Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
1985. január 12. 7 VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN / B újócskázós jó játék a magyar nyelv. Vannak szavaink, amelyeket elfelejtünk. Persze a történelemnek is vannak tréfái. Előfordul, hogy eszünkbe juttatják a történelemből kikopott szavakat, és,az is, hogy ezek a visz- szatérő szavak már valami mást jelentenek. Nem egyformán. Kinek-kinek valamiképpen jelentik ezt a mást. Ha két termelőszövetkezeti elnök, szövetkezeti vezető találkozik manapság, akkor a beszélgetés, majdnem bizonyos, azzal kezdődik, hogy: „Mi van? ... Hogyan álltok? ... Milyen lesz a mérleg, a zárás?” Ha két rokon vagy barát találkozik, és a véletlen összejátszása miatt mindketten termelőszövetkezeti tagok vagy alkalmazottak, akkor elsődlegesen arról beszélgetnek, ami nekik a legfontosabb. Hogyan ment el az alma, mit hozott a dohány, esetleg azt, hogy mennyiért adtad el a régi kocsidat, vetted az újat, milyen a házad . . . Ezek a beszélgetéseink. Pedig hát nem egészen ezen múlik a világ. A malacka, a kocsi, a ház, az almás, az alig serdült gyerekünknek erőnkön jelül adott ajándék, — elvileg, és nemcsak elvileg — a munkahelytől való. A társadalom biztosította bérekből, a társadalmon belül lehetséges jövedelmekből Szanált közérzet? Lehet, hogy nekünk ebben a hazában nehéz megérteni, de tőlünk alig valamennyivel nyugatra, ha két munkás találkozik, akkor nekik nagyon fontos, írhatnám, hogy vérre menően fontos információ az, hogy hogyan áll a gyáruk, az üzemük, a gazdaságuk, ahol dolgoznak, mert ettől, ettől is függ, hogy lesz-e munkájuk holnap, hogy emelkednek vagy csökkennek a béreik. Ott azon a bizonyos irigyelt nyugaton egy gyár, egy üzem, egy gazdaság szanálása tömeges tragédia. Nálunk, és ne haragudjon meg senki ezért az állításért, amit a későbbiekben bizonyítani szeretnék, a szanálás, az értelmező szótár szerint egy cég fizetés- képtelenség miatti felszámolása nem egyéb, mint egyszerű átszervezés. Beszélgetek. Falukban, ahol a szanálás szónak ismerősnek kellene lenrfie, falukban, ahol mindenki tudja, hogy veszteséges a kenyeret adó termelőszövetkezetük, és még azt is, hogy ebben az ügyben valami történni fog. A világunk jó szokása, hogy egyre kevésbé dugjuk el a valamennyiünknek fontos dolgokat. Válaszok: — Hogy mi a szanálás? Néhány góré biztosan lebukik. Az én kezemből viszont egyikük se fogja kivenni a kapát... — Sokféle oka lehet az ilyennek, valamit biztosan csinálnak az okosok, de ez már nem a mi dolgunk. Olyan gazdaságot nekem maga nem mutat, hogy traktoros ne kelljen. A földet biztosan nem osztják vissza, már vissza se lehetne osztani kinek. Különben is, itt évek óta rossz a tsz, és már régen nem a szövetkezetből élnek az emberek ... — A szanálás? Nézze, biztosan valami rossz, de mi közöm van nekem hozzá? Az ilyesmi nem rajtunk múlik. Én azt mondom, hogy csak az a föld lehet veszteséges, amibe semmit se vetnek, vagy az, amibe hiába vetnek. Ami terem, az már nyereség. A többi pedig a kimutatások dolga. Itt szorgalmas a nép. (Gyűrtelek.) És lehetett volna olyan ez az év, hogy most mindenki minket dicsérne. Ha nem így lett, arról mi emberek nem tehetünk. A vezetőkről meg hiába kérdezik, én azt magának sohasem fogom megmagyarázni, hogy Győrteleknél miért jobb az Ecsed. Ott se más a föld ... — Nézze, én csak azt tudom, hogy itt (Kocsord) a boltokban akkor