Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

1985. március 2. Kelet-Magyarország 3 „Csodamasinák” a termelésben Nem mind tévé, ami képernyő A számítógépek világában élünk. Ma már alig akad ember, aki (elkapja a (éjét, ha meg­hallja a hírt, hogy ebben meg abban az üzemben is ezek a csodamasinák segítenek a termelésirá­nyításban, -szervezésben, s ki tudja még, miben. Az sem szenzáció tehát, hogy a HÓDIKÖT tisza- lökl üzemében is működnek már ilyen berende­zések, nagy terhet véve le az üzem dolgozóinak válláról. Akivel csak beszéltünk a gyárban, min­denki csak áldotta a berendezések „kiagyalói­nak” eszét. — Hogyan fogadták a szá­mítógépek érkezésének hí­rét? — Gondolhatják ... — mo­solyognak ma már —, el nem tudtuk képzelni, mi fog ki­sülni ebből. Néha még most is arra riadunk álmunkból, hogy megbokrosodott a gép, s mi állunk tehetetlenül. Túl vagyunk rajta ..., bár ha­marabb beszereztük volna őket. Ám korántsem volt ez így mindig, Erdősi Györgynek, az üzem vezetőjének igencsak meg kellett izzadnia néhány­szor, míg elfogadtatta mun­katársaival a számítógépek alkalmazásának ötletét. Ma már csak mosolyog mindenki azon, hogy a kezdet kezdetén az üzem vezetőjét feljelen­tették a hódmezővásárhelyi anyagyárnál, mondván, mifé­le első számú vezető az olyan, aki munkaidejében tévézik! Iskola — géppel Ki is szállt egy bizottság, amely aztán megállapította, hogy a „bűnös” valóban té­vézik, de nem holmi szexfil­met nézeget titokban, hanem próbálgatja a számítógépet, keresi azokat a lehetősége­ket, programokat, melyek az itt dolgozók munkáját köny- nyíti majd. Az egész história nyolcvan- három kora nyarán kezdő­dött, amikor Erdősi György tudomást szerzett arról, hogy a helyi gimnáziumban dol­goznak már egy kicsike szá­mítógéppel. Már korábban is érdeklődött e berendezések iránt, megkereste a gép pe­dagógusirányítóját, s mivel a gimnáziumban különben is szünet volt, még ezen a nyá­ron elkészítettek néhány programot, amit aztán bemu­tattak a vásárhelyi anyagyár- ban is. Sikerrel debütáltak. Ennek is köszönhető az, hogy a HÓ­DIKÖT ma már tucatnyi szá­mítógéppel rendelkezik, melyből két Commodore sze­mélyi számítógép Tiszalökön működik. Kizárt a tévedés — Milyen eredménnyel? — Minden várakozást fe­lülmúlva — feleli Szemenyei Jánosné konfekcióvezető, s hozzáteszi: — Ma már az ember ha akarja, ha nem, előbb-utóbb megismerkedik a számítógépek nyújtotta elő­nyökkel, de milyen más az, ha az ember másoktól hall erről, vagy a saját gyakorla­tában tapasztalja. Mint említettük, az üzem­ben két számítógép működik, az egyik a termelésirányí­tást, -szervezést, a másik a teljesítménybérek elszámolá­sát végzi. Aki csak kicsit is járatos ezek világában, tud­ja, milyen hatalmas munkát jelent e feladatok pontos tel­jesítése a korábbi, már-már kőkorszaikbeli módszerekkel. Egyetlen példa. Űj termék gyártása indul a szalagokon, az egész folyamatot azonban meg kell tervezni, figyelem­be véve olyan szempontokat, hányféle munkaműveletre, kellékre, mennyi időre, dol­gozóra, gépre és miegyébre van szükség ahhoz, hogy az a termék elkészüljön. S e tud­nivalókat apránként kellett összeszedegetnie a termelés- szervezőnek időt rabló mun­kával. S mivel emberek va­gyunk, bizony be-becsúszott egy-egy hiba. Most, hogy el­készültek a programok — ma már mintegy húszfélét dol­goztak ki az üzemben