Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

1985. március 2

O

A tanárnők sose mennek férjhez?

Párta és diploma

r-----------------------------------------\

A jelzők könyörtelenek. A közvélemény pedig kíméletlen. Űton-útfélen aggatják az emberek másokra a jelzőket, holott azoknak legtöbbször semmi alapjuk sincs. Mert mikor kell (?) egy lánynak férjhez mennie? Erre igazán nincsen recept, nem lehet korhoz és időhöz kötni. Am hamar rásütik a lányokra: vénkisasszonyok. Valóban? Írásunk öt leány beszélgetését rögzíti, akik közül a „legidősebb” is még csak hat esztendeje került ki a főiskoláról. Mindannyian a Nyírmadai Általános Iskolában tanítanak, s közös bennük: élnek-halnak a munkájukért, nem ismernek megoldhatatlan feladatot. Egyszóval, lehet rájuk számítani. Kresznósz- ki Máriáról, Koczka Andreáról, Sárga Máriáról, Balázsi Éváról és Bicskei Angéláról van szó.

<----------------—____________________________________________^

Könr < én indul a beszélgetés, is ma a tanárrá válás.

— Kisgyerek koromtól az iskola levegőjét szívtam magamba — kezdd Angéla. — Szüleim pedagógusok, nem vollt nehéz a pályaválasztásom.

Majd sorban valamennyien megnyílnak. Anreáéknál a családban sok pedagógus van, Sárga Mánia édesanyja tanítónő, s milyen a véletlen, nagyapja éppen Nyírmadán kezdte a tanítást, ott ahol unokája már egy fél esztendeje dolgozik. Kresznószki Mária rokonsága sem mentes a pedagógusoktól, de ő ezt nem érezte meghatározónak.

— Én első generációs tanító vagyok — mondja Éva.

— A családban eddig nem volt pedagógus, viszont én döntőinek tartom, hogy az általános iskolában akár a tanítóim, vagy a- tanáraim olyan mély benyomást hagyták bennem, hogy nem is készültem más pályára, csak erre. Ez kötötte le minden energiámat a főiskolán is.

Újiaibb téma, a főiskolai élet, a lányok, fiúk kapcsolata.

— A kollégista fiúk nem tisztelték a lányokat — veszi át a szót Andrea. — Azt hiszem, nem túlzók, de mindenkit rossz lányinak tartottak. Ha valaki visszautasított egy fiút, az másnap már keresztül nézett rajta.

Tízből

három

— így igaz — helyesel Éva.

— Nagyon sok hallgatót ismertem a kollégiumban és a fiúk többsége valóban ilyen volt. Persze lehet, néhány lányból általánosítottak, mert ahogy mondják, sok az eszkimó, kevés a fókái. A fiúk válogathattak a lányok között. Pedig ha a lányok a sarkukra álltak volna, minden megítélés másképp alakul.

— Az igazság az, hogy a lányok nagyirésze még a főiskolán férjhez szeretne menni — szólal meg Sárga Mária. — Valahogy úgy érzik, ott biztosabban elkelnek, s ha büszkék, esetleg nem veszi el őket senki sem.

— Osztom Marika véleményét — beszél ismét Éva. — Ha sikerül egy fiút magához édesgetni valakinek, sokat tesz érte, hogy megtartsa.

— Én korábban jártam főiskolára, mint a kolléganőim — veszi át a szót Kresznószki Mária, — de nekem pozitív tapasztalataim is vannak. Akikor a matematika szakon tanulók, fiúk, lányok összetartottunk, együtt tanultunk, szórakoztunk, a konyhában közös vacsorákat főztünk. Azt hiszem, évfolyama is válogatja mindezt. Persze lehet, nekünk szerencsénk volt.

— Aztán a harmad-, negyedéveseknél mór felvetődik a tartós kapcsolat kérdése — mondja Angéla —, de ezt nem szabad mindenáron erőltetni. Véleményem szerint a diákházasságot is inkább a lányok kezdeményezik. Aztán olykor, vagy inkább többször megtörténik a baj. Nálunk is voltak diákháziasságok, de tízből csak három maradt meg tartósan.

— Érdemes ezért? — kérdezi Éva.

— Egyáltalán nem — válaszolnak rá többen.

— Bennem az államvizsga után inkább az merült fel, hogyan lilleszkedek majd be a tantestületbe — emlékszik Angéla a két évvel ezelőtti pillanatokra. — Persze az is érdekelt, mi vár rám Nyírmadán, hogyan fogadnak, hiszen hazajöttem. S a szorongásomat nagyon kellemes öröm váltotta fel.

Témaváltás: a beilleszkedés, a munkán kívüli élet.

— Andreával közösen szolgálattá lakást kaptunk — vázolja a helyzetét Sárga MáKoczka Andrea

rtia. — Ez egy időre lekötött bennünket, de fél év alatt, amióta végeztünk és itt vagyunk Nyírmadán, azért sokszor töprengünk rajta, hogyan tovább, mi lesz később.

