Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
HIHI HÉTVÉGI MEUÉKKT Kiss István, Kossitb-díjas s“b<£ „ismerős” ember Mátészalkán. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy állandóan itt van, hiszen a „Felszabadult” című alkotása itt van Mátészalkán, egy kicsit jelképe is lett már a városnak. Kisplasztikái kiállításának megnyitásakor szó szerint villámlátogatásra érkezett, még egy fél napot sem töltött ott. Van-e, lehet-e egy művésznek gazdagodása az ilyesfajta kapcsolatokból? — Nézze én azt mondom, hogy szerencsés szobrász, szerencsés ember is vagyok. Személyes jóérzésem, hogy ha végigmegyek itt az utcán, akkor nagyon sokan megállítanak, megismernek, kérdeznek, vagy elmondanak valamit. Biztosan vannak olyanok is, akik nem szeretnek, de hát nem engem az embert, hanem a szobrot fogadta be a város, ha befogadta. Szívesen jövök ide, jöttem most is, pedig igazán szűkre mért az időm. Ha tehettem volna, akkor maradok tovább, beszélgetek a barátaimmal, mert bizonyos, hogy ezek a beszélgetések élményt jelentenek nekem is. Még így is: vállalom a fél éjszakai autózást hazafelé, mert nemcsak velem akarnak találkozni emberek, hanem én is szívesen találkozom az itt élő barátaimmal. — A kisplasztikái kiállításának megnyitása Mátészalkán nagy esemény volt. És nemcsak itt Mátészalkán, hiszen sokan jöttek a környékről, Nyírbátorból, Nyíregyházáról ... Valóban úgy tűnt, mintha hazaérkezett volna. így érzi ön is? — Azt tartom gazdag úgy tetszik boldog embernek, aki sok helyre érkezhet úgy, mintha hazamenne. Nem vagyok idegen ezen a tájon, hiszen a szomszédos Bihar megyében születtem, onnan indultam el. Mondhatnék valami olyat, ami nagyon udvariasan hangzik, de nem erről van szó. Nagyon sok olyan tája, városa és községe is van ennek a kis hazának, ahová ugyanezekkel az érzésekkel megyek. Én nem a szatmári, nyírségi parasztembert ismerem személy szerint, hanem ismertem nagyon sok szegény embert, nagyon sok embert. Mondta a nyírbátoriakat. 1979-ben Tinódi Lantos Sebestyén című köztéri szobromat. Kiállításom volt az ottani Báthori Múzeumban. Ügy érzem, úgy mondják, hogy azt a szobrot is befogadta a város. Innen a kapcsolat. — Rendszeres-e, hogy ahol már járt, ahol szobra van, ahol kiállított, oda vissza is várják? — Azt hiszem igen. Ugyanilyen gondolatokkal megyek Kecskemétre, Vácra, vagy Szegedre, és sok helyre még. Ahová hív- ntalk ... — ön nagyon sokdolgú ember. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke. Tudom, hogy nem szereti a titulusokat, de óhatatlanul sorolni kell még hogy a Szovjetunió Művészeti Akadémiájának tiszteletbeli tagja, Érdemes és Kiváló Művész, SZOT-díjas, Kossuth-díjas ... Ilonifio ahho Valóban nem szere— Ildyyid dUUd. tem a titulusokat. A szobrászról a szobor beszél. Ez minden művészei pályán így van, hogy a megszületett mű valamiféle életet kezd. Hogy milyent, az függ magától a műtől, de sok minden egyébtől is. A sokoldalúságról: azt hiszem tevékeny ember vagyok, olyan, aki mindig is tevékeny, dolgos emberek között élt. Nincs ebben semmi rendhagyó. 1927-ben születtem Biharillyén, Nagyszalontán lettem középiskolás, 1941-ben kerültünk Budapestre. Ott fejeztem be a középiskolát az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. Háború, és aztán a felszabadulás. Mindez olyan életkorra esett, amikor az ember még mindent befogadni képes. 1946-foan léptem be a kommunista pártba. Egy egész életre szóló útmvalót adtak ezek az évek. A középiskolában olyan rajztanárom volt mint Vislky Balázs. A képzőművészeti főiskolán Kisfaludy Srobl Zsigmond, Mikus Sándor, Pátzay ... Még előtte a rákospalotai munkás szabad iskolában Kocsis András és Turáni Kovács Imre. — Ez volt a „Fényes Szelek” korszaka. Számos művészi pálya elindítója!. Mondhatjuk azt, hogy ettől kezdve társává szegődik a siker? — Az ember nem sikerekben számol, hanem teljesítményekben. Az tény, hogy 1950- től rendszeresen kiállítok, itthon és külföldön. Szóval dolgozom. — Még főiskolásként 1953-ban megnyeri a Dózsa-pályázatot. Főiskolai diplomamunkájáért a bukaresti VIT-en harmadik díjat nyert. — Nem tudom, hogy érdemes-e életrajzot írni. Ezek is olyan dolgok, mint a kilométerkövek. Valamit jielezmek, de ia lényeg maga az út, amit megtesz az ember. Ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan szobrom, amit nagyon szeretek, pontosabban nem egyforma módon szeretem valamennyit. — Hamar megismerik Valóban nem életrajzot alkarunk írni, de számos műve az országos közvélemény által is számontartott és ismert. Gondolok a Dózsa-emlékműre, vagy Budapesten a Dózsa György úton felállított „Tanácsköztársaság! Emlékműre”. Sorolhatnék továhb azokat a munkákat, amik országhatáron túl is követei voltak a magyar szobrászművészetnek. Jelzi ezt a VIT-díj még 1953-ban, és 1970-iban a szocialista emlékműszóbrászat létrehozásában kifejezett munkásságáért topott KossUth - díj harmadik fokozata, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsai a Lenin-oenltenárium alkalmából adományozott Leniin-emilékérem. Díjat nyert Szófiában ... Csak a felsorolás is hosszúra nyúlhatna még. Táji vonatkozás, hogy kiállítóssorozat keretében mutatták be összegyűjtött műveit, és !a Mátészalkán látható „Felszabadult” című munkáját megvásárolta az Ermitázs. Néhány szobrát, adományképpen szovjet városoknak adományozza és ezek a szovjet városok köztereit díszítik. Kiváló kritikákat kap. Mit jelent a művésznek a tó tálka? — Elolvasom. Van ami jólesik, van ami nem, de mindegyüknek örülök. Segítik a szobrok befogadását, és hia ezt teszik, akkor ez jó. Az Ermáitázs? Miit tagadjam, erre büszke vagyok, de ha másképpen is felejthetetlen emlék nekem Bulgária, Románia, Lengyelország, Csehszlovákia, az NiDK. Szeretem a Vairsóban lévő „Béke” című ítér- plasztikámat, de ami móinidennél fontosabb, szeretek dolgozni. A munka annyi, mint megvalósítani, elmondani önmagunkat. És ebben benne vám egy kicsit a történelem, benne az összegyűjtött.. élménysor, a rengeteg emlék, a számtalan barát és ismerős. Az, ahogyan élek, és élünk, ahogyan én ezt a világot érzem és látom. — ön készítette, a város felkérésére Má- tésizalto „Pro Űrbe” díját. A bronz, márvány alkotás, a virág cserepet tartó kéz a főtéren levő szoborra utal. Véletlenül? — Ni látja ez érdekes. S3: kor Pesten megkeresitek a szálkái barátaim, és nagyon kevés idő volt már, aikkor beszélgettünk a műteremben. Nos, ebből a jóízű beszélgetésből lett ez a szobor. Nem én találtam ki,* én csák alakot adtam egy elképzelésnek. Hát ennyi, örülök ha szeretik, ha élttik. — Második mátészalkai kiállítása alkalmából ismét ajándékot kapott Öntől a város. Egy kiállított művét. Nyírbátorban lehetséges, hogy egy új feladatra készül. Mikor látjuk megint? — Pontosam nem tudom, de járatos ember vagyok ezen a ikömyéken. Nyíregyházán éppen úgy, mint Szálkán. Sok a barátom. Szerencsés ember vagyok. Még biztosam találkozunk. Bartha Gábor Jelenet az így jöttem című, 1964-ben készült filmből. A kép előterében: Molnár Tibor és Kozák András. A múltat kutató tekintet könnyen felfedezheti, hogy „a hosszú himnuszok országai”, a kis népek különös gonddal figyelnek nemzeti történelmük legfontosabb fejezeteire, a sorsfordító his- 'tórüali eseményekre. E megkülönböztetett figyelmet a megmaradásért folytatott sokszázados hairc csiszolta élesre, s az azonosságtudatért vívott szellemi küzdelmek színterévé a tudománynyal együtt s néha azt előzve is a művészet vált. Kevés olyan nemzeti művészetet találni szerte a világban, amely annyi politikai töltést hordozna, mint a Duna menü népeké. A magyar művészet is magán viseli ezeket a jegyeket. Nem véletlen hát, hogy akár szépirodalmunkból, akár filmjeinkből ikibonta- kozik népünk története. Ebben a tükrözésd (és egyúttal értelmezési) folyamatban az irodalom jelentős időbeli előnnyel indul a film előtt, ezért megállapítható, hogy a mozgóképi művészet számára altod még jócskán és fotont a régebbi korokból bemutatásra váró időszak és esemény; ugyanakkor kétségtelen az is, hogy közelmúltunk történelmének bemutatásában éppen rendezőink (néha szépírói