és a központban —, néhány perc­re van szükség mindehhez, és a tévedés gyakorlatilag ki­zárt. Mindezeket pedig állítja két diszpécser, Süveges Sán- dorné és Lakatos Istvánné, akiknek eddig bizony na­gyon sokat kellett bajlódniuk az üzemszervezéssel. Híre képes? Nem akarunk mi most mindenáron a számítógépek hasznáról papolni — hiszen az illetékesék úgyis tisztában vannak ezzel —, ám Erdő­si Györgytől idézzünk néhány mondatot: — Csak a saját munkámról hadd beszéljek most. A szá­mítógépek alkalmazása előtt az én tevékenységemnek jó harmadát a különféle szám­szaki jelentések ellenőrzése kötötte le. Az így felszabadult időt az igazi vezetői teendők ellátására fordíthatja az em­ber. Szép, szép, mondhatjuk er­re, ám ha már a számítógé­pekről van szó, nem lehetne ezeket az eredményeket le­fordítani a számok nyelvére is? (Mert lassan megérjük, hogy nem szóból, hanem számból ért a magyar!) Le­fordítható. Az üzem tavalyi termelési tervét hat százalék­kal teljesítette túl! Ám ha az esztendő harmadik negyedé­ben nem akadályozta volna a munkát a kellékhiány, a száz­tíz százalékot is könnyen el­érhették volna. Ez viszont már nem a számítógépen múlt. Hiába, csodára „ő” sem képes. Balogh Géza Exportcukorka Nagyhalászból Naponta 1,5 tonna cukorkát gyártanak csehszlovákiai ex­portra a nagyhalászi Petőfi Termelőszövetkezet édesipari üzemében. Képünkön: csomagolják a cukorkát, (cs) Carlo Hanzoni: Egy vermutot kérek! T Weneranda úr bement IM a borbélyüzletbe, le­“ telepedett a karos­székbe és megszólalt: — Egy vermutot kérek! — Tessék? — kérdezte a borbély, gondolván, hogy rosszul hallotta. — Egy vermutot kértem — mondta Veneranda úr, — és azt hiszem, elég vi­lágosan és érthetően beszél­tem. — De hiszen én borbély vagyok, uram — mondta csodálkozva a mester —, le tudom vágni a haját, meg tudom borotválni, vermut­tal azonban nem szolgál­hatok. — Maga azt gondolja, hogy ha az ember aperiti­fet akar rendelni, akkor meg is kell magát borot- váltatni vagy nyiratni? — kérdezősködött tovább Ve­neranda úr. — Dehogy — mondta a borbély —•, ám az üzletem csak egy sarokra van a bártól... — Komolyan azt gondol­ja, hogy a sarki bárban megborotválják és meg­nyírják az embert? —kér­dezte Veneranda úr. —Fu­ra elképzelései vannak. Pár perccel előbb ott voltam, és csoda, hogy ki nem hajítot­tak az ajtón. — Ott viszont megkap­hatná a vermutját — kel ki magából a borbély, ami­kor már nem tudta, mi mást mondjon. — Nagyon lenőtt a baju­szom — mondta Veneran­da úr. — Azt le tudom önnek vágni, de vermutot nem ... — szólt a borbély. — Ugyan, miért akarnám magától, hogy vágja le ne­kem a vermutot?! — kiál­tott föl Veneranda kifogy­va a béketűrésből. — Cso­dálkozom, hogy micsoda emberek vannak manap­ság! Jól van, majd otthon levágom magamnak. É szavakkal felállt, és morgolódva otthagyta a borbélyműhelyt. Zahemszky László fordítása Á szabadság négy évtized« Ibrányban „...csak araszolva mindig, de előre...!" Az utcáján haladtomban azon tűnődöm, hogy mi a legjellemzőbb erre a község­re? Talán az emlékmű, ami azt hirdeti a világnak, hogy 1919-ben itt osztottak földet először? Avatásakor néhány ibrányi ember azt kérdezte: „A földosztás nagy dolog volt, a domborművön lévő emberek mégsem örülnek, miért?” S lám csak, nem az öröm, hanem a még soha nem próbálás félsze és ille- tődöttsége keveredik az