Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
Anyanyelv, egyén és közösség Á magyar nyelv hete elé fenti címet tűzte ki a k TIT magyar nyelvi szakosztálya az idei ar nyelv hete központi jául. Az anyanyelv az a r, amelyet az ember légin ismer és legszíveseb- beszél, s rendszerint az, yet gyermekkorában, főanyjától tanul. Beleszü- az ember ebbe a nyelv- ízt tanulja meg legelőbb, n ezen a nyelven beszél- szülei, testvérei, rokonai, zvetlen környezete, majd tai, iskolatársai. E nyelv ségével ismerkedik meg a yezetében levő fogalmak- s e nyelven alakul ki ben- fogalmak összekapcsolónak módja, a fogalmak oksági viszonyok, tehát formálódik a gondolko- . S mivel e nyelven közműi kapcsolódnak az em- en a fogalmakhoz a sza- a fogalmak egymáshoz viszonyának kifejezésére felvtani eszközök, e nyel- tudja gondolatait köny- i és érthetően kifejezni, ik beszédét pedig megér^ anyanyelv kapcsolja be mbert a társadalomba, hi- a társadalmát ez a nyelv ította ki és tartja össze, anyanyelven ismeri meg adalma történetét, műségét, s mindazt, amit a adalom évezredek során r z ember azonban nemcsak •.onélvezője a társadalmá- hanem annak munkása Éltetője és továbbvivője. Dolgoznia kell, harcolnia azért, hogy az a társadalom, amelybe beleszületett, s amelytől fiatal korában mindent megkapott, emelkedjék és élete jobb legyen. A demokratikus társadalom azonban a felemelkedéshez, a jobb élethez nemcsak a „munkát” várja el a tagjaitól, hanem azt is, hogy véleményükkel, nézeteikkel, állásfoglalásukkal, tehát a demokratikus jogaik gyakorlásával is segítsék egy magasabb rendű társadalom kialakulását. A demokratikus jogok gyakorlásának alapvető közege az anyanyelv. Gyermek- és ifjú korában ez kapcsolta be a társadalomba, felnőtt korában pedig ez teszi képessé arra, hogy most ő adjon a társadalomnak. Erre azonban csak akkor képes, ha tudatosan használja anyanyelvét, ha fejlődik a nyelvi készlete és gyarapszik a kifejezőképessége, ha a nyelv törvényszerűségeit ismeri, elemi szabályait betartja. Az élet számtalan példát állít erről elénk. Gondoljunk csak az értekezletekre, a gyűlésekre. Szinte nyert ügye van annak, aki javaslatait megfelelő nyelvi formába tudja öltöztetni. S gondoljunk arra is, hogy ma már megmosolyogják a súlyos fogalmazási hibákat vétőket. Az is valószínű, hogy sok okos terv, ötlet nem kerül a társadalom nyilvánossága elé, mert ki- gondolójuk nem képes gondolatait elmondani, vagy, ismerve nyelvi műveltsége hiányosságait, nem meri előadni. Az anyanyelv azonban nemcsak a társadalmiasodás eszköze. A mindennapi nyelv- használatunk az erkölcsi magatartásunknak is hiteles jelzője. Egész gondolat- és érzésvilágunkat kifejezi, ahogyan nap mint nap szóban és írásban érintkezünk egymással. Nyelvi magatartásunkból kiviláglik embertársainkhoz és a közös ügyeinkhez való viszonyunk, azok megbecsülése, illetve lenézése, szeretetük, illetve elítélésük. Nemrégiben egy tanulmánykötet jelent meg a viselkedéskultúráról. Az egyik tanulmány szerzője azt írja, hogy a viselkedéskultúránknak (amelynek szerves része a beszédkultúránk is) ma már olyan mérvű az elmaradottsága, „hogy egyre inkább kerékkötőjévé válik a gazdasági-társadalmi fejlődés egészének is.” H a valaki figyelemmel kísérte az utóbbi 6—7 évben a magyar nyelv hete központi témáját, láthatta, hogy évről évre visszatérő téma az anyanyelv és közélet, az anyanyelv és társadalom, az anyanyelv és műveltség összefüggéseinek vizsgálata. Fel akarjuk hívni az emberek figyelmét arra, hogy minél inkább finomodik a nyelvérzékük, emelkedik az anyanyelvi