Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-05 / 3. szám

tanítanak, vagy népművelő­ként, könyvtárosként dolgoz­nak, de vannak köztük fizikai dolgozók is. Többen közülük — bevallottan — a tánccso­port miatt maradtak Nyíregy­házán. Akadtak olyan lelkes együttestagok is, akik átmene­tileg távolabbról is vállalták az ingázást. Bistei Attila például Takta- harkánybah kapott állást a főiskola elvégzése után. Ezért egy évig a Borsod megyei köz­ségből járt át Nyíregyházára a tánccsoport próbáira, fellépé­seire. Mellékesen: gyermek néptánccsoportot alakított Tak- taharkányban. Szeptembertől már ő is Nyíregyházán tanít és természetesen itt is elvál­lalta az egyik általános iskola néptánccsoportjának irányítá­sát. Nem ő az egyetlen az együttesben, aki utánpótlás­neveléssel, táncházak szerve­zésével foglalkozik. Demarcsek György az irányítása alá tar­tozó KISZÖV művelődési ház­ban rendez rendszeresen tánc­házakat. Körülbelül 60—80 fő­nyi tagságot számlál a tánc­csoport utánpótlásegyüttese. A közelmúltban a megyei művelődési központban egy­órás műsor keretében mutat­kozott be a Nyírség vala­mennyi csoportja, méghozzá rendhagyó módon. Megpróbál­ták hangulatában is felidézni az egykori falusi táncházak, fonók meghitt, közvetlen, csa­ládias légkörét. Kisbíró tette közzé a nem mindennapi ese­mény kezdetét, majd tréfás köszöntővel üdvözölték a „nagybecsű publikumot”. Meg is énekeltették a szép számú közönséget, stílszerűen nyírsé­gi népdalcsokorral... Ezután sorra követték egymást a tánc­csoport sikerkoreográfiái: a nyírségi, a mezőségi összeállí­tások, a dudari lakodalmas, s befejezésül a virtuóz szatmári táncrend ... Aki nem látta ezt a műsort, még bepótolhat­ja: januárban ismétlése kö­vetkezik. Dezső László imában yi színház részlete, bal oldalon a színház. fan. Egyszer nyilatkozott Nem ültem buszra ... ltam, ácsorogtam, azt akar- megízlelni, megérezni, fen ez a város, ahol szín- at kell építenem ... Ahogy :kóstoltam ebbe a hangu- ia, rögtön tudtam, hogy mit rok! Hogy is magyarázzam !... Sokat utazom, jártam idenfelé, láttam Nyugatot, am az orosz építészetet, lát- c Görögországot, Egyipto- de az ókori csodák, a pi- íisok, a mexikói méretek i emberszabásúak. A monu- italitás számomra elvisel- stlen! Félelmetes erőt, nyo- iztó hatalmat demonstrál... ;em igazán az öreg európai osok érdekeltek, Salzburg, sbruck, Mantova ... Manto- ian a Dante tér méreteit a is sejti előre az ember, atlanul nyílik meg minden elet, benyílók, sikátorok, korszerűen rekonstruált és restaurált középkori falmarad­ványok, lépcsők, csupa fölfe­dezés, új kép, új élmény ... Ezekre a barátságos részletek­re emlékeztem, amikor újra és újra bebarangoltam a vásár­helyi Főteret... Azt akartam, hogy az épület benne éljen a környezetben, közel legyen az emberekhez ... A tér körül­növi a színházat, de csak fo­kozatosan mutatja meg ma­gát.” A látvány az építészt igazol­ta. Aki olyan környezetet akart teremteni, amely közel van az emberekhez, s amelyet az em­berek — akik ott élnek és akik ott járnak — magukhoz érez­nek közelinek, noha tisztában vannak vele, hogy ez az új tér nemcsak a marosvásárhelyi Főtéren nyitott kaput a nagy­világra. A. G. G. NAGY ILIÁN: Gyertyafénynél a tiszadobi gyermekváros lakóinak A Hold színeváltozása szívünk monoton tánca Kinek örömére s mivégre teljesül Hogy nincs vagy van-e Isten ujjlenyomat égi kilincsen túlélők titka az s a halottaké Gyertyafénynél megint mire várunk ünnepen túl van-e társunk hulló csillagok végtelen mezején Álmában ki alszik félve ünnepen túl is jelet kérve szeretet-reményben élhetetlenül Ki gondol holnap is másra hatalom nélküli Királyra kisded-illatú éhes könnyeivel TÖRÖ ISTVÁN: VERS A nap kimúlt fölöttünk, este van, feketén izzik át tárgyakon a csönd, ütem nélkül járkálnak az élők, áram dobálja idegrendszerünk, a