el­tökéltséggel az arcokon. Akik az öröm kifejeződé­sét hiányolták, mind a fel- szabadulás után eszmélked- tek. Ezért nem tudják, hogy a második földosztást sem fo­gadta mindenki félelem, szo­rongás és aggódás nélkül. „Nem lesz ezért megint hu­szonöt bot?” — kérdezték. Elfogadták a földet, mert szükség volt rá. A szükség pedig nagy törvénytevő: „Ne vedd el a másét, ez isten rendelése! Szükség törvényt bont, ez meg az ember tör­vénye! Ezt kell követni!” És mint nincstelenből lett új gazdák, művelni kezdték a kapott földet. Egy régi könyvben olva­som: a település „földbirtok­megoszlása 1 nagybirtok, 6 középbirtok, néhány kisbir- tok és 454 törpebirtok. A község területe 10 580 ka- tasztrális hold, a lakosok száma 6028. A községben 1700 lakóház áll. Iskolái: 8 református, 4 római katoli­kus, 1 községi és 1 uradal­mi elemi népiskola és 1 köz­ségi óvoda. Van községi or­vos, gyógyszertár és piac — helyben.” A határból 7964 katasztrá- lis hold volt a szántó. Tehát ebből egy holdnál alig több jutott (volna) egy lakosra. Kevesebb az akkori országos átlagnál! A megélhetésért más vidékekre jártak. Vol­tak sokan, akik a visszaté­rés reménye nélkül el is hagyták, voltak, akik vissza­térő szándékkal az új világ­részbe mentek szerencsét próbálni. Voltak, akik visz- szatértek, pénzecskéjükből földet vásároltak. A mai ib- rányiak többsége csak az öregek elbeszéléséből tudja, miért nevezték a község ha­tárának egy részét „ameri- kás föld”-nek, kik voltak, akik abban gazdálkodtak és milyen áron lettek „birtoko­sok”. Ennél nem kisebb rej­tély, hogy miért jöttek visz- sza oda, ahonnan az éhenha- lás elől menekültek el. Szó­lamnak hat, ha azt mon­dom: nem a hazát, de a rendszert gyűlölték! S mi volt nekik a haza? A haza földje? De hiszen az nem volt az övék! A szülőfalu? De hisz abban nem találtak megélhetést! A szülői ház? A család? A rokonság? A nagy­apák, nagyanyák, akik a te­metőben nyugodtak? Vagy mindez együtt? A ma élő nemzedékek tű­nődve állnak meg e kérdé­sek előtt és nehezen tudnak felelni. Eltűnt a régi világ és el­tűnik utolsó nyoma is a fa­luképről. Már csak mutató­ban, — mint könyvben a magyarázóábra — maradt valami. A nagyapák „mesé­jében” dereng csak elő a ré­gi Ibrány. És a nagyapák mesélnek? — Egyre kevesebben! — hangzik a válasz. Most tudom meg, hogy el­ment Cifronics Mihály bá­csi is, aki egyike volt azok­nak, akik 1945 után megala­kították az első népi szövet­kezetét és ezért Kossuth-dí- jat kaptak. — És az apák? Az ibrányi asszony, akitől kérdezem, elmosolyodik. — A mai öregek már nem olyanok, mint amazok vol­tak! — jelenti ki. — Megváltoztak? — Meg bizony! Hallgassa A helyi közélet, egyben a település központja. csak meg — mondja és be­lekezd egy történetbe. Egy majdnem hetvenéves asszony utaztában megis­merkedett egy hetvenen fe­lüli emberrel. Elmondta ne­ki, hogy az ő férje részeges, veri őt. A férfi viszont, hogy ő özvegy, magányos, szíve­sen élne valakivel. Egy idő múlva az ember éjszaka megjelent az asszonynál, fel­pakolta egy szekérre. A férj, aki éjjeliőr volt a termelő- szövetkezetben, reggel haza­térve csak a kutyát találta a szobában. A kutya nyak­szíjába cédulát dugtak. Az állt rajta: „Ez való hozzád, nem én. Ezután vele élj!” — Hát mert volna ilyet, tenni egy régi öregasszony? Nem! Ez az asszony jól tet­te, nehogy azt higgye egy rusta ember