műveltségük, annál alkalmasabbá válnak társadalmi feladataik megoldására. Az idei magyar nyelv hete előadásainak is ez az alapgondolata. Bachát László Olvassuk újra — együtt! Veres Péter: Haza és nép 39 éves korában jelent meg első kötete. A balmazújvárosi rasztember úgy robban be az irodalom világába, ahogy vesen, és úgy válik a népi mozgalom vezéralakjává, mint- világéletében politikával foglalkozott volna, mintha indig „népben-nemzetbcn” gondolkodott volna. Ezzel a fejezéssel ő lepte meg még pályája elején a magyar szelni életet, s attól kezdve megszoktuk, hogy mindig minden ísával egy nép egészének világszintre emeléséért küzdött. ★ A zt hiszem, jól tapintom: CX engem itt elég sokan „narodnyik”-nak, sőt ne köntörf alázzunk —, na- nalistának tartanak, htairat he!vett: megfigyel - vagy legal ibb^ észre vette-e r valaki, h így én az írásában és besz édeimben a ha- hazafiság, sőt még a ha- zeretet szó is igen ritkán sználom? Nem a tagadás ín, nem, nem, hanem egy- izt eredendő ridegparaszti és i ízlésből: ezeket a fogai - ikat az én fjúkoromban az enfeleink, ez uralkodó osz- yok csatlósai, íródeákjai, etlen és cinikus újságírók nagypipájú, kevésdohányú nkettpolitik ások, a „hazai - ik” kisajátították és az élős- ;k hazug hangszerelésével, előttünk, szegény faluszéli agyarok előtt, lejáratták, ■m lett belőle se föld, se mka, se kenyér. Még csak ig” se...! Másrészt — s ez §g fontosabb — mint gön- lkodásban és ízlésben kol- ttivista lélek, már kezdettől gva mélyebbre törekedtem: haza mint földterület csak néppel mint közösséggel íz országgá és nemzetté. Hi- sn a mi őseinknek „haza” üt már a Volga menti Mag- i Hungária is, „Dentu-Mo- ria” is, sőt ha csak rövid eig, Etelköz is, haza lett a jna—Tisza melléke is (de y van ez a világ többi népé- :1 is), mi tartott hát meg bennünket, amikor egy-egy hazát el kellett hagyni? A nép, mint közösség, egy sajátos politikai, szellemi-lelki és „sorskohézió”. Beleértve a mindenkori politikai hatalmi akaratot is: az Árpádét, Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd a Rákócziét és Kossu- thét! Hisz volt úgy, hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a magyarság mint közösség mégis megmaradt. Mint ahogy megmaradtak sok százados szolgaságban is a szomszédaink, csehek, szlovákok, románok, szerbek, bolgárok, görögök, albánok! így a nemzetfogalom is nemcsak történelmi, hanem szükségképpen közösségi realitás is. Az osztály nélküli szocialista társadalomban is. Hogy a messze jövőben hogy s mint lesz, hogy a „megmaradás” és „átalakulás” örök (dialektikus) törvényei miként érvényesülnek a népek életében, az maradjon nyílt kérdés: most „ez van”! A szocialista Közép-Európá- ban egy Magyarország és egy magyar nemzet is van. És úgy kell róla gondolkoznunk, hogy legyen is ... Máskülönben miért építenénk benne szocializmust? Üjra és újra hallom és olvasom: a nemzeti államok csak a XIX. században, a francia forradalom után alakultak ki. A feudális Európára, úgy látszik, mintha ez valóban érvényes volna. Igen, de mit szóljunk a régi görögök nemzeti-közösségi érzéseiről, mit szóljunk Marathonról és Thermopylairól ? Hova tgsz- szük Homéroszt és Aiszkhü- losz, Szophoklész, Euripidész közösségi drámáit és tragédiáit? És Rómát, a korait, azim- périummá növekedés előtt? Vagy az íreket, akik 1600 éve harcolnak azért, hogy a „zöld sziget” valóban az írek országa legyen? Mi ez? De gondolhatunk akár az ezer év előtti magyarokra is. Amikor idejöttek, a magyarság népi-nemzeti közösség volt, ha ugor-türk keveredésben is. Olvassuk el Kézai Simont, de