se volt nagyobb a forgalom, amikor vagy két évig jó volt a szövetkezet. Most azt mondják, hogy megint rosszabb, de a forgalom ettől nem lesz kisebb. Én a boltos szemével nézem a világot, és szerintem több pénze van az embereknek most, mint két vagy három évvel ezelőtt volt. Az más dolog, hogy mennyit ér ez a pénz. Nyilvánvalóan kevesebbet, de az én vásárlóm éppen úgy megveszi a kávét, mint azelőtt. Lehet, hogy sok embernek nem mond sokat a szanálás szó. Persze egyre többet hallani róla és nemcsak a termelőszövetkezetek vonatkozásában. Valamikor elképzelhetetlen volt, vagy lett volna, hogy gyárakat is eladnak. Falun más. Én tanácselnökként tudom, hogy mennyivel kevesebb pénz jut a tanácsnak, ha rosszul gazdálkodik a szövetkezet, hogy a gyenge tsz mennyi gondot jelenthet. Kevesebb járdát, utat, kisebb fejlesztési lehetőséget. Ám lássa be: az egy főre jutó jövedelem nálunk is emelkedett, majdnem ugyanolyan arányban, mint máshol. Éppen úgy, mintha mi is nagyon jó évet zártunk volna. És van pénz a faluban. Nem is kevés. Hozzák az ingázók, mert amit máshol megkeresnek, annak egy részit itt költik el. Hozzák a pénzt a gyümölcsösök, a kertek, a jószágok. Szerintem még baj is, hogy sok embert nem is nagyon izgatja a termelőszövetkezet baja. Azt a meg nem épült járdát csak az tudja, akinek a háza elől hiányzik. A többi nem törődik vele, ha a kocsijával a kapujáig hajthat. Köves- útón. Ott már olyan betonjárót épít magának, ami sokkal jobb, mint a mi községi útjaink ... — A szanálás? Én nem értek hozzá, nem a kisember gondja ez kérem. Amíg én becsületesen dolgozom,- addig meg is élek. Apám meséli, hogy itt a bérlő, ha megharagudott valakire, vagy az ispán kifogott magának valakit, akkor az a szerencsétlen nem kapott munkát. No, ilyen már nem lesz, ha meg nem lesz, akkor miért fájjon az én fejem. Legfeljebb elmegy az elnök, jön egy másik ... — Nem tudom ... Van-e hát „szanált közérzet”? Nyilvánvaló, hogy választhattam volna Ko- csordon, Győrteleken és bárhol más olyan beszélgetőpartnereket, akik a saját bőrükön érzik a rossz gazdálkodás következményeit. Olyanokat, akiket lelkesít, vagy lehangol a közös eredmény, de hát nem ezek az emberek vannak többen. Tény, hogy manapság a gyengébb termelőszövetkezeti községekben sem fogy kevesebb áru a boltban, kevesebb ital a kocsmában, hogy ott, ahol évek óta eredménytelen a gazdálkodás, ugyanannyi ház épül, és az is, hogy ezek a házak semmivel sem szegényebbek, sem kívül, sem belül, mint máshol. Nem keres kevesebbet az orvos, nincs kevesebb gépkocsi, és nem megy tönkre a takarékszövetkezet. Az embereknek valóban van pénzük, akkor is van. ha ezt nem a munkahelyükön keresik meg. Tévedés ne essék, nem azt mondom, hogy ezek nem becsületes jövedelmek. Tisztességes munkával megszolgált pénz valamennyi. A háztájiban hizlalt bika, a felnevelt sertés, a piacra vitt áru a népgazdaságnak is hasznot hajt. Mégis: gyakorló termelőszövetkezeti elnök barátom mondta, nem is minden keserűség nélkül: — Nézd, bonyolult dolog ez. Élünk az évenként változó gazdasági szabályzók korában, és valójában nem tudni, hogy melyikünk az okos. Néhány éve, amikor katasztrofális volt az időjárás, amikor mindent elvitt a belvíz, akkor annak a hátát veregették meg, aki addig tornázott, addig ügyeskedett a könyveléssel, amíg kihozta nullára a végelszámolást. Más dolog, hogy ettől semmi sem változott. Amit eldugtunk