régi téren még gyermekek játszanak, csillag-ragyogás tekintetük, felhők alól elszállunk a szóval, közel jövünk, egyek leszünk már, lelkűnkkel egy nagy madár repült el, s hej de messze, hej de messze száll. NAGY ISTVÁN ATTILA: Virágok nem ígértek: illatoztok nem kértek csak elfogadtok de az ember telhetetlen vágyakozik: semmi ellen készíti a menedéket kitalál hát minden szépet bástyát rendel önmagának vizesárkot honnan támad hajnal fénye kakasszóra: még egy óra még egy óra halálban is illatozók örök némák sose szólók fejeteket meghajtjátok éles kés a reggel rátok Lukács Margitnak, szeretettel Lukács Margit civilben. Éra — ötszázszor Be kell vallanom: elfogult vagyok Lukács Margittal. Szeretem őt csodálatos hang­jáért, megjelenéséért, azért, hogy amióta vissza tudok emlékezni, ugyanolyan a fri­zurája, azért, mert fiatalsá­gom egyik legemlékezetesebb színházi élménye hozzá fű­ződik. Vele láttam először Az ember tragédiáját, Évája örökre belém vésődött. És mert — legalábbis én így lá­tom — megmaradt olyannak, amilyen akkor volt: szépnek, elegánsnak, nagyszerű szí­nésznőnek. A színiakadémián Góth Sándor, Údry Árpád, Kiss Ferenc tanította. Harmadéves volt, amikor meghívták a Magyar Színházba. Nem ment, azt mondta: vagy a Nemzetiben játszik, vagy nem lesz színésznő! Aztán Tőkés Anna megbetegedett, és ő ug­rott be Lady Macbeth szere­pébe a Nemzetiben. Sikere volt, szerződtették. Ma is a Nemzeti Színház tagja. Először „csak”'azzal hódí­tott, hogy dekoratív, és szép az orgánuma. Ma már Kos- suth-díjas, érdemes és kiváló művész, Jászai Mari-díjas. Amikor ezelőtt tíz évvel meg­kapta a kiváló művész címet, így nyilatkozott: „Aki civil­ben nem teljes ember, az színpadon sem lehet az. Én hiszek abban, hogy a mi munkánk közéleti feladat, és ennek felelősségét tudnunk és vállalnunk kell.” Hogy milyen teljes ember ő, azt nemegyszer volt alkalma bi­zonyítani. Talán kevesen tudják róla, hogy színpadainkon ő ját­szotta a legtöbbször Madách csodálatos nőalakját. Előtte Fáy Szeréna volt a „rekor­der”, ő 120 alkalommal volt Éva. Lukács Margit négy­szerié annyiszor, kilenc ren­dező irányításával. Hét Luci­fer játszott mellette és hét Ádám: Abonyi Géza, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Bitskey Tibor, Ladányi Fe­renc, Lehotay Árpád, Szabó Sándor. És hányszor volt királynő! Kleopátra és az Éj királynő­je, Gertrudis, Klütaimnészt- ra. És volt a Ványa bácsi Jelenája, az Ármány és" sze­relem Lady Milfordja, Beat­V ______________ rice a Két úr szolgájában, Angélica a Glembay család­ban, A kedves hazug Mrs. Campbellje, a Veszélyes for­duló Fredája ... Táncolt, mint a Peer Gynt Anitrája, és táncolt a Dankó Pista cí­mű filmben. És énekelt, és verset mondott, rádiózott, té­vézett. Aztán jött a csend ... Lukács Margit eltűnt a színpadról. De — ahogy a Tükör írta 1977-ben — „szín­háza valamennyi premierjén megjelent, ö nem szégyen­kezett, inkább azokat szégye- nítette meg, akik mellőzték”. „Kiöregedett a stílusa” — hangzott az ítélet. A közön­ség azonban nem így véleke­dett: tovább szerettük. Mű­sort állított össze Méregből és mézből címmel, ezzel jár­ta az országot. Hogyan is mondta a feleség Csák Gyula Együtt egyedül című darab­jában : „A reménytelenség nem tudta megölni bennem a reményt”. És győzött a remény. 1982- ben a Glória című Zsurzs Éva-film egyik főszerepét Lukács Margit játszotta. És 1982 őszétől ismét a Nemzeti Színházban lép a közönség elé. Újabb filmszerepe a Te, rongyos élet!