akár Anonymust, ezek már nemcsak a nemzet krónikásai, hanem „apologé- tái” is! Hogy hadakozik Kézai a német Orosius állítása ellen, mely szerint a magyarok a gót Alarik seregéből kivetett kóbor tábori ringyóktól és fajtalan gonosz lelkektől származtak volna! Sőt: Kézainál már ez a kifejezés is megvan: „Isten szava és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben pontosan megjelenjék” stb. stb. A feudalizmus csak elhalványította és ahol lehetett, elfojtotta a népi közösségek nemzeti ösz- szetartozás-érzését, mert ke- resztül-kasul dinasztikus és családi birtokokra szabdalta Európát, de íme, mihelyst a feudalizmus meggyengült, majd megbukott, Európában, s tovább az egész földön, nemzeti államok keletkeztek, és keletkeznek ma is. Miért? Persze, van erre válasz, de én itt most csak a kérdést teszem fel. Az válaszoljon, akinek kétségei vannak! Kiss István: Munkások Szabó Iván: Sportoló nő Fővárosunk felszabadulásának évfordulóján nyílt meg a Budapest Galériában Negyven év köztéri szobrai Budapesten című kiállítás. A belépőt nagyméretű térkép fogadja, megjelölve rajta a köztereken álló szobrokat, emlékműveket. Bizony, itt is akad fehér folt, a fővárosnak is megvan a maga „hátrányos helyzetű” kerülete, a XVI., ahol negyven év alatt csak öt szo- bort állítottak, abból is kettőt 1984-ben. A XIV. kerületben 71, a XIII-ban Angyalföldön 68 köztéri alkotást lepleztek le negyven év alatt. Belépve a kiállítóterembe, jóleső érzéssel fedezem fel főiskolás korom szoborideálját, Kerényi Jenő felvonulóit. Kiss István számos politikai emlékművének kis mintáját. Somogyi József, Pátzay Pál, Mikus Sándor egy-egy ismert szobrának makettjét. Az emeleten fiatal szobrászok és érett mesterek művei vannak nagyméretű fotókon tematikai bokrokba csoportosítva. Két televíziós képernyőről Varga Imre bölcs gondolatait a szobrász és társadalom viszonyáról szobrai társaságában látom, hallom. Kell az ilyen didaktikus tematikus kiállítás. Szükséges á társadalmi mecénatúra eredményeinek évfordulókhoz kötött bemutatása nemzeti önbecsülésünk elmélyítéséhez. A tárlatra több mint 200 oldalas nagy alakú katalógus (könyv) készült. 544 alkotás fotóreprodukciójával évenként sorolva a műveket. 1945-ben Antal Károly két szovjet hősi emlékműve mellett csak Bajcsy-Zsilinszky Endrének — megyénk szülöttének — állítottak portrét, domborművet. 1946-ban ismét róla készült egy másik portrédombormű és Rezi Károlyról egy. Ezt a „hálás?” utókor lebontotta. 1948-ban a szabadságharc centenáriumán már 15 szobrot avattak. 1965-ben, a 20. évfordulón 32 szobor készült. 1984-ben ennek a felét avatták. Érdekes az alkotók között böngészni. Megtudjuk, hogy fővárosunk legjobban foglalkoztatott szobrászai: Kiss István 16, Varga Imre 14, Tar István 13, Pátzay Pál és Mikus Sándor 12—12 szobrot készített. Kerényi Jenő 7, Kis- faludi Stróbl Zsigmond és Somogyi József 6—6, Feren- czy Béni csak két szobrát találjuk a fővárosban. Megyénk szobrairól jó lenne hasonló leltárt készíteni. Nem kell szégyenkeznünk, hiszen 1984-ben, ha megerőltetem magam és összeszámlálom, csak Nyíregyházán félannyi domborművet, szobrot állítottak, mint a fővárosVarga Imre: Bartók Béla ban! A Budapest Kiállíóte- rem katalógusához hasonló kiadvány nagyon hasznos és rangos közművelődési tett lenne. Azt hiszem, hogy a honismeret ilyen kulturális tárháza tanulságos a jelennek, ezt tették elődeink és a jövőnek, hogy ennél alább már mi sem adhatjuk, a múlt kötelez! Tóth Sándor 1985. március 2. O Megyei katalógus is kellene! Negyven év köztéri szobrai Budapesten (1945-1985)
