Kelet-Magyarország, 1985. február (42. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
HOGYAN TOVÁBB? Művelődési „nagyüzem” — feljövőben Ha azzal kezdjük írásunkat, hogy egy év alatt — 1984-ben — minden nyíregyházi lakos kétszer fordult meg a Megyei és Városi Művelődési Központban, ez igen imponáló statisztikai tény. Kérdés azonban, valóban minden második nyíregyházi járt-e a Váci Mihályról elnevezett művelődési „nagyüzemben”, vagy egy szűkebb réteg vette birtokba a házat, de ők többször is. Míg a nyíregyháziak egy része csak kívülről ismeri a szokatlan formájú, ám az idők során mindinkább megszokottá váló épületet... „Belakták” a házat Csodálták és kritizálták egyszerre az épületet, nem kevesen. Ez tulajdonképpen azóta is tart. Eredeti, légies, népies, keleties, csodálatos — és még' számos dicsérő szó elhangzott a 165 millió forintos beruházást megtestesítő házról. Nem célszerű, nagy az áthallás, egyszerre egy rendezvényre alkalmas, nem jól fűthető, hűthető, sok benne az irodahelyiség, balesetveszélyes a lépcső, a diszkót, nincsenek raktározási lehetőségek — hangzottak a leggyakoribb panaszok. Mindezekkel együtt a ház dolgozói, a népművelők — és a bejáró törzsközönség — a három év és két hónap alatt jószerével „belakta” a házat. S bár az első hónapok csodálkozó, ismerkedő, felfedező időszaka után megcsappant egy kicsit az érdeklődés, az utóbbi másfél évben újra feljövőben van az 1984-ben 230 ezer vendéget fogadó ház. Igazi művelődési „nagyüzemmé” vált, ahol kapkodni kell a fejét a ház népművelőinek, csakúgy, mint az érdeklődő közönségnek, annyi a rendezvény. Alig van az országnak olyan élvonalbeli színésze, előadóművésze, aki ne járt volna tavaly a Váci Mihály Megyei és Városi Művelődési Központban. A legkülönbözőbb irodalmi, szórakoztató műsoroknak, hangversenyeknek adott otthont a ház, neves zeneszerzők, karmesterek vendégeskedtek itt, több képzőművészeti és más jellegű tárlat színhelye volt a szabadidős tér. De a testépítéstől a virágkultúráig, a jogi, lélektani tanácskozástól a videózásig, újabban a számítógépes programokig sokféle érdeklődés, korosztályigény kielégítésére nyílt lehetőség. Az érdeklődés miatt, már- már botrányossá váló rendezvényekre is sor került a házban — mint az újszerű, intim show-műsor, amely viharokat kavart és a ház vezetői latolgatják, érdemes-e tovább folytatni ... Kapcsolat az üzemekkel Hogyan tovább? Ez a kérdés foglalkoztatja a művelődési központ 35 főhivatású népművelőjét, akik saját ötleteik, műsorpolitikájuk kipróbálásában egyenrangú partnernek tekintik a közönséget. "Főként arra a körülbelül.2 ezer állandó látogató véleményére építenek, akik a 80 szakkör, klub, tanfolyam stb. állandó tagjai, de rugalmas kapcsolatot alakítottak ki" a megyeszékhely üzemeivel, vállalataival is. Nem kívánják megoldani a munkahelyi népművelés tennivalóit, de igyekeznek műsorajánlatot nyújtani az üzemi népművelőknek, közönségszervezőknek, s ugyanezt szeretnék elérni a megye- székhely iskoláiban is. A törekvésük az, hogy minél hitelesebb képet kapjanak a közönség érdeklődéséről, hogy a műfaji arányok kialakításánál, a rendezvények jellegének formálásánál még közelebb kerüljenek a valósághoz. De mi a valóság? A műsorpolitikai, műfaji „meteorológia” azt jelzi a ház népművelőinek: a tartalmas rendezvények térhódítása mellett van egy létező igény a kevésbé értékes műsorok, rendezvények iránt is. Olykor a közönség nem a műsor értékei miatt megy el a rendezvényre, hanem az ott fellépő művész, író, zeneszerző, híres, vagy éppen hírhedt ember miatt. A kuriózum, a kíváncsiság, az intimitás a hajtóereje az egyes rendezvények népszerűségének, amit kénytelenek tudomásul venni a ház dolgozói, de igyekeznek finomítani, itt-ott áthangszerelni egy-egy műsort, hogy az jobban segítse az igazi kulturálódást, ismeretszerzést. Ki az animátor? A titok egyik kulcsa a jelenleginél jobb informálás, a rendezvénydömping kézben tartása, a szabadon választható programok bővítése. Az informálást egy úgynevezett animátor alkalmazásával kívánják