ihletésre) vállaltak oroszlánrészt. Hazánk felszabadulása azon eseménysorozatok közül való, amely jelentőségének megfelelő művészi hangsúlyokat kapva kerüiit vászonra. A Talpalatnyi föld (az államosított magyar filmgyártás első és mindjárt csúcsteljesítménye) cselekménye ugyan a felszabadulás előtt játszódik, de metafora értékű befejező képén főhőse börtönének ajtajáról ez olvasható: szabadul 1945-ben. Piros Góz Jóska, a nincstelen szegényparaszt ebben a filmben egy egész népet képvisel. ★ Ha végigtekintünk 40 év filmtermésén azzal a szándékkal, hogy kiemeljük azokat, amelyek a felszabadulás művészi megjelenítését vállalják magukra, nehéz helyzetbe kerülünk. A történelem megszakítatlan folyamat, s a felszabadulás elnevezésű periódus is több és összetettebb annál, semhogy azt mondjuk: kezdődött 1944. szeptember 23-án Battonyán és befejeződött 1945. április 4-én Nemesmedvesen. Ez az időintervallum pontosan a felszabadítás időszakának nevezhető, de a teljes fel- szabadulásiban benne van a megelőző időszak illegális kommunista mozgalma, a szerény méretű, de mégis létező ellenállási tevékenység, s minden, ami a néphatalom megteremtéséhez vezetett a háború befejezése után. Ha minden olyan filmet említem akarnánk, amely 1944—45 Magyarországán játszódik, vagy amelyek cselekménye a szereplők emlékezetének síkján erre az időszákra nyúlik vissza, túllépnénk egy évfordulós filmszemle kereteit. Figyelműinket inkább csak arra fordítsuk, amelyek a felszabadító harcok közvetlen eseményeit mutatják be. Az első olyan film, amelyben a szovjet katona mint félszabadító jelenik meg, a Felszabadult föld volt. A Bán Frigyes rendezte alkotás a Talpalatnyi föld folytatása (jóval kevesebb művészi meggyőző erővel, miint az első rész, ám azt sem felejthetjük, hogy ez már a sematizmus korszaka), cselekményének lényeges mozzanata Szeged felszabadulása. A tízéves évfordulóra készült el Máriássy Félix Budapesti tavasz című műve. Személyes sors és történelmi szerepvállalás fonódik egybe főhősének 'életében, aki szerelmének halála után fegyverrel a kézben lesz részese Budapest feiszabádítá- sának, bár az ő életének megmentéséért egy szovjet tizedes halála az ár. E film értékei visszavezethetők az ihlető Karinty-regényre, a rendezőnek a sematizmus korlátáin túllépő művészi erejére, s arra is, hogy ekkor már megfelelő időtávlat állt renelkezésre az egykori események megítéléséhez. Jancsó első kísérlete ennek a korszaknak a feldolgozására (A harangok Rómába mentek, 1959) aligha nevezhető sikeresnek, miként a Három csillag (I960) témában kapcsolódó -két utolsó epizódja is a leegyszerűsítő szemlélet jegyeit hordozza. Az Álba Regiának (1961,) amely Székesfehérvár felszabadulására emlékezik, csak néhány részlete maradt művészi értékei miatt emlékezetes (például a táncjeleneí az orvos lakásán), a közönség körében mégis népszerű lett, s ez főként annak tulajdonítható, hogy a szovjet felderítőlány szerepét Tatjana Szamojlova játszotta el. A kétrészes Honfoglalás (1964) dokumentatív értékei miatt érdemel figyelmet. Illés Béla regénye alapján készült, s az íróról tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg őrnagyaiként részt vett a £el- szaibadítási hadműveletekben. A film főhőse Dalnoki Miklós Béla (Páger Anitái megformálásában). E korszak lényegének megragadásában alighanem Jancsó Miklós jutott a legmesz- szebbre és legmélyebbre így jöttem című, 1964-ben tószült munkájában. Kísérletet sem lehet tenni azoknak az értékeknek a felsorolására egy szemle keretében, amelyek ezt a filmet a magyar filmművészet csúcsteljesítményei közé emelik, de jelzésszerűen utalni kell arra a minden hamis pátos.:tól mentes, pszichológiailag jól motivált cselekményre, amely egy 17 éves magyar diák és egy nála jóval idősebb szovjet katona (Szergej Nyikonyenlkó játssza) kényszerű együttléténak barátsággá alakulását mutatja úgy, hogy sorsuk átvitt értelemben egy nemzedék sorsának példázatává lényegül. Hogy 1944—45 személyes tragédiákkal terhes időszak volt, aligha tagadható. Az igazi túlemelkedést az eseményeken az jelenti, ha már nevetni is tudunk bizonyos mozzanatain. Keleti Márton A tizedes meg a többiek című filmje (1965) ;;ze- rencsc-s csillagzat alatt született. Görbe tükrében az esemény ek ellenáll hatatlanu I múlat- gos módon jelennek meg. Méltán szerepel e mű is a le; elentőssbb alkotások listáján. Szem,., ,nk teljessé tétele érdekében meg kell még em- lítenun a Szemtől szembe című Hímet (1970), amely szovjet és magyar katonák értelmetlen halála kapcsán a felelősség kérdéseit feszegeti. Hamar Péter Szabad vegyértékek Könyvespolcunk Horváth Péter életkorát tekintve fialtál ember. Amivel birkózik, edzett férfierőt kíván. Realista igényű elbeszélői munkáiban nemzedéki tapasztalatait és felismeréseit fogalmazza meg hittel, konok elszántsággal. Az Egéridő (1975), öcsémnek szeretettel (1980), Sosemvolt aranykorunk (1981) után új könyvében, Szabad vegyértékek (1984), kisálklott életutaltoit faggat. Legendák, különféle iindulatú történetek szülőhelye a futkosó, a katonai börtön. Horváth Péter regénye ezt a világot mutatja be lendületes stílussal, szinte egyetlen lélegzettel. A cellaüa- kők közül egy érdekli igazán: Szinyák Karcsii. A fiú csonka családban nevelkedett, tehetségesen rajzolt, zenekarban játszott. Vállalkozó szellemű apja Afrikába készül hidakat építeni, de a fiút nem készteti ámulásra sem a fölfelé ívelő pálya, sem a Mercedes suhanása. Benne az apjával kapcsolatban régóta hordozott, növelt trauma él: nem aikarta, hogy a gyermek megszülessen. Ez krónikus identitászavarhoz vezetett, az énazonosság kínjával küszködött egész életében. „Tudod — magyarázta Csa- csának egyszer —, annak a görögnek egy fix pont kellett volna, hogy kimozdítsa a sarkaiból az egész misculanciát. Nekem 1 három is van: T. R., a haverok és a zene, mégse akarok a világgal semmit se kezdeni. Megvagyok benne úgy, ahogy van” — fogalmazza meg világképének lényegét a tizenhét éves fiú. Elesettség, a világban való tájékozódás képességének hiánya, valamilyen ösztönös, csak érzelmekben megjelenő vágyakozás a belső és külső harmónia iránt. Karcsi élete folytonos menekülés, ^kifelé menni, mindenhonnan kifelé, valahová, ahol senki se érheti utol, ahová kérdései és kétségei sem követhetnék, oda, ahol új életet kezdhetne, emlék és érzések nélküli életet.” Horváth Péter . megmutatja ennek a fiatalembernek az egyéniségét, félelmeit, indulatait. De értelmezéséből hiányzik az egyensúly megteremthetősé- gének a lehetősége; az író fiatál hősei végleg a világ peremére szorulnak, olykor küszködnek önmaguk devianciájával, éber pillanataikban csodálkozva néznek körül: miért alakult így az életük? Horváth Péter alapvetően megmarad az állapotrajznál, leírja a hősök környezetét, életük eseményeit, de hiányzik munkájából az elemzés, az összefüggések feltárása. Mintha túlságosan közel engedte volna a reálisabb, tárgyi- lagosalbib szemléletben. Igaz, a szociológia már felvállalta ezt a feladatot, a következtetések levonásával, a veszélyekre való felhívással sem maradt adós, de az irodalom a maga sajátos eszközeivel, az érzelmi viszonyulás kialakításával nagy segítséget- nyújthat a regényben is vázolt probléma megoldásához. Horváth Péter műve azzal a formai újdonsággal szolgál, hogy főhősét négy olyan társa jellemzi, akik valamiképpen részesei voltak Szinyák életének. A más és más megközelítés árnyaltabbá teszi a kialakuló képet, egyúttal a válogatás az elbeszélőt is jellemzi. A Szabad vegyérték a máshoz való kötődés lehetőségét és minőségiét kínálja. A megvalósulás mindig konkrét és egyéni. Szinyák Karcsi tragédiája, félbemaradt élete, értelmetlen halála arra figyelmeztet, hogy nem elégedhetünk meg a jelenségek feltárásával, a megoldás módjait minél gyorsabban tetté toll változtatni. Idáig jut el a halála előtti pillanatban Karcsi is, amikor azt mondja: „csinálni kell a dolgokat és ha rosszul mennek, hát jobban kell csinálni.” (Kozmosz Könyvek) Nagy István Attila npTOrrTTrenll szobrászművész 1 lelszabadülás filmmnwszetflnk Írében 1985. március 23.