— Idő kell, amíg megismerjük a falut — fejtegeti Andrea, — na meg a munkánk léköti az időnket. Tanítunk, felkészülünk az órákra, délután foglalkozásokat vezetünk, aztán boltba megyünk, s éljük a hétköznapi életünket.

Korlátozott

lehetőségek

— Szerencsére fiatal tanári gárda jött össze — mondja Kresznószki Mária. — Angéla a KlSZ-titkárunk, többször kirándultunk már, legutóbb Telkdibányára, a nyáron közös szabadtéri főzést rendeztünk, közös volt a szilveszter is.

— Persze a kört szélesítjük — toldja meg Andrea. — Mindenki elhozta magával az ismerősét, a barátját. Nagyon jó kovácsnak bizonyulnak a rendszeres sportdél- utánok. Most a nyáron külföldi utat tervezünk. Szóval a programokat mi szervezzük, mert itt a faluban bizony korlátozottak a lehetőségék. Viszont az igény a társaságra bennünk is megvan. A kulturális életet itt a mozi adja, de mi tovább mentünk, színházbérletünk van, s rendszeresen járunk Nyíregyházára színházba.

— Sajnos, most éppen halódik a kultúrház — fogalmaz kesernyésen Angéla. — Gondoltuk, hogy községi szinten szakköröket szervezzünk, vezessünk. Szívesen tennénk, ám a kultúrház a mai állapotában erre alkalmatlan.

Témaváiltás: a társkeresés, a partnerkapcsolat.

— Sokszor szóba kerül ez közöttünk is, a csalódban is, nem tabu téma — mondja Éva. — Nekem nem is olyan régen egy ilyen beszélgetés alkalmával azt mondták: aki neked van rendelve, úgyis eljön. Persze nem hiszek a csodákban, deeziazt sem jelenti, ihogya férj'keresiés tölti ki az időmet. Nagyon elégedett vagyok a munkámmal, s igazán jó pedagógusközösség van Nyírmadán. Ezt azért mondhatom, mert nekem már a második munkahelyem. Az előzőn közéi sem volt ilyen kellemes a légkör. Visszatérve az előbbi gondolatra, természetesen én is szeretnék férjhez menni, ez nem titok, s nem is álom.

Balázsi Éva

Kresznószki Mária

Bicskei Angéla

— Szeretem a társaságot, a barátságot — vallja Andrea. — Tartom a kapcsolatot a volt évfolyamtársaimmal, eljárok hozzájuk Debrecenbe és máshova. Velük elmegyek másokhoz, szélesedik az ismeretségi köröm. Vagyis tévedés lenne csak helyben megkapaszkodni, sokkal szélesebb körben kell mozogni az embernek.

Partnerkapcsolatok

—Tavaly egy nőnapi vonattal Lipcsében voltam — meséli Angéla —, most Le- nigrádba szeretnék utazni. Számtalan lehetőség az újabb és újabb ismeretségek kötésére.

— Nem kell ilyen messzire menni — mosolyog Kresznószki Mária. — A munkánk révén is építhetjük a kapcsolatot. Csapatvezető vagyok, másikunk KISZ-titkár, többen tudományos munkát is végzünk. Szélesedik a kör, több az ismerős. Hiába kicsi ez a falu, azért a lehetőség megvan a partnerkapcsolat kiépítésére. Igaz, a kör szélesítéséhez idő kell, az ismerkedést pedig erőltetni nem lehlet.

— Van egy nagyon jó esetem erre — gombolyítja tovább a fonalat Angéla. — Volt egy barátom, akivel eleinte nagyon uinszimpati- kusnak tartottuk egymást. Ha ő volt benn a helyiségben én mentem ki, illetve fordítva. S egyszeresek megszűnt ez a, hogy is mondjam, gyűlölködés (?), sokáig együtt jártunk utána, majd kölcsönösen elváltak útjaink. Azt hiszem, ha valamelyikünk erőlteti, nagyon rosszul végződött volna.

— Érdekes, nekem mindig akkor alakult ki a legjobb kapcsolatom, amikor egyáltalán nem számítottam rá — szól Andrea. — Hogy miért? Ki tudja. Különben én sohasem voltam szerencsés a kapcsolattartásban, valamiért mindig megszakadtak. Ez egy kicsit arra késztetett, hogy önmagamba forduljak, megvizsgáljam magam, változtassak a magatartásomon.

— Andrea egyéniség, ő mindent céltudatosan végez az életében — jellemzi kollégáját Sárga Mária. — Nem hiszem, hogy éppen ebben lenne más.

— Nagyon köszönöm — így Andrea.

— Hadd mondjak el egy történetet magamról — mondja kicsit elgondolkodva ezek után Éva. — Munkáscsaládból származom, s Úgy érzem, ez a partnerkapcsolataimat is meghatározza. A fiúk szülei megnézik a jövendő menyük származását, s bizony volt már olyan, amikor éppen a szülők miatt szakadt meg a kapcsolat. Én pedig kényes vagyok arra, hogy utólag senki se dörgölje majd az orrom alá, miattad vállaltam az egészet.