házon belül javítani, aki a betérő állandó, vagy alkalmi vendég olyanfajta kalauza lenne, aki eligazítja, mit találhat a különböző emeleteken, tereken, ellátja programajánlattal, tanácsokkal is a vendégeket. Ez persze nem járhat azzal, hogy az animátor ráakaszkodik a vendégre, nem is szólhat rá portásként, mint a hivatalokban, mert ha van ház, ahol nem állhat senki az érkező elé, hogy kit keres, az a művelődési központ. De az sem kívánatos, hogy a vendég tanácstalanul járjon- keljen a házban és ne akadjon ember, aki néhány szóval eligazítja. Egyébként a nem rendezvényekre érkező elég kevés elfoglaltságot talál a házban. Nézheti a tévét — olykor a napi műsortól eltérő, saját adást is a ház zártláncú tévéjén, betérhet a könyvtárba, ahol folyóiratokat, újságokat böngészhet, beülhet a fono- tékába, ahol zenét hallgat, s marad még a kávézó. Természetesen megnézheti az éppen időszerű kiállításokat, vagy a házban zajló művészeti rendezvényeket is. Sok ez, vagy kevés? Olykor sok, olykor kevés. A művelődési központ vezető munkatársai úgy vélik, a műfaji arányokat, a rendezvények választékát érdemes megtartani, de a szelektálás, a finomítás tovább növelheti a ház népszerűségét, vonzerejét. Ennek sem szakmai, sem anyagi okai nincsenek, legfeljebb a már említett tárgyi feltételek szabnak olykor határt a rendezvényeknek. Az áthallás, a helyiségek rendeltetésszerű felhasználása nagy rugalmassággal, a terek ésszerű átalakításával, átrendezésével javítható. Ezen is munkálkodnak a ház népművelői, akik igen kedvező szakmai felkészültség, népművelői gyakorlat birtokában szervezik, irányítják és értékelik a programokat. Talán az eddigi sikerek egyik titka az, hogy igyekeznek rátalálni az intézmény saját arculatára. Nem kívánják a színházat, a mozit, a könyvtárat', a hangversenytermet, az ismeretterjesztő, a szórakoztató szervezeteket pótolni, noha ezek elemeiből is építkeztek. Saját profilra törekedtek és a legjobb úton vannak, hogy egy korszerű, szabadidős központ alapjait lerakják. Ennek egyik fő ága a már meghonosodott országos, tájegységi és helyi rendezvényfaj- ták további erősítése és felfrissítése. Legyen szó az országos karikatúra biennáléról, nép- művészeti kiállításról, az amatőrmozgalom új hajtásainak ápolásáról, vagy másról. A másik igen erőteljes ág, a különböző kis közösségek életbentartása — klubok, szakkörök, tanfolyamok ^tb. — melyek a ház állandó törzsgárdáját alkotják. Számítógép közszemlén Figyelnek a korszerűségre is, ezért vezették be a fonotékába, — ahol eddig csak zenét hallgattak az érdeklődők, — a nyelvtanulást, s ezért állították „közszemlére” a számítógépeket is, amelyek a korszerű műveltséghez ma már sok tekintetben nélkülözhetetlenek. Másfelől viszont, mint szórakoztató elektronikai játékok, az értelmet is csiszolják. Van néhány gond, amin nem tudnak javítani, nincsenek raktárak — Mandabokor- ban, Sóstóhegyen tárolják a művelődési központ legkülönbözőbb tárgyi anyagait. Az is igaz, hogy sok az iroda, amit jó lett volna a ház mellé, vagy alagsorába építeni, de a népművelőnek egy kis zugra szüksége van, hogy felkészüljön a munkára... S a háznak összesen több mint száz dolgozója van. S van még egy nem titkolt profilja a Váci Mihály Megyei és Városi Művelődési Központnak. A megyére kisugárzó szerep, amiről mostanában talán kevesebb szó esik.'Pedig ez is tevékenységi körük egy fontos része. Módszertani segítséget adnak a megyében levő művelődési házaknak. Rendszeresen tartanak úgynevezett bázisfoglalkozásokat, amelyek jó példákat adnak a kisebb művelődési házakban dolgozó népművelőknek saját szakterületük színvonalasabb ellátásához. Ebben az évben CB-rádiós rendszer kiépítését is tervezik, mely a kisebb települések műsorellátásában kíván segíteni, tájékoztatni, orientálni. Kisugározni! De nemcsak megyén belül teljesítenek kisugárzó szerepet, hanem az ország más vidékeire, a fővárosba is a művelődési központ viszi a megyéről szóló műsorokat, szervezi, rendezi a kiállításokat. Nincs tehát szó begubózásról a falak közé. Sőt a művelődési