással sem maradt adós, de az irodalom a maga sajátos eszközeivel, az érzelmi viszo­nyulás kialakításával nagy se­gítséget- nyújthat a regényben is vázolt probléma megoldásá­hoz. Horváth Péter műve azzal a formai újdonsággal szolgál, hogy főhősét négy olyan társa jellemzi, akik valamiképpen ré­szesei voltak Szinyák életének. A más és más megközelítés ár­nyaltabbá teszi a kialakuló ké­pet, egyúttal a válogatás az el­beszélőt is jellemzi. A Szabad vegyérték a más­hoz való kötődés lehetőségét és minőségiét kínálja. A megva­lósulás mindig konkrét és egyé­ni. Szinyák Karcsi tragédiája, félbemaradt élete, értelmetlen halála arra figyelmeztet, hogy nem elégedhetünk meg a je­lenségek feltárásával, a megol­dás módjait minél gyorsabban tetté toll változtatni. Idáig jut el a halála előtti pillanatban Karcsi is, amikor azt mondja: „csinálni kell a dolgokat és ha rosszul mennek, hát jobban kell csinálni.” (Kozmosz Könyvek) Nagy István Attila npTOrrTTrenll szobrászművész 1 lelszabadülás filmmnwszetflnk Írében 1985. március 23.

Next

/
Thumbnails
Contents