— Jaj, nekem volt egy aranyos esetem egy kislánnyal

— kezdi a történetet Andrea.

— Egyszeresek elém áll az egyik tanuló, s azt mondja, ő is szeretne tanárnő lenni, de végül nem az lesz. A miértre azt mondja azért, mert a tanárnők sohasem mennek férjhez. Én ezen úgy elcsodálkoztam, hogy szólni sem tudtam, csak arra gondoltam, remélem ez nem így van a köztudiatban.

Kommendálás

— Ilyen sztorim nekem is voLt — kapcsolódik az előző gondolathoz Kresznószki Mária. — Az osztályomban a gyerekek megkérdezték: tanárnéni miért nincs férjnél? Hirtelen azt válaszoltam nekik a meglepődéstől, hogy azért, mert így több időm van veletek foglalkozni. Na erre kórusban zúgták: akkor még ne is tessék férjhez menni, csak ha már kijártuk a nyolc osztályt.

— A kíváncsiságuk mellett még kommandóinak is a gyerekek — tromfol Andrea.

— Az ilyen bemutatásoktól mentsen meg engem mindenki — mondja kissé emeltebb hangon Sárga Mária. — Az ilyeneknek csak a

legritkább esetben van jó végük, közben mustrálgatják az embert. Még a hátam is borsódzik a gondolattól.

— Pedig dívák mostanában ez a szokás — válaszolnak többen.

— Otthon, amikor hazamegyek Mándokra, — fejtegeti Andrea — édesanyám megkérdezi, na nem találkoztál még senkivel sem? Persze egyetlen szóval sem erőltetik a férjhezmenést, amit nálam nem is lehet. Néha aztán letargiába esem, de ez nem olyan világfájdalom, inkább fáradtság. Olyankor azt mondom magamnak, huszonhárom évesen előttem a világ, s ha ehetek egy jót, minden jó.

— Hétfőn nekem is rossz volt a hangulatom, elromlott a vízcsap — beszél Éva. Szolgálati lakásban lakom, mellettem egy házaspár, a feleség szintén tanárnő. A férje javította meg a csapot, s hizony sokkal könnyebb lehet egy férjjel az oldalán a kollégámnak.

— Kerülgetjük itt a forrókását — elégeli meg az eddigi beszédet Kresznószki Mária —, egy a lényeg, jelenleg egyikünk sem menyiasz- szony. Kilátástailansógró! persze szó sincs, mindannyian fiatalok vagyunk még, előttünk az élet, saját magunk alakítjuk.

— Osztom Marika véleményét, s hadd tegyem még hozzá — mondja Éva —, a főiskolán mindenáron egyikünk sem akart férjhez menni, netán férjet fogni. Mondjátok meg, ha nem így van.

Kettőn áll a vásár

— Ez így igaz, de a probléma inkább az, hogy itt nehezebb férjet találni — boncolgatja Sárga Mária. — Habár én vallom, az ember véletlenül összefut valakivel, s az első pillanatban nem is sejti, rá várt. Csak egy futó kapcsolat is már biztonságot nyújt az embernek, optimistábban: látja olyankor a világot, s talán, még a Nap is szebben ragyog, a tanítás is könnyebben megy.

— Ez biztos — helyeselnek többen.

— Egy időben próbáltam elképzelni egy ideált — mondja Angéla. — De ezt elvetettem, mert szerintem olyan nincs, hogy minden jó tulajdonság egy emberben öltsön testet, s talán nem is lenne ez jó. Mindenesetre még kevés olyan fiúval találkoztam, akit szívesen elfogadnék minden tekintetben partnernek.

— Erről már többször beszélgettünk szűkebb körben — toldja meg Éva —, s mindig megegyeztünk, nem a diploma a lényeges. Nem kell feltétlenül értelmiséginek lenni, csak értelmesnek. Lehet nagyon jó férj egy szakmunkás is, de lehet rossz egy diplomás is. Ezt embere válogatja.

— A vásár mindig kettőn áll — folytatja Sárga Mária.

— Milyen igaz, csak jól kell egymásra találni — mondja ki a végszót Andrea.

önmagukról, partnerkapcsolatukról vallottak a nyírmadai tanárnők, őszintén, nyíltan tárták fel legmélyebb érzelmeiket, nem tagadva, szeretnének családot alapítani. Egy férjjel köny- nyebb, mondta egyikőjük, kilátástalanságról szó sincs, mondta a másik. Nem gubóznak magukba, nem zárkóznak el a világ elől, éppen fordítva, megmutatják énjüket, kitárulkoznak. Élik a fiatalok mindennapi életét, miközben becsülettel elvégzik a munkájukat. Ferenczi István, az iskola igazgatója fogalmazott így:

— Munkájukra mindig lehet számítani.

V

___________________________)

Sipos Béla

KM HÉTVÉGI melléklet