központ még tágabbra kívánja nyitni a kapukat, s ehhez még több támogatót szeretne megnyerni, hogy azok is magukénak érezzék a házat, akik csak kívülről ismerik. S azok is, akik már „beszoktak”, de igénylik az újabb és újabb ötleteket, fogódzókat, sőt, részt kérnek a műsorok formálásából, a ház életének alakításából is. Páll Géza LÁTOGATÓBAN Néhány éve négif tagságú nyárfák álltak sorfalat Kisvárdán annak, aki a Hármas út elágazásánál a középsőt választva, a várost alig elhagyva a kísérleti gazdaság mellett haladt el. A nyárfák eltűntek, így még hamarabb beér a tekintet a modern épületekkel berendezett majorságba, ahol a fóliaházak pucéran didergő bordáit, az egykori burgonyacsí- ráztatót, a nemrég épült hatalmas tárolót, az üveggel fedett melegházat látni. A kapun behajtót a park közepén Teichmann Vilmos mellszobra üdvözli, az épületbe belépőt pedig Szabó Imre tudományos osztályvezető, aki jelenleg a kutatótelep „helytartója”. Így fogalmazott legalábbis Klenczner Imre, a Vetőmag Vállalat Nyírségi Kutatóközpontjának igazgatója Nyíregyházán, ahol az anyaintézet található. A hely szelleme mindenütt jelen van, még Szabó Imre irodájában is, pedig az irodák nagyon sokszor egy kaptafára rendeződnek be. A polcon színes, több nyelvű gyomkatalógus, növényegészségtan, és számtalan más szakkönyv, a falon bekeretezett zöld alapszínű diploma, azt hinné az ember, hogy valami kitüntetés. Nem az, illetve mégis az. — A telep munkája szerves része a kutató intézetének, — kezd egy rövidebb ismertetésbe Szabó Imre. — Természetesen megosztjuk a feladatokat, jelenleg a csillagfürt, a borsó, a bab és a lóbab nemesítése és fajtafenntartása adja a legtöbb feladatot, közülük is az utóbbi, amelynek napjainkban, túlzás nélkül mondhatjuk, reneszánsza van. A takarmányok közül a fehérje megtermelése a legproblematikusabb mezőgazdaságunkban, ezért nagyon jelentős exportra szorulunk. Az itthoni források felkutatásának megkezdésekor terelődött a figyelem erre a növényre, amely tulajdonképpen ősidők óta kultúrában van, nem volt nehéz újra felfedezni. Nem volt nehéz, mégis álmunkban sem gondoltuk volna ezelőtt alig több mint fél évtizeddel, hogy meg fog tízszereződni a terület, amelyen az országban elvetik. A lelkesen magyarázó fiatal kutató számokat sorol, ne- mesítési metódusokat ismertet, bejelentett, elismert, és még elismerés előtt álló ígéretes jelölteket mutat be egymás után. Nehéz nem elhinni mekkora jelentősége van az itt kutató és nemesítő kollektíva munkájának. Pedig nemcsak a lóbab a slágerük. Az itt nemesített többi takarmánynövény is ismert még határainkon túl is. — Talán többen teszik helyre saját magukban intézetünket, ha néhány régi fajtát felsorolok, — áll meg a ma eredményeinek számbavétele után pihenésképpen Szabó Imre. — A burgonyával kezdeni a leghálásabb, mert a gülbaba, a kisvárdai rózsa és a többi itteni nemesítés nehezen fog kitörlődni az emberek emlékezetéből. Ma is megvannak, fenntartjuk őket, de a köztermesztésbe már lehetetlen adnunk, ennek a szakmai okát nehéz lenne dióhéjban összefoglalni. A lényeg, hogy egyelőre a holland burgonyák uralják a pályát. Kisvárdá- ról még a nemesítés is elkerült Nyíregyházára, ahol van hozzá eszköz is, ember is, itt már nincs lehetőség a munka folytatásához. A többiek azonban maés emlékeket őriz- I uUlün, nek. Ilyen a kisvárdai lucerna, amelyről szakmai berkekben úgy beszélik, hogy Teichmann Vilmos az árokparton találta és úgy szaporította el. Igaz-e vagy sem, még senkit nem hallottam állást foglalni, mindenesetre érdekes állítás, és ha valóban megtörtént, kuriózumszámba megy. Biztosat Szabó Imre sem tud felőle, de mindenesetre állást foglal: — Megtörténhetett. Mi kutatók gyakran „hajlítgatjuk” úgy a nemesítés alatt levő alapanyagot, hogy különbözőképpen provokáljuk, kártevőknek, kórokozóknak tesz- szük ki őket úgy, hogy az ujjúnkat sem mozdítjuk védelmükben. Amelyik kibírja, azt meghagyjuk, mert ellenálló. Éppen tavaly törtük fel itt nem messze egy dombon a Boda bácsi húsz évvel ezelőtt telepített lucernáját. Ami