a kárból, azt vittük magunkkal, cipeltük évekig. Voltak viszont, ismertem ilyet én is, akik minden rosszat rákentek arra az évre. Ismerek olyan elnököt, aki azért szidta a főkönyvelőjét, mert kicsi lett a veszteségük. És mi történt? Ami kárt kimutattak, azt megkapták központi támogatásként. Olyan lendületet vehettek, hogy ez a lendület most is tart. Míg mi bajlódtunk itt a lerohadt gépeinkkel, nekik volt pénzük gépre, beruházásokra. Persze, hogy ők jártak jobban, de ki tudja az ilyet kiszámítani. Egy biztos: az emberek ott se dolgoznak jobban, ott se dolgoznak többet. .. Érdemes figyelni egy másik véleményre is. — Szanált vagy nem szanált? Néha úgy érzem, hogy ez csak a mi, a szövetkezeti vezetők valamiféle versenye, vetélkedője. Van kollégám, akit majdhogynem megköveztek a falujában, amikor odament elnöknek. Egy évek óta veszteséges, azt is mondhatnám, hogy hírhedten rossz termelőszövetkezetbe! Azzal kezdte, hogy vasszigorral megpróbált rendet teremteni. Még a község vezetőivel is vitái voltak, mert ő nem szántotta ingyen a pedagógusföldet, mert akkortól nem lehetett kölcsönkérni egy- egy pótkocsit, vagy gépet, mert engedélyhez kötötte még azt is, hogy valaki a gépműhelybe bemehessen. Kimondom nyíltan: nem engedte, hogy lopjanak. így utólag azt mondom, hogy igaza volt. mert hát csinált egy azóta nyereséges, jó gazdaságot, de három év alatt tíz évet öregedett. Most rossz a gyomra, vacakol a szíve. Megéri-e? Ráadásul, és azért ezt' is tudni kell, egy fecske sehol se csinálna nyarat. Nem az elnökön áll vagy bukik minden. Ez az elnök, akiről beszéltem, vitt magával embereket, meg tudta keresni azokat, akik partnerei lesznek. Egy termelőszövetkezet vezetése, és ezt nem szabad elfelejteni, csapatmunka. .Jó csapatot válogatni viszont még labdarúgásban is nehéz . .. Van keserűség, kedvtelenség is ezekben a véleményekben, de hallgatni róluk olyan lenne, mintha struccként a homokba dugnánk a fejünket, mert nem akarjuk látni és félni a vadászt. Egyébként azt a bizonyos elnököt én is ismerem, és a falujáról tudom, hogy még mindig jócskán élnek ott olyanok, akik nem örülnek a változásnak. A traktoros siratja a „fekete” munkáért kapott pénzeket, a fegyelemre kötelezett ember a korábban maszekolásra fordítható időt, vagyis mindazt a mellékest, ami törvénytelen volt- ugyan, de lényegesen több, mint a gyenge és a jó szövetkezetben megkereshető bér különbsége. Előfordul, előfordulhat, hogy egy rossz munkahely kényelmesebb.és jobb, előnyösebb mint egy másik, ahol fegyelmet, rendet, munkát követelnek. Van, lehetne mindennek erkölcsi oldala is. Pontosabban kellene, hogy erkölcsi oldala is legyen. Ha nincs, vagy ha ez eléggé nem érvényesül, akkor le kell írni, hogy valahol valami nagyot hibáztunk. Gyerek voltam, de emlékszem rá, hogy az ötvenes évek első felének magyar falujában bömböltek a hangszórók, és sorra köszöntötték azokat, akik az elsők között teljesítették a beszolgáltatást. Harsogtak az indulók, és nem illett arra gondolni, hogy a tömött búzászsákokat hordó kocsik mögött lesöprött padlások is voltak. Sajnos voltak. Akkor falu faluval versenyzett, még talán egymás ellen is. Nem feltétlenül jókedvből, és nem is mindig önként. Távol ál! tőlem, hogy ezt az időt visszasírjam, de van egy olyan érzésem, hogy átestünk egy kicsit a ló másik oldalára. A nagy „kollektív” dicsőségektől (jóllehet nem mindig voltak igazak