Kelet-Magyarország, 1985. február (42. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
KM HCTVtM mm.Uklet TÖBB MINT OPEBETT mmmmammmmmmmmmmmma Százéves a Cigánybáró Medveczky Ádám Liszt-ilí jas karmester Zempléni Mária, a Magyar Állami Operaház énekesnője Jókai kezdte a „Safíf-val Idén százéves a Cigánybáró. Ifjú Johann Strauss, a keringőkirály 1883-ban Festen meglátogatta Jókai Mórt, és romantikus magyar irodalmi alapművet kért tőle, egy tervezett magyar vonatkozású romantikus színpadi zenemüvéhez. Jókai nemsokára elküldte neki a Saffi című novellát, amit Strauss — szövegírójával — fel is használt. A Cigánybárót a világ leghíresebb operettszínházában, a Theater an der Wien-ben mutatták be. A premier napjáról két dátum is van: január 28. vagy október 24. De az év pontos: 1885. A mű jelentőségét pedig Max Kalbeck, a múlt századvég nagytekintélyű bécsi kritikusa máig érvényesen írta le: „St^usst nemsokára ott üdvözölhetjük, ahová való, az operaházban. Az első felvonás és a másodiknak a fele kevés változtatással átvihető a Theater an der Wien-ből a Sta- atsoper-ba. A széles bázisra felépített első finálé minden nagyoperának díszére válnék. Aztán elegáns salto mortaje-val visszatér a vidám táncmelódiákhoz. Strauss most annyira eltért szokásos stílusától, hogy visszatérése a régihez —lehetetlen. Saffi alakja mesz- sze elüt a többi szereptől. Ilyen tökéletes rajzú ember az operettirodalomban nincs.” A Jókai meg Strauss teremtette Saffi-alak, a zenei ábrázolás operai mélysége az elmúlt évszázad alatt valóban az operaszínpadokra juttatta a Cigánybárót. Operett-társulatok nehezen birkóznak meg a színpadra- állításával, a közönség viszont operett-tömegekben nézi, — egy évszázada. A német nyelvterület operaházaiban szinte állandóan műsoron szerepel. Bécsben januárban kiállították a száz évvel ezelőtti ősbemutató plakátjait, tárgyi emlékeit. Mi pedig az utóbbi évek legsikeresebb magyarországi Cigánybáró előadásainak két résztvevőjével beszéltünk a jubileum alkalmából: Medveczky Ádám, Lisztdíjas karmester: — Rendkívül igényes mestermű, s nagyon nehéz karmesteri feladat, főleg a technikai megvalósítás tekintetében. Nehéz a finom, olykor romantikus, olykor könnyed bécsi hangvételét a melódiavezetéssel, ritmikai változatossággal úgy megvalósítani, hogy természetes legyen. A Cigánybáró tele van remek énekegyüttessel, tercettel, duettal, — gazdag zenei vi- lágú színpadi zenedráma. Kár, hogy az Erkel Színházban évekig használt díszletek elkoptak, s a színházak vezetése a felújításra általában csak a zeneszerzők születésének, vagy halálának jubileuma alkalmából gondol. A szegedi szabadtéri játékokon azonban szinte minden nyáron játsszuk. Zempléni Mária: — Még ösztöndíjasként ez volt az első szerepem, s 1975-ben léptem be az operaházi előadásba. Medveczky Ádám tanította be. Utána majd négy évig játszottuk, s két nyáron a szegedi szabadtérin is én voltam Saffi. A tenor és a szoprán szólam számára igen nehéz énekelni- valót írt Strauss, s nemcsak az első, hanem a második felvonás fináléja is igen szép, de igen nehéz, tényleg operaénekes feladat. Mindig nagy sikert, nagy örömet hozott nekem Saffi, hiszen nagyon jól megírt és egészen pozitív alak. A közönség pedig nagyon szereti a pozitív hősöket, Még Lengyelországban is így volt, ahol pedig magyarul énekeltem a lengyel nyelvű előadásokban. Ennyit a jubileum évében ifjabb Johann Strauss remekéről. F. D. A színház nekem még ma is ünnep. Ez az ünnepi érzés akkor született meg, amikor tizenévesként először színházba vittek. Kolozsvárt történt, s a János vitézt játszották. Ott álltunk várakozva a kivilágított épület előtt az esti nyüzsgésben, s a kísérő tanár még egyszer áttekintette a sort — mert sorban mentünk oda az iskolából vagy az intézetből, a Farkas utcából. Nem az egész osztály: aki a készülődés heteiben nem a képessége szerint szerepelt, vagy — mint osztályfőnökünk mondta — viselkedésével egy ilyen felnőttnek való eseményre éretlennek bizonyult, az nem jöhetett. Aztán beléptünk a színházba, s én már az előcsarnokban meg a ruhatárnál is úgy éreztem magam, mint a karácsonyi csengőre várva. Lassan kialudt a fény, felhúzódott a függöny, s vártam a nem mindennapi élményt, a játék varázslatát — alighanem úgy, mint kicsiny koromban a mesét. S a varázslat bekövetkezett: a játék magával ragadott. Tudtam, hogy egy másik valóság, mint amiből beléptem a színházba, s amelybe visszatérek, de azt is éreztem, közük van egymáshoz, ahogy az ünnepnek a „szürke” hétköznapokhoz. Bennem kapcsolódtak össze: jó volt e varázslat emlékét felidézni, s jó volt a színházba visszatérni. Jó volt és mindig kivételes. Az