azt érte, azt még kísérletben sem lehetne utánozni. Ezért nem nélkülözi a valóságelemeket a Teichmannról szálló történet. Mintegy igazolásképpen feláll és a falon levő képhez hív. Tavasszal készülhetett, arasznyi rozs van rajta méternyi kis parcellákon, ugyanolyan miniparcella lucernából. — Ezen a képen nagyszerűen látszik, hogy az itt nemesített lucerna még a rozsnál is élelmesebb. Zöldebb, pozsgásabb, a futóhomokban is talál vizet. Ha Vili bácsi az árokparton találta, az semmit nem von le az értékéből. Teichmann Vilmos zf gyón sok embernek Vili bácsi, hiszen a másik nagy öreggel, Westsik Vilmossal együtt csak nemrég távozott az élők sorából. Iskolát teremtettek ők, a homok hasznosításának iskoláját. A homok ellensége és mégis élete volt a gazdának még a régi rendszerben is, most szintén nehezen adja kincsét. Az életet a kenyér jelentette és jelenti, a kenyeret pedig a rozs. Az ország vetésterületének nagy részén úgy hívják: Kisvárdai. Ha nagybetűvel írjuk, akkor tulajdonnév, a fajta neve, de a nagybetűt jelentősége miatt is megérdemli. — Ha a rozs élelmes gyökerére a búza rövid és erős szárát egyszer rá lehetne operálni, az emberiség hatalmas kincshez jutna, — mondta egyszer Vágó Mihály nemesítő, aki a fontos kenyérgabona jobbításával foglalkozik. Az ő nevének említése nélkül nem lenne teljes a kép, amelyet a Teich- mann-telepről próbálunk megrajzolni. Egyik legfontosabb kutatási témájának nehézségeit foglalja össze ez a mondat, vagyis olyan rozs volt mindig a célja, amely nem nő meg nagyon magasra, ezáltal meg sem dől. Munkásságát, eredményeinek emelkedését mi sem jellemezte tehát jobban, mint az, hogy minden új fajta rövidebb volt az elődjénél. Egyszer, aratáshoz közel, a te- nyészkertben sétálgatva, térdig érő, hatalmas kalászű rozsokat mutatott. — Ha ezt a tulajdonságot meg lehetne szilárdítani^ anélkül, hogy a rossz tulajdonságok is átöröklődnek, hatalmas lépés lenne. A legutóbb bejelentett lucernafajta neve mindenesetre Kvarc. Jelenti ez azt, hogy a homok növénye, de biztos benne van a szilici- umszemcse keménységének utánérzése is. Szilárd, ellenálló növényé. —«• A tájegységet szolgálja munkánk, — vezet végig a kutatószobákon, laborokon, a nemesítés műhelyein Szabó Imre. — Nemcsak az új fajtákkal, azok továbbfejlesztésével, «fenntartásával, hanem azzal is, hogy kutatjuk a megfelelő termelési eljárást, amellyel a termések nagysága egyre jobban közelít majd azokhoz az álomhatárokhoz, amelyek kísérleti körülmények között, itt a kertben már megvalósultak. Legalább olyan nehéz feladat, mint egy fajtát elvinni az állami elismerésig. Nem tehetünk azonban másként, mert mit sem ér az új változatban rejlő biológiai potenciál a kulcs nélkül, amely megnyitja az utat a lehetőségek kihasználásához. És nemcsak technológiát adunk, elmegyünk a helyszínre és ott is szolgálunk útmutatással. A legutóbbi években már tizenegy tsz-szel kötöttünk olyan szerződést, amelyben vállaljuk az általunk ajánlott, fajtához igazított rozstechnológia végigkísérését. Ugrásszerűen emelkedtek az eredmények. Ugyanígy járunk el egyébként a csfllagfürt és a lóbab esetében is. Ma ez a módszer tekinthető modernnek szerte a világon. Kapcsolatban állunk külföldi kutató intézetekkel, ott szintén hasonlóképpen csinálják. Eredményeinket egyébként nyugodtan hasonlíthatjuk össze e hasonló profilú külországbeli műhelyekkel. Az összehasonlítást különben elvállalja és el is végzi az az anyacég, a Vetőmag Vállalat, amely tíz évvel ezelőtt kapta meg az intézetet, hogy tartsa el, ha megéri neki. Erre azelőtt nem volt precedens, minden kutatóhelyet az állam tartott fenn. Mondogatták is a konkurenciánál: díszzsebkendő lesz a kutatóközpont az országos nagyvállalatnál, hadd mondja a külföldi partnernek, lám mi kutatunk is. Kétségtelen, hogy volt egy kis idő, amíg zavartan ismerkedett egymással az addig két külön cég, azonban hamar megtalálták egymást. A haszon nemcsak sajátjuk, hanem a magyar mezőgazdaságé. Esik Sándor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. február 9.