azok) eljutottunk az egyszemélyes érdekekig, az én házamig, portámig, kocsimig, nyaralómig. Tudom, hogy nem mindenkire, hogy csak az emberek egy részére érvényes ez, de félek, egyre kevésbé fontos, hogy mindez miből való? Vidékről bejáró tizenöttizenhat éves gyerekeket kérdezgettem, hogy mi újság otthon, hogy milyen a termelőszövetkezet, hogyan sikerül az év? Egész egyszerűen meghökkentő, hogy többen semmit se tudtak válaszolni. Mások válaszai olyannyira felületesek voltak, amilyen csak a nem tudás lehet. Nem azt vártam volna, hogy a gyerekek koravén közgazdászként vá- laszolgassanak, de azt igen, hogy valamit tudjanak arról, amiből a szüleik élnek. Persze azért nem ilyen elkedvetlenítő a kép. Én elhiszem, hogy Nádudvarra, Bábolnára, Vajára, Mária- pócsra, Nagyeesedre sok odavaló ember büszke. Lehet is. A gond azzal van, hogy a gyengét, a rosszat, az évek óta eredménytelent nem szégyenük egymás előtt az emberek. A jó már közös, a rossz mások megbocsátható hibája. Kár. Végső fokon ugyanis, minden gazdaság forrása a munka, a közös gazdaság forrása pedig a közös munka. Ha ez nincs meg, ha ezért nem szolgál jó szenvedély, akkor bizony előbb- utóbb gáncsot vet a hiány mindenféle egyéni boldogulásnak. Szanált közérzet? Előtte vagyunk a termelőszövetkezeteink számadásainak. Lesznek, mert mindig voltak és lesznek váratlan bukások, és szerencsére örömteli látványos feltámadások is. Tudjuk, hogy nagyon nehéz év van a mezőgazdaság mögött. Emlékszünk az aszályra. ^ Tudom, tudjuk azt is, hogy a jó és .a rossz között olykor alig egy ro- vásnyi csak a különbség, hogy jellegéből adódóan a mezőgazdaság mindenkor kiszolgáltatottja esőnek és szélnek, víznek és aszálynak, hogy nem mindig emberen múlik a gyenge, hogy lehet puszta szerencse is a jobb. Egy bizonyos: úgy lennénk gazdagabbak, ha közös élménnyé tennénk az egészet. A jót, a rosszat, a nagyszerűt és a gyengét. Az a bizonyos szanált közérzet, ami sok emberből most hiányozni látszik, így lehetne felhajtóerővé. Közössé, ami ugyanaz, mint az együtt- gazdagodás. Végig a falukról és a mezőgazdaságról írtam. Kézzel foghatóbbak, láthatóbbak a példák. Más rendszere van a mellékjövedelmeknek, másként szolgál a kert, a porta. Ettől függetlenül vallom, hogy az iparban is tetten érhetők ezek a gondok. Utalnék csak néhány televíziós műsorra. Riportokra, amelyekben „szanált gyárak”, vagy éppen eladott gyárak munkásai nyilatkoztak meg. Volt aki keserűen, volt aki indulatosan, de volt olyan is, aki szinte teljesen érdektelenül. Ügy, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte — és vele — történt. Gondolom az ipar vezetőinek sem teljesen mindegy, hogy egy munkás büsz- ke-e a gyárára, ahol dolgozik, vagy dolgozik abban, és amíg a zsebén nem érzi, nem érdekli a vállalat sorsa. Nemcsak az iparban, a mezőgazdaságban is az előbbiek vannak többen, és ezt azért kell elmondani, mert ha nem így lenne, akkor aligha érhettünk volna el . olyan eredményeket, amilyeneket eddig elértünk. Nem valamiféle vészharangot kongatok tehát, pusztán csak elmondtam, leírtam, ami új jelenségként mostanában nyugtalanít. Tessenek elhinni nekem: érdemes gondolkozni ezen. Tenni ugyanis csak akkor tudunk bármit is, a világot csak akkor tehetjük jobbá, ha nem félünk látni benne az árnyékokat. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Gábor: Az a bizonyos „szanált’7 közérzet Kótics Ferenc: Tanulmány