-ben. Tavaly az Egy kis hazai műsorában Bu- day Dénes sanzonjait énekel­te, azokat, amelyeket valaha Sólyom Janka, Rácz Vali. Forró sikere volt. Mint ahogy forró sikere van a Nemzeti­ben a Metresz szerepében a Freudban, a Várszínházban pedig a Teakúra Bertájaként. December 21-én mindany- nyian, akik szeretjük őt, gon­doltunk rá, és kívántunk hosszú életet, jó egészséget, további sikereket születés­napjára. Hogy hányadikat ünnepli? Miért érdekes ez olyan valakinél, aki szép, elegáns és mindig annyi idős, amennyinek látszani akar? Erdős Márta _________________________J Látomás és poézis Gergely Sándor Váci-illusztrációi A műítész zsargonban gyakorta előbukkanó kifejezések közé tartozik a következő kettő is: „a költő láto­másai”; „a fényképek poézise”. Illusztráció a Hazajöttél című költe­ményhez. Nem csupán önkényes színesztézia kapcsolja ösz- sze a szavak és a képek művészetét: az időben egymás után sorjázó köl­tői kifejezések tudatunk hátterére vetítik a mű egész időtlen szerkezetét s színeit, s a fénykép moz- zanatlan kompozíciója gondolati-szóbeli asszociá­ciók áradását, mozgását indítja el bennünk és for­málja költői folyamattá. Szó és kép magától érte­tődően kapcsolódnak ösz- sze bennünk esztétikai él­ményeinkben : ez teremti meg a lehetőséget vers és fénykép összekapcsolására, egyszersmind ez teszi oly nehézzé, hogy egy ilyen kapcsolódást érvényesnek fogadjunk el. Művész, ha az egyik esz­tétikai közeg alkotását egy másik médiába teszi át, úgy vélem, két eljárást követhet, hogy elkerülje a zavaró disszonanciát: vagy a saját öntörvényű láto­másait fogalmazza meg, melyeknek az eredeti mű csak kiindulópontja és ka­talizátora volt, vagy mű­vészi alázattal mintegy il­lusztratív hűségre törek­szik. Gergely Sándor iparmű­vész e kiállításon látható fotóival az utóbbi utat járta. Ne higgyük, hogy ez az út könnyebben járható, mint a másik: az igazi művészi alázatra csak iga­zi, autonóm művész al­kalmas, aki művészeti ága eszközeivel magabiztos természetességgel bánik. Gergely vállalja az il­lusztrátor szerepet: ezt ta­núsítja az is, hogy vala­mennyi képsorozat mel­lett ott látható az ihlető Váci-vers kópiája. Képei önmagukban is szépek, s a verssorokkal' ölelkezve különleges él­ményt nyújtanak a tárlat látogatóinak. A tizenkét Váci-vers, melyet kivá­lasztott, többnyire a sző­kébb hazához, megyénk- hez kapcsolódik. Érti Ger­gely e föld szavát és értve látja tájait, embereit: vá­rosunk szülötte ő, s bár most Budapesten él, gyak­ran barangol Szabolcs- Szatmárban, nyakában fényképezőgéppel. Váci Mihály: Tenyérbe írt versek-je a következő három szakasszal fejező­dik be: A gerlék gyönyörűek, / de szebbek a rigók / — a fe­hér némaságban / feketén ordítók Égek a tél fagyában; / ég, süt; — tűz ez a gyász / a hófehér halálban / fekete lázadás Mindig valami ellen: / — fehérben; feketék. / Szorít a világ engem; / feszítem én, az ék. Fehér és fekete: az el­lentét, a meg nem alkuvás dinamizmusát sugallják Váci versei. Ha Váci-ver­set olvasok, én fekete-fe­hér képekben gondolko­dom. Meglepett ezért, hogy Gergely képei színe­sek. Előbb idegenkedtem kicsit: de képről képre egyre jobban sikerült iga­záról meggyőznie. A fény­képek ugyanis nem az egész versre asszociálnak: Gergely domború lencsék optikája alá teszi a köl­temény egy-egy kicsiny részletét, néha egy szót csupán, s így kinagyítva a mikrovilág színekkel töl­tődik fel. S teszi ezt azzal a természetes gesztussal, ahogy a prizma is hét szín­re bontja a nap fehér su­garait. S ami ennek a mű­vészi mikroszkópiának a másik következménye: Gergely tudatosan lemond arról, amit képek, szobrok esetében a leglátványo­sabb mutatványnak tar­tunk: a mozgás ábrázolá­sáról a mozdulatlannal. Képein még a mendegélő két tehénke, a kalapját éppen emelő paraszt sem mozgást sugall: Gergely a mozgásban is a mozdulat­lant keresi: a történés mögött a törvényt. Ügy érdemes végigjárni a kiállítást, mint ahogy egy programzenét hallga­tunk, melyben mind a háttértörténetben, mind az egyes dallamokban, har­móniákban ugyanaz a gondolat csendül: a szülő­föld szeretete. Kolin Péter 1985. január 5. O © sie ¥\VILÁGRA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents