Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
Magyar Jánossal, a nyíregyházi papírgyár főművezetőjével Kedves tizenéves lakótársaim! Nem tagadom: évek óta bosszankodom. Dühítenek a drágán festett lift oldalába vésett trágárságok, üzenetek, együttesnevek, obszcén rajzok. Rátok is haragszom, de hozzáteszem, szüléitekre is. Mert nem neveltek meg benneteket, s nem értettétek meg: a köz hasznos tárgyának becsülése saját becsülésünk, annak hiánya saját képünk is. Igaz, a bosszankodás mellett volt bennem némi megbocsátás is, hiszen jól tudom: a W. C.-felirat, a falfirka is egyféle kommunikáció, s ha a nagyon okos lélektanászok nem tévednek, másutt ki nem mondott gondolatok manifesztálódnak ezekben. (Persze ezt nem kell megérteni, ez túl okoskodó, de ha így mondják, ám legyen.) Nem is tettem volna szóvá mindezt, ha a napokban nem ér egy kimondott sokk a liftben. A megszokott üzenetek köpött, mint pl. az anyád ... Juci szeretlek ... éljen az EDDA ... újat találtam. Nem szöveget. Ábrát. Egy horogkeresztet. S ettől — nem tagadhatom — megijedtem. Mert bár negyven esztendeje elmúlt a háború, a horogkereszttől ma is félek. És félünk sokan. Mindazok, akik megéltünk egy kort, amely e leg- szégyenteljesebb jel jegyében ölt meg több tízmillió embert. Megdöbbentem s megijedtem. Vajon aki ézt kulcsával belevéste a festékbe, tudta-e, mit csinál? S ha nem, miért nem tudja? S ha igen, akkor ki bátorította, ki merte megtűrni? Végigfutott előttem a filmek sokasága, melyekből világosan kitetszik: mi volt a horogkereszt. Előttem az újságok, melyek a negyven év orvén egyértelműen megmutatják: mi volt a nácizmus. S ott vannak a nagyszülők, szülők, akik vagy megélték, vagy legalábbis megtanulták: mit jelképezett a horogkereszt. Hogyan létezhet az, hogy mindez nem jutott még ahhoz, aki véste a jelet? Nem mentem fel a tettest. Még' akkor sem, ha a kulcsommal addig karcoltam a horogkeresztet, amíg érthetetlen ábrává torzult. De a krikszkraksz vonalai mögött még most is tudom, hol volt az eredeti. De kérdezem, s keményen kérdezem mindenkitől, akit illet: hogyan tanít az iskola? Hogyan nevel a szülő? Hogyan figyeltek ti, tizenévesek? Vajon végigfut-e agyatokon, hogy kortársaitokat negyven évvel ezelőtt e jel jegyében is halálba küldték? Eszetekbe jut-e, hogy a hajdani indián szvasztika olyan jelvénnyé változott, ami rosszabb volt a halálfejnél? Féltem a liftben, szorongtam, s bár nem sok emeletet utaztam, mindez végigfutott az eszemen. Nem fejvételeket követeltem magamban, hanem saját felelősségünkről elmélkedtem. A mi felelősségünkről, akik szenvedő részesei voltunk annak a kornak, amikor a jelvények és jelek értékére nem a tankönyvek oktattak. Ügy vélem, az volna a legjobb, hogy aki rajzolta, rászánná magát arra, hogy egyszer megkérdez valakit — akár saját családjából is —, meséljen arról az időről. Jóhiszemű lévén, nem politikai állás- foglalást, hanem egyszerűen csak tudatlanságot véltem kiolvasni a liftbéli rajzból. De a tudatlanság nem mentesít semmi alól. Nem ad bűnbocsánatot. Itt nem lehet mentség a tizenéves meggondolatlansága seip. A legvaskosabb trágárságot olvasván legfeljebb arra gondol az ember: éretlen. De ilyen jelvényrajz láttán már elfogadhatatlan a kielégítetlen kamaszkor falra vésett kommunikációjáról szóló elmélet. Igenis, közügyet csinálok liftbéli magánügyemből. Mert a mai, művelt, okos és tisztes emberi magatartás egyik ismérve kell hogy legyen az is, hogy valaki tudja azt: a történelem nem játék. A történelem az egyetlen egységes tudomány. A történelem az a folyamat, amelyben a főszereplő mindig és minden korban az ember. Aki ma, 1985-ben nem fogja fel, hogy ennek a történelemnek legiszonyatosabb korszaka éppen a bevésett horogkereszt jegyében zajlott, az nem ismerheti, nem tudhatja saját történelmét. A lift falán elkarcoltam a jelet. De agyamban — sajnos — megmaradt. Talán, ha egyszer valaki lefesti a liftet, elfeledem. a termelés első vonaláról A Egyesek szerint ha az Cristen alattvalói közül büntetni akar valakit, kinevezi művezetőnek. Itt a földön is ekkora büntetésnek számít ez a poszt? — Én ugyan materialista vagyok, ám ha már játszunk, hadd mondjam el, sajnos nem tudom, hogy a túlvilágon a mennyben-e, vagy a pokolban folyik az ipari termelés, így nem tudom azt sem, hol van szükség a művezetőkre. Ám azt tudom, ha netán a mennyben zakatolnának a gépek, s ide akarnának kinevezni, akkor mindent elkövetnék e rövid földi életemben, hogy a pokolra jussak. Mert a művezetőnek sehol sincs irigylésre méltó dolga. 0 Itt, a nyíregyházi papírgyárban sem? — Szerencsére még sosem voltam háborúban, a frontvonalakat is csak a könyvekből, filmekből ismerem, s azt is ezekből tudom, hogy jaj azoknak, akik véletlenül a két frontvonal közé, a senki földjére tévednek. Még szerencséje is van, ha nincs elaknásítva a terület, de arra számíthat, ha megmozdul, rögtön kétfelől zúdítják rá a tüzet. Valami hasonló helyzetben vannak most nálunk az országban a középvezetők. Természetesen hozzájuk tartozik a művezető, így persze én is. „Felülről” azt várják, hogy ne ismerjünk akadályt, flottul menjen minden, „alulról” pedig azt, hogy olyan munkát harcoljak ki nekik, mely kevés fejtörést okoz, s annál • több pénzt hoz a kasszába. Ez aztán sokszor megoldhatatlan feladat elé állítja az embert. Kikkel van több baj: a beosztottjaival, w vagy a feletteseivel? Egyáltalán mi a dolga egy művezetőnek a papírgyárban, ahol mint beszélgetésünk elején kiderült, nagyon jó évet zártak, s a pénztárcák is jóval vastagabbak voltak, mint a megye , legtöbb ipari üzemében. Az idegen azt gondolná, ahol ilyen jól mennek a dolgok, öröm művezetőnek lenni. — Előbbi szavaimból talán az derült ki, hogy végtelenül elkeseredett ember vagyok, holott ez így egyszerűen nem igaz. Én csak azt mondtam, hogy nálunk sincs aranyélete a művezetőknek, ám az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nekünk még szavunk sem lehet, ismerve a környező gyárak, vállalatok művezetőinek sorsát. Bennünket legalább megfizetnek! Kérdezte, a beosztottaimmal vagy a feletteseimmel van-e több problémám? Természetesen a beosztottakkal. Az én munkámat irányító szakemberrel mi bajom lenne? Ő kiadja az utasítást, s miután tudom, hogy jót akar, igyekszem a legjobb tudásom szerint végrehajtani és végrehajtatni azt. Természetesen az is előfordul, hogy az utasításban foglaltak szó szerinti végrehajtása nem azt az eredményt hozná, mint a főnök gondolta. Ilyenkor két út lehetséges. Vagy azonnal meggyőzöm a magam igazáról, vagy ha nem hajlandó azt rögtön elfogadni, bebizonyítom azt néhány perccel később. Mert á gép nem hazudik. £ Cs az ember? — Nekem ezzel sosem- volt problémám. Azzal viszont igen, hogy a legtöbben még ma is minél kisebb munkával minél több pénzt szeretnének zsebre vágni. Ezen túlságosan már nem is háborodom fel, csak akkor, ha valaki tíz éven keresztül így próbál lavírozni. Emberek vagyunk. Tudom, néha vannak rossz napjaink, néha alig várjuk már a műszak végét, hogy szeretjük a pénzes munkákat .. . Ám ha valaki a másik kárára igyekszik minél kövérebb falatot kihalászni a kon- dérból...! Hát ez előttem megbocsáthatatlan. A Az ön beosztottjai tulajdonképpen óra- w bérben dolgoznak. Van-e tehát olyan eszköz a kezében, mellyel rá tudja szorítani, vagy ha úgy tetszik, képes ösztönözni embereit a nagyobb mennyiségre, a jobb minőségre? — Teljesítményes órabérben dolgoznak. Ügy hogy, ha többet akarnak keresni, többet is kell dolgozniuk. De hát munka és munka között óriási különbség van! Éppen ez okozza nekünk a legtöbb fejtörést. Vannak jól fizető és kevésbé jól fizető megbízatások. S valamiképpen igazságosan kellene elosztani ezeket az emberek között. De hót ez képtelenség! Valaki mindig húzza az orrát, hogy miért pontosan neki kell a több munkával