ellenőrzőben engedélyt kellett kérnünk még akkor is, amikor egyéni bérletünk volt már. S bár ezt a formaságot degradálnak éreztük, az, hogy mehettünk, megelőlegezett felnőtté avatás volt. Hát még ha valamelyik tanárunk megszólított bennünket a szünetben, s egykét szót váltott a darabról vagy az előadásról! Vagy akár csak egy nagydiák, egy végzős! Még ma is azt az ünnepi élményt érzem, ha színházba megyek. De különösen azóta töprengek ezeken az emlékeken, amióta vita kerekedett egy diákelőadás közönségének az éretlenségéről. Elmúlt az az évad, elült a vita is, de ahányszor színházba készülök, eszembe jut. S elgondolom, hogy ha az első színházlátogatásomat nem jutalomnak, jónak, kedvező lehetőségnek élem át, hanem kötelezettségnek, amelyet minden önállóság nélkül teljesíteni kell, s eszerint gépiesen számba vesznek, vajon akkor is ünnepi élménnyé vált volna számomra a színház? Nos, nem tudom elképzelni másként, mint ahogyan megéltem, s hazugságnak érezném, ha azt mondanám, hogy akkor biztosan nem szeretem meg. Csak annyi bizonyos, hogy én azért is éreztem élménynek, mert érdem volt a megelőlegezett felnőttség, majd később azért is, mert ott egyenrangú nézőként váltott szót velem a tanárom. Egyáltalán: kivételes alkalom, a felnőttszerep próbája volt. Az is valószínű, hogy ha nem egy természetesen adódó, vegyes — számomra jórészt ismeretlen — közönségnek lehetek része a színházban, hanem ott az egész iskola, akkor más az élmény s magatartásom is más. Az inkább az iskolai kirándulás diákszerepeit válthatja ki, mintsem a nézőét. Meg aztán élmény az, ami kiemelkedik a hétköznapiból. H ogy a színház legyen minél kevésbé ünnepé- pélyes, a közvetlenség révén legyen demokratikus? Ha ezt úgy értelmeznénk, hogy ne emelkedjen ki a min- dennapiságból, csúnyán tévednénk. A színház lényege az élmény — éppen attól fosztanánk meg. Az a közvetlenség, amire csakugyan szükség van, az üresen ünnepélyes formák, az élményt helyettesítő vagy elfedő jelenségek mellőzése. És az a közvetlenség is szükséges, amiben részünk lehetett, amikor megszólitott egy nagyobb diák vagy egy tanárunk: a személyes közvetlenség. A színház művészete az, hogy a tömegben is közvetlen tud lenni minden személyhez; hogy akit a játék magával ragad, úgy érzi, személyesen néki játszanak, hozzá szól az üzenet. S hogy ez az érzés kialakul-e, az nagy mértékben múlik az első találkozásokon. N. F. ■ ' . A televíziós filmsorozatból jól ismert karatézó rendőrnő, Linda — Görbe Nóra — csöngetésemre sarkig tárja budapesti, az V. kerület Néphadsereg utcájának egyik házában levő, ötödik emeleti lakásnak ajtaját. Vajon ilyen szívélyesen fogadná a hívatlan vendéget is vagy bemutatná neki a karatén tanult védelmi-támadó fogások valamelyikét? — kérdezem a kislányos mosolyú, filigrán színésznőt. — Gyűlölöm az erőszakot, támadás esetén meg se kísérelném megvédeni magam. Az önvédelem hozzátartozik a szerepeim egyikéhez. Nem a magam biztonsága végett tanultam négy évig kara- tézni. — Mindenesetre elég jól csinálja. — Hamar László a tanító- mesterem. Egyébként korábban, gimnazistaként is sportoltam. Jártam művészi tornára, balettre. Főiskolásként megtanultam lovagc elsajátítottam néhány al batikus tornaelemet, úszí Karatézni négy évvel ezt kezdtem, amikor már bi volt, hogy a Lindában én szék a főszereplő. Eleinte ti két órát vettem a me rémtől, de a film készít nek idején szinte éjjel-i pal karatéztam. — Miképpen esett öni rendező választása? — Utolsóéves voltam ; iskolán, amikor Bacsó F szereplőket keresett Áramütés című filmje Engem is kiválasztott. 1 lém szegődött a siker, diplomával a zsebemben MAFILM-hoz hívtak. Je leg negyvennégy szín van a filmgyárnak. Ezek zül válogattak a Lindé és megint rám mosolygo szerencse. Így lettem Lir — És hogyan lett szír nő? — Többnyire azt h apám, Görbe János súg. Szombati galéria Reich Károly: Sulamytka és Salamon (illusztráció az Énekek éneke című műhöz) Oh lelkem! mely szép vagy te mindenestül, talpig makulátlan, díszes tetőiül: jer el velem a nagy Lihánus hegyről, mindenfelé nézz velem a hegyekrül. Drága húgom, én virágom, szerelmem! jobb szemedet mihelyt egyszer tekintem, nyakadbeli arany láncot hogy nézem, úgy sebheted és hozzád kötöd lelkem. lm mely szépek te (melljeid), mely szépek, drága bornál életemben díszesbek, ruháid szagai becsesebbek, oly szag vagy olaj nincs, hogy sem kedvesbek. Gyönyörűséges ajakad és nyelved, ajakid annyi folyó lépes mézek, tejjel (folyó) és mézzel drága nyelved, Libánus hegy szaga minden köntösed. • Részlet az Énekek énekéből (Fordította: Bogáti Fazekas Miklós 1584) S________________________________________________________>