is, hogy csak az övé a világ, az asszonyé meg semmi! — mondja az asszony. Nem tudtam meg, hol tör­tént ez, Ibrányban, vagy máshol, de megeshetett akár­hol, mert mindenütt válto­zott a világ. Ibrány 1944. november 1- én szabadult fel. Nem volta községben vörös zászló, ezért egy piros ágyterítővei mentek az öregek a felsza­badítók elé. Most Ibrányban száznál több az értelmiségi, a községnek gimnáziuma van és napközi otthon, any- nyi hellyel, hogy minden gyermeket fel tudnak venni és képesek ellátni. Óvodából négy van — a település min­den részében egy. Harminc­két tanteremben folyik ta­nítás és 1000 gyermek egy „műszakban” jár iskolába. A község lakossága meghalad­ja a 7 ezer kettőszázat. La­kóházak újak vagy igen jó állapotúak, és ötszázzal több az otthonok száma, mint 1945 előtt volt. Az első ter­melőszövetkezeteket 1949- ben szervezték és azok 1967- ben egy szövetkezetbe egye­sültek. Elindult a lakásépí­tés is a hatvanas években és a kacskaringós, sáros utcá- jú községet felváltotta egy rendezett utcájú, korszerű lakásokkal telerakott Ibrány. Az ibrányi ember a munká­ban sem adta be a derekát! (Itt történt, hogy a kenyeret követelő asszonyokat ep- részni küldte a szolgabíró. A felszabadulás után azok az asszonyok felzavarták a fára a szolgabírót. „Most ep- résszen maga, mi már ep- résztünk eleget!” — mond­Fi) Idős ztok emlékműve. ták neki.) A régi Ibránynak nem volt számottevő ipara, az emberek cselédkedtek — kb. ezren —, sokan eljártak dolgozni ipari vidékekre vagy kubikba, más ország­részbe. Ma a nyíregyházi gu­migyár kihelyezett részlege 400 embernek ad keresetet. Az ott dolgozók 90 százalé­ka nő. Van egy ipari szövet­kezet is, ami 330 embert foglalkoztat. Ennek ellenére még mindig 1100 ember jár el máshová kenyeret keresni (háromszázan megyén túlra). Ezek családi gondja-terhe a falura marad. A „hét dombra épült” Ib­rány sokat fejlődött, de ma­radt megoldani való problé­mája is. Vízművesítették a falut, sok a fürdőszoba, de még nincs szennyvízelveze­tés. Most tervezik (a tanul­mányterv már kész), csak­hogy sok, sok pénz kellene hozzá, ingatlanonként kb. 20 ezer forint. Van a község­nek gimnáziuma, kellene egy kollégium is, hogy a kör­nyékről bejáró tanulóknak is legyen kényelme. Javult az orvosi ellátás, de össze kel­lene hozni a hét végi orvosi ügyeletet, a gyermekszakor­vosi rendelőt és hozzá az orvosi lakást. Nyolchelyisé­ges szolgáltatóház épült, de az ellátást városi szintre kel­lene emelni rövidesen. Nagyon jótékonyan hatna, ha az elkövetkező években növekednének az ipari mun­kalehetőségek, ha a közeli években a termelőszövetke­zet vasipari üzemága mellett olyan ágazat is létesülne, ami késő ősztől tavaszig foglal­koztatná az asszonyokat. És lesz? — Mi is dicsérjük az ön­állóságot, de félelmei is van­nak, mert az önállósággal együtt jár az önerőre tá­maszkodás! — mondja a ta­nácselnök. — És lesz önerő? — Bízunk benne! Ibrány ötéves tervről ötéves tervre csak araszolva mindig, de előre haladt. Ezután is így tesz! — feleli. S valóban, a nem gyors, de állandó előrehaladáshoz szük­séges erő, mozgatószándék, a választott célhoz közelítő, olykor konokságra emlékez­tető szívósság és kitartás jel­lemezte mindig Ibrányt. Ez jellemzi ma is a megye köz­ségei közt. S íme, ezt a jel­lemzőt megtartja a jövőben is. Szabó György

Next

/
Thumbnails
Contents