vesződnie. Csak égyet tehetünk: úgy elosztani a munkát, hogy nagyjából mindenki egyforma terhet viseljen. Ám sajnos ez is sokszor fából vaskarika. Minden kollektívában vannak ügyes és nem annyira ügyes kezű szakemberek, s vannak speciális, „...Kadsi fogalmazzak tágabb értelemben. Nálunk sajnos a művezetőket anyagilag általiban nem, erkölcsileg meg végképp nem úgy becsülik meg, ahogy megérdemelnék. Természetesen nem a kitüntetésekre, oklevelekre vágyónk mi, hanem arra, hogy nagyobb beleszélást kapjunk a közösség sorsát befolyásoló döntésekbe. Mert a legtöbb naprakész információval mégiscsak mi rendelkezünk. Mi középvezetők, akik nap mint nap az emberek között forgunk." _______ bonyolult fogásokat igénylő tennivalók, melyeket természetesen jobban is honorálják. Ön kire bízná ezeket a munkákat...? Tudom én persze, hogy humanitás, meg pedagógia, meg nem tudom még mi is van a világon, de csak ezekből nem lehet megélni. S egyáltalán humánus tett-e az, ha én ezt a szóban forgó bonyolult munkafolyamatot rábízom valamelyik botkezű emberemre, s hiába igyekszik szegény, csak a kudarcélményeit szaporítja!? S akkor még nem is beszéltem a közösségnek okozott kárról. Kinek van erre szüksége? £ Ha jól tudom, ön néhány hónappal ezelőtt megbízott főművezető lett, így csaknem száz ember tevékenységéért felel. Művezető korában is sok gondja lehetett, s gondolom ez mostanra csak nőtt. — Ne sajnáljon, hiszen nagyjából tudtam, mi vár rám. Jól keresek. Már korábban is negyvennégy harminc volt az órabérem, a főművezetői pótlékkal ez megközelíti az ötven forintot. így havonta majdnem összejön a kilencezer. De nem kell sajnálni a jobb szakmunkásokat, gépvezetőket, csoportvezetőket sem. Csak egyetlen példát mondok: a hullámlemeznél tevékenykedő csoportvezetők például többet keresnek egy zsáküzemi művezetőnél. Pedig a két munkakör nem egyforma felelősséget feltételez. Nálam maradva: éjjel például ha a mi műszakunk dolgozik, én felelek szinte mindenért. A fiúk szerint ilyenkor én vagyok az igazgató, a főmérnök, a főkönyvelő, de a rendész meg a pszichológus is. Szólnak például a múltkor az egyik éjszaka, hogy a kazánházban áll a bál, egyik gyerek alaposan felöntött a garatra. A kazánházban, melyhez elvileg nekem az égvilágon semmi, de semmi közöm sincs! Megyek, hát kit látok, az egyik régi jó ismerősöm balhézik. Pajtás, most pedig szeded a motyód, s szépen hazaballagsz. Majd holnap, tiszta fejjel megtárgyaljuk az egészet. Hál’ istennek a fegyelmit meg a prémiumelvonást nem nekem kellett bejelentenem, de hát képzelheti, egy ideig mit gondolt rólam. Hiszen ha én akkor szemet húnyok, talán senki sem húzza rá a vizes lepedőt. Szeretik önt, egyáltalán szeretheRk-e a középvezetőket a munkások? — Engem ne szeressen senki! Inkább utáljanak, de innen mindenki úgy menjen haza, olyan egészségben, ahogy megjött. Nincs annál szörnyűbb, mint mikor az ember elveszíti egyik munkatársát. Egy ostoba véletlen, egy szerencsétlen pillanat folytán. Hadd ne beszéljek erről többet, mert... Ezért is tartom én mindennél fontosabbnak a fegyel1985. január 12. met, mely természetesen a munka minden mozzanatára érvényes kell hogy legyen. Sajnos nem mindenki veszi tudomásul, hogy igen nagy teljesítményű, ugyanakkor igen veszélyes gépekkel van dolgunk. Hát ezért is kell mindenütt ott lennem, kell mindenre figyelnem, s kell közbelépnem, ha úgy ítélem meg, hogy valamiből baj lehet. Még akkor is, ha ez nagyon sokszor népszerűtlenné teszi az embert. De én nem színész vagy futballista vagyok, aki azt várja, hogy minden mozdulatáért tapsot kap majd. «■ A Mindig ilyen kemény, hajlíthatatlan em- w bér volt, vagy csak a beosztása tette azzá? Egyáltalán hogy lesz valakiből művezető, főművezető? — Félreértette az iménti szavaimat. Egyáltalában nem tartom magam keménynek, hajlíthatatlannak. Nekem is megvannak a magam hibái, mint minden embernek, ha erről nem is beszél szívesen az ember. Szeretném azt hinni, hogy igazságosan szigorú vagyok. Ha móka, akkor legyen móka. Én nem vagyok elrontója semmi jónak. De ha munka, akkor legyen munka. Ám nem kell annyira dramatizálni a munkatársaimmal való kapcsolatomat, végtére is nagy részükkel majd másfél évtizede dolgozom együtt, van akivel együtt tanultuk a szakmát fent, Csepelen. Ráadásul a végső célunk mégiscsak egy: minél többet s jobbat termelni, hogy a pénzünkre sem legyen panasz. Hogyan lettem főművezető? A szokásos úton, végigjártam a szamárlétrát. Betanított munkásként kezdtem érettségi után még 1970- ben, aztán szakmunkás, majd csoportvezető, művezető, most néhány hónapja pedig, hogy az elődöm leesett a lábáról, megbízott főművezető lettem. Közben letettem a technikusi vizsgákat, s itt tartok. G Sok haragosa van? — Nemigen haragusznak rám többen, mint ahány emberre én. De nem kibékíthetetlen haragról van ám itt szó. összeveszünk, kibékülünk. Azt hiszem, ez az élet természetes rendje. Mi lenne, ha mindig mindenkivel a legnagyobb egyetértésben lennénk. Meggyőződésem, ha nem lennének mérges emberek, korántsem tartanánk ott, ahol tartunk. Én azt hiszem, talán nem tévedek, mikor azt állítom, hogy a világ haladásában igen nagy szerepet játszanak a haragos, dacos emberek. Igaz, a harag gyakran rossz tanácsadó, de arra is ösztönzi az embert, hogy csakazértis bizonyítson. Ha már szerinte az a művezető, üzemvezető, osztályvezető olyan „fafejű”. A Mint kiderült, nemcsak a kollégái, be- w oszlottjai keresnek igen jól, de ön sem panaszkodhat. Miért nem akar hát a túlvilágon művezető lenni? — Nemcsak a túlvilágon, de még a szomszédos gyárakban, vállalatoknál sem. S ha már kiléptünk a papírgyár kapuin, hadd fogalmazzak tágabb értelemben. Nálunk sajnos a művezetőket anyagilag általában nem, erkölcsileg meg végképp nem úgy becsülik meg, ahogy megérdemelnék. Természetesen nem a kitüntetésekre, oklevelekre vágyunk mi, hanem arra, hogy nagyobb beleszólást kapjunk a közösség sorsát befolyásoló döntésekbe. Mert a legtöbb naprakész információval mégiscsak mi rendelkezünk. Mi középvezetők, akik nap mint nap az emberek között forgunk. G Köszönöm a beszélgetést. Balogh Géza f HÉTVÉGI g L INTERJÚ J KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A Melyik a leghálátlanabb főművezetői ^ feladat? Egyáltalán ki lehet választani a sok közül? '*■' — Az' értékelés. Az emberek munkájának minősítése. Miután én sem vagyok tévedhetetlen, sokszor napokat rágódom egy-egy döntésem előtt, de után is. Még ha ezt nem is nagyon veszik észre rajtam a kollégák. A Legutóbb például mi okozta a legna- ^ gyobb fejtörést? — Az év végi mozgóbér elosztása. Nagyon komoly összegről, több százezer forintról volt szó, így aztán nem csoda, hogy karácsonykor is ez járt a fejemben. Munkatársaimmal konzultálva aztán úgy döntöttünk, erősen differenciálunk majd. A két ünnep között, december 28-án volt az egyeztető megbeszélésünk, ahol elkészítettük mór a listát is. Így aztán volt, aki csak 1500 forintot kapott, s volt, aki 5500-at. Átlagosan úgy 3500 forint jutott mindenkinek, dfe mint a két korábbi szám mutatja, igen nagy volt a szóródás. Nagyon nehéz volt igazságosan elosztani az összeget, ám én azt hiszem, sikerült mindenkit úgy premizálnunk, ahogy azt munkája, felelősségvállalása alapján megérdemelte. A Megkérdezhetem, hány forint prémiu- w mot kapott tavaly? — Nekem nincs titkolnivalóm. Pontosan ugyan nem számoltam össze, úgy huszonöt- huszonnyolcezer forintot. Ne lepődjön meg, én már a beszélgetésünk elején jeleztem, hogy nálunk megfizetik az embereket. Mióta — ha jól emlékszem két éve — bevezették itt is a kísérleti jövedelemszabályozási rendszert, nyereségére!ekeltségű vállalat lettünk, azóta nem panaszkodhatunk. Ha mindent összeadunk, tavaly például 14,5 százalékkal növekedtek nálunk a bérek Azt hiszem, nagyon kevés gyárban számolhatnak